ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-12-07 / 49. szám

Az Országos Kath. Magyar Iskolaegyesület és módosított alapszabályai. Magyarországban még Lonkay alatt felvetődik az eszme a német Schulverein mintájára a magyar kath. iskolák megmentése érdekében iskolaegyesületet teremteni. Az eszme azonban eszme maradt és nem igen foglalkoztak vele — aminthogy most sem igen foglalkoznak vele, — mig a magyar kath. tanitóság élén álló és minden kath. ügyet lángoló lelkesedéssel előrevinni kész és érte odaadással munkálkodó lovag Ember Károly azt 1905. évben meg nem alakította. Sok, de nagyon sok követ megmozdított az egyesület vezetősége, hogy virágzó egyesületet teremtsen és fejlesszen. De biz az a jó és nemes ügyhöz méltón még messziről sem sikerült. Pedig hát a kath. sajtónak pártolásán kivül nincs oly a magyar katholicizmust közelről érdeklő cél, mint a kath. iskola és annak védelme. Kath. iskola jól javadalmazott, kellő intelligentiával biró szorgalmas tanítókkal és tanítónőkkel, akik a törvényesen előirt külsőségeknek is megfelelő csintisztaságu épületben az ifjúságot 18, sőt 20 évéig terjedő időben katholikus érzelemmel és szellemben gondozzák a legnagyobb, áldozatot is megérdemlik. Soha 1 . . . soha sem volt annyira szükségünk a kath. iskolára, azoknak fentartására és jogvédelmére, mint a jelen és az ezt követő időkben, mikor két egymással homlokegyenest ellenkező világnézet küzd az iskolák birtoklásáért, melyben az emberi lélek és hatalom idomítás összes eredői letéteményezhetők. Nem igaz az, hogy a kath. egyház a természet tudományos alapon kifejtett igazságaival ellentétben állva azokat hitelveivel összeegyeztetni nem tudja vagy nem akarja. Sőt annál is inkább összeegyezteti, összeegyeztethetőnek tartja, mivel hitbeli alapelvei a kutatást nemcsak hogy nem zárják ki, hanem azokat is, mint egy természetfölötti erőtől megmásithatlan törvényeket alkotó örök igazságokat eszmetársitása körébe vonja. Egyik igazság szüli a másikat és minden igazság egy láthatatlan központi eredőre vezethető vissza, amit mi katholikusok természetfőlöttinek tartunk, akinek lényege a lelki valóság, az Isten. És az sem igaz, hogy a katholicizmus a minden időben és térben kiegyenlítődést kereső szociális demokrácia'és az embert társadalmi életében nemesítő alapelveit, igazait a Krisztusi tan ne fogadná magában. Avagy a demokratikus szocializmus életköréből vett, az ember valódi boldogságát szolgáló alapelvei az egyház tanaival összeegyeztethetők ne volnának. Nem igaz tehát, hogy a katholicizmus a társadalmi ellentétek kiegyenlítődését akár megbénítaná, akár lehetetlenné tenni törekednék. Hanem igaz az, hogy a katholicizmus minden időben és térben az egyes korszakok hullámzó szociális alapelveit, vezéreszméit éber figyelemmel kisérte, kiséri és számotvetve az oly eshetőségekkel, amelyek a társadalom békés együttműködését, az egyéni szabadságot veszélyeztetik és mint ilyenek épenséggel nem kívánatosak, azokat a már kipróbált tapasztalatok nyomán iparkodott és iparkodik amennyire csak lehet rázkódtatások nélkül az emberek társas, tehát társadalmi életébe beékelni, bevezetni. Nem zárkózik el tehát semmi újítástól, mig veszélyeztetve nem látja az emberek békés, társadalmi együttható működését, de igen is egyengeti a minden szép, jó, nemes és igaznak útját, amiket a felebaráti szeretet érzelmeitől átmelegített emberek gondolataiból eladtak. Ez nagyjában nemcsak a katholicizmus, hanem többé-kevésbbé az általános keresztény világnézet működésének alaptétele és irányító vezéreszméje. És bárha már közel kétezer éves, de még mindig ifjú a jövőre és eléggé tapasztalt a jelenre nézve. Az ember azonban gyanakodó és nyughatatlan. Vagyis a társadalom sorai közül koronként felszínre vetődnek oly elemek, akiknek hatalmas, sokszor félelmetes tüzű és izzó gondolatok sokasága között eszmék teremtődnek, amelyektől kétségtelenül megvannak győződve arról, hogy azok nyomán kél az emberek igazi boldogsága, boldogulása. Miért is vagy mint a társadalmi élet megújhodására, vagy többé-kevésbbé átalakítására, vagy gyökérben való átidomitására, újjászületésére törekvő reformátorok mutatkoznak be. És valóban sok van azok közül a társadalmi élet fejlődési, ujhodási átalakítási menetére nézve megbecsülhethetlen elme, de viszont vannak, akik a fejlődés, a tökéletesedés menetének ellenében, ha önző érdekeik ugy hozzák magukkal akarva, tehát öntudatosan, ha pedig mentek attól a jóhiszeműség által félrevezetve, akaratlanul, öntudatlanul fejlesztik azt vissza. Vannak ismét olyanok is és ezek a legveszedelmesebbek, akik oly társadalmi élet létrehozásán fáradoznak, amelyben önző érdek céljaikon kivül korlátlan egyéni jog érvényesüljön, amelyben felelősséggel senkivel szemben sem tartozik egyszerűen azért, mert más tekintélyt nem ismer, mint a tengő életet, ami másra nézve semmi kötelességgel nem jár. Ha nem is egész teljében, de kétségtelen nagyobb vonásaiban ezen törekvést szolgálja a szociáldemokratizmusnak azon válfaja, amely hogy atheista és internacionalista céljait elérje, az iskolák államosítását egyelőre nemzeti színben, nem kisebb okból kívánja minthogy azokból a hittan, vagyis a hitvallás erkölcsös nevelésnek még a lehetősége is kiküszöböltessék. Ami sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint istentagadóvá, vallástalanná tenni, nevelni a népet. (Folyt, köv.) Bertalan V. A szellemi és testi hygienia a szemináriumi nevelésben. Dr. Zelenyák Jánostól. (Folytatás.) Ennek csak egy remediuma van: a test szerveinek edzése, illetve az erősítő alkalmazásokhoz való korai szoktatás. A testet épségben fentartó jó szokások és gyakorlatok közül első sorban azokat emiitjük, melyek a szervezetnek ellenálló képességét a különféle nyavalyákkal szemben növelik, fejlesztik. Ugy is tudja mindenki, hogy észszerű gyakorlat mellett minden erő gyarapszik, nyer kitartásában, intenzivitásában és rugalmasságában. És ezt természetesnek, könnyen megérthetőnek találjuk. A szerves erőt duzzasztja a folytonos gyakorlat, sőt az élet forrásnak finom erecskéit is megnyitja. De mindez csak akkor és ugy érhető el, ha az erőkifejtés és a nyugalom, pihentetés, pauzák között megvan vagy meg lesz tartva a szükséges arány, az anyagfelvétel és anyagcserének normális egyensúlya. Minden erőtfejlesztő mozdulatnak, gyakorlatnak megvan a maga határa, melyet a folytonos gyakorlat kiszélesíthet, de melyet mégis mindenkoron az egyén individualitása szab meg, mert nem minden testgyakorlat mindenkinek való. A viz is csak bizonyos mennyiségű anyagot old fel, a telítési fokon tul ftagnál oldóképessóge. Az emberi szervezetne^, a testnek is van bizonyos foka, amelyen az erőkifejtési s-gyakorlattal betelik, ha tovább izgatjuk, elernyed, pattan, felmondja a szolgálatot. Az energiákat csak a telítési pontig szabad fokoznunk. De hogy hol találom ezt a pontot, azt az önmegfigyelés és a szervezetnek sokszor hangos és érthető beszédje árulja el, súgja meg. Csakhogy sokan erre a könnyen észrevehető súgásra nem hallgatnak és bravuroskodással csak későn hagynak fel. Az emberi testszervezet edzésére, a hátrányoknak céltudatos és sikeres leküzdéséhez való hozzászoktatásra legalkalmatosabbnak tartom a pezsgő, az életenergiáktól duzzadó ifjú kort. Ezt javallja a szervezet rugalmassága és a viszonyokhoz való hozzászoktatásaink illetve simulékonyságnak nagyobbmérvű fogékonysága. Az ifjú szervezetének el kell tűrnie az időnek összes változatosságait; ne alterálja a hideg, a hőség, a hó, a zivatar, az éhség, a szomjúság, az álom hiánya. Mindezzel meg kell birkóznia, még pedig a bensejében rejlő rugalmas erők észszerű felhasználásával, de csakis individualistikus határának pontos betartása mellett. Az elkényeztető minden szervezetet elpuhító szokások — bármennyire tessenek is egyeseknek — renyhévé teszik a testét, bénítják a szellemet, megAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Verseimből. Séták. A kurta őszi nap ha estre alkonyul S kigyúlnak köröttem a sötét ablakok, Mig benn az enyhe fény sejtelmesen remeg, Ugy érzem, kifosztott szegény koldus vagyok. A falhoz lapulva nézem szomjas vággyal, S lelkem mintha vadul szoritná valami, Vérem forr, lázong, ezer vád lüktet benne, Mire nincs szó, mit ki se tudnék mondani! S csak bolyongok tovább az utcán egyedül, Nincs, ki otthon világot gyújtana nekem . . . Fú a szél, az avar könyemtől harmatos, De jobban fázom benn, az árva tűzhelyen. Arcom ég, vállamról lecsúszik a kendő, Hogy takarnak amott egy vidám boldogot! Hideg karodat, ha mozdítani tudnád, Ugy-e betakarnád szegény kis asszonyod? II. ... De árván is maradt a mi fészekaljunk! Nálunk az öröm már csak félszárnyú madár, Amely félve rebben egyet kettőt néha, Csapongva, szabadon ám többé sohse száll! Mányiné Prigl Olga. „Az én kis cselédem." Irta: Csite Károly. Benkő Bálint kora reggel egy lovas szekéren fordult be a városvégi Hupogó-csárda nagy kapuján. Nem volt ott valami ritka vendég. Sőt legény korán nem mult el anélkül országos vásár (heti vásár sem soha), melyen ne látták volna a csárda udvarán táncolni, hol egyedül, de még többször párosan. Mert, haj, mindig akadt párja a legénynek, hát még olyan szép, sugár termetű, barnapiros arcú, fekete, pörge bajuszú, örökké vig legénynek, mint amilyen az a hires, kendi legény volt. És mint fiatal házasember is folytatta ott a vásáros táncot, de már többnyire az igazi párjával. Ámde most épen nem mutatta a hires, daliás legényt. Oly gubbasztva ült a kocsiülésben, mint egy hetvenéves agg. Az egykori szép, tüzes szemekben bágyadt szomorúság ült s az a szép, fekete bajusz pedig torzonborzon lekonyult. Winter Kajetan korcsmáros ur épp a pincéből bujt fel. Pár percig merően bámult az atyafira : — Nini! kend az Benkő gazda? kérdezte nagy csodálkozással. — Nem biz' én! Otthon maradt az a bujával. Én csak az árnyéka vagyok; — szólt zordonan az atyafi, leugorva a szekérről. — No ?! tán valami baj van otthon ? — érdeklődött a Hupogó-csárda másfél mázsányi, csupa háj tulajdonosa. — Haj, nagy a baj nálunk! Beteg az én kis cselédem! — mondta Benkő gazda nagy szomorúsággal. — Bajnak iszen baj, de azért nem érdemes egy cselédért annyira búnak ereszteni a fejét, Benkő gazda! — vigasztalta Winter ur a bus atyafit, de azt nyerte vele, hogy az haragosan a hátát fordította neki. — Jól néz ki a lova, gazduram. Mondhatom, pompás állat! — folytatta a korcsmáros, kedveskedő hangon. — Most éppen nem néz ki, inkább benéz az istállóba! Majd utóbb, ha kifelé fordítom a rudat, kinézhet a ló, jól, vagy rosszul, ahogy akar! — szólt Benkő gazda ingerült hangon. És hogy Kajetan ur (ugy hivta a nép) kedve szerint is szóljon valamit, parancsolt két pohár szilvóriumot, melynek elfogyasztása után szokatlan, gyors léptekkel sietett az orvoshoz. Az orvos, akihez először állított be, ép' akkor készülődött fel kocsijára. Egy vidéki betegéhez igyekezett. Azzal biztatta az atyafit, hogy másfél óra múlva megfordul útjából. Várjon addig reá. Most már nem szállhat le a kocsiról. — Várjon rád a . . . majd megmondom kicsoda ! — dörmögte bosszuan Benkő gazda s ment másik orvost keresni. De a másodikkal, sőt még a harmadikkal sem volt szerencséje. Egyiket sem találta otthon. — Tyü azt a cifra micsodáját a világnak! — fakadt ki szörnyű elkeseredéssel a bus atyafi. — Itt hát ne legyen senki beteg, mert orvost nem lehet találni. Szerencséjére még egy orvos lakik a városban. A piaci kofák utasították hozzá: — Menjen csak, kedves szomszéd erre jobbra! Amott a Petőfi-utca sarkán lakik Neufeld Zoltán doktor ur. Igen jó orvos. — Tyü, de furcsa — szép neve van! — csodálkozott az atyafi. — No, menjünk be hát a félig-magyarhoz ! Neufeld doktor ur lévén a kerületi munkásbiztositó pénztár orvosa, ép' akkor tartotta rendelő-