ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-12-29 / 53. szám

a „szellemek csatáihoz" teszi minden hasonlóvá a mai csatározást. A modern hadvezér sem győződhetik meg már személyesen a csatatér állásáról, belovagolva a tábort, mint még 100 év előtt. Hadseregétől mérföldekre biztos helyen ül a haditanács kiterjesztett térképek előtt. Tábori telefonhálózat központján, kémkedő tisztek, automobilok, szikratávíró fényjelzés és hasonlók pótolják most a stratéga személyes tapasztalatait. Oyama tábornok a Mukdeni csatát a 20 km.-nyire fekvő Janteiből intézte. Mindezek dacára a modern csatában is, kivált hegyvidékeken a puska és ágyútűz után nem ritkán kerül sor a szuronyokra midőn ember ember ellen holttestek halmazán keresztül gázolva küzdi az elkeseredett harcot a döntő győzelemért. Remete. Érintetlenül hagytam a serleget, Melyben az élvezetek bora volt, És, mielőtt megízlelhettem volna, Óhajodra ellöktem magamtól. Kívánságodra lemondtam mindenről, Elhagytam a kacagó világot, Elmentem messze a néma vadonba, Hol nem tesznek síromra Virágot. Elvonulva a vásári lármától A dalos madárral énekelek Örök Nevednek szent dicsőségére, Mit elfelednek hálátlan emberek. És amikor rám borul a sötét éj S a csillagok ezre földre tekint, Sírok a zsoltárral: Könyörülj Isten Népeden, irgalmasságod szerint. yr. Te vagy az én fiam! Irta: Csite Károly. Történt vala annak idején, hogy József, az ács, Názárettel szomszéd Jalia helységben dolgozott egy házépítésnél. Sürgős volt munkájuk, hogy a felépítéssel megelőzhessék a közelgő őszi, nagy esőzéseket. Ezért már napok óta nem mehetett haza Názáret városába, szeretett családjához. Aggodalomtól megszálltán várták övéi egyik nap ugy mint a másikon, hogy mikor tér haza pihenésül fárasztó munkájából. S annál inkább sóvárogva várták, mert Mária gyengélkedett. Csak hát jobb egészségben volnék, hogy elmehetnék utána! — szólt a munkáiban segédkező kis fiához. — Étele is elfogyhatott már. Elkelne szegénynek, ha valami friss ételt vihetnék neki. — Elviszem én, édesanyám ! — szólt a kis aranyhajú fiacskája. — Oh, édes fiam, kicsi vagy még ahhoz, hogy egyedül elhagyhatnád a várost! Rossz emberekkel jöhetnél össze, avagy valamely vadállat támadna meg az uton. — Nem leszek ott sem egyedül, jó anyám, velem lessz az én Mennyei Atyám. S ha ő velem van, nincs oly veszély, melytől félnem lehetne. — Jól mondod, fiam. Csak menj el 1 A jó Isten elvezérel odáig és vissza. Azonnal készítek ételt, hogy vihesd magaddal. Másfél óra múlva útnak indult a kis názáreti gyermek. Gyors léptekkel haladt terhével a Jaliába vezető uton. Alig pár perccel később egy vándor samaritánus hogyta el a várost, szivében mély elkeseredéssel. Rettenetes éhség gyötörte s tán tíz házhoz is beszólt egy kis alamizsnáért s mindenütt elutasították. Amint meglátta az alig egy dobásnyira előtte siető fiúcskát vékájával, utána rohant s vad elszántsággal kiáltott rá: — Állj meg gyermek ! — Mit akarsz, jó ember ? — szólt a fiúcska visszafordulva, szívhez szóló hangon. — Sietős nekem az utam. Eledelt viszek atyámnak Jaliába. A samaritánus hallván eme zengzetes, szivet megható szavakat és látván a csodás értelmet sugárzó gyermek arcot, eltűnt szivéből minden indulat, keserűség. Alázatosan szólt a fiúhoz : — Éhes vagyok, gyermekem. Két nap óta nem volt semmi falat a számban ! A kis fiu lelkes fényű kék szemében könnycsepp jelent meg. — Szegény bácsi! — sóhajtotta mélyen megszomorodva. — Tessék, egyél belőle. Ne éhezz tovább I — nyújtotta át vékáját, melyben atyja számára viendő eledel volt. Mohón kapott hozzá a vándor s leült vele az útszélre. Ott fogyasztotta az eledelt. Mialatt a kis názáreti gyermek útszéli pálmafa árnyékába húzódott, hogy védve legyen addig az égető napsugaraktól. Sokáig lakmározott a vándor. S a fiu szivét pár pillanatra ijedtség szállta meg. Jaj, tán semmit sem hagy édesatyjának! Végre Jóllakott a vándor szamaritánus s köszönetet rebegve nyújtotta vissza a fiúnak vékáját. Most már vígan indul tovább útjára. Amint a gyermek visszaadott vékájába tekintett nagy öröm sikoly hagyta el ajakát. Nem hiányzott semmi az ételből. Kis kacsóit összekulcsolva igy fohászkodott fel a kis kékszemű, aranyhajú fiu : —• Hála néked, oh mennyei Atyám ! Áldott legyen szent neved örökké ! Zengzetes szózat szállá alá erre menyből : — Áldott a te szived is ! Te vagy az én fiam, kiben szeretetem testet öltött! Kis dolgok, nagy tanulságok. 1. Hópihék. Patyolat-fehér hópelyhek lassú ringatózással szállnak a magasból . . . Kisebb, nagyobb keverve. Apró, szabályos kristályok, bóbitás, duzzadt pelyhek egymás mellett . . . Jó ideje szállnak már hallgatagon, mintha édes álomban szenderegnének halkan . . . Tetszik nekik . . . Végre bóbitás megtöri a csendet . . . A pihék összerezzennek, hisz' ritkán nyilik szóra ajkuk. — Barátaim ! — szól emelkedett hangon — Ébredjetek! Meddig akartok a sors kezében tespedni ? Ti nem tudjátok, milyen a vígság, milyen a nagy világ! Végzetünk lefektet egy sziklás oromra, vagy kietlen szikár homokpusztaságba s ott pusztulunk el nyomorultan, mielőtt láttunk, élveztünk volna valamit a világból ! Ha már meg kell halnunk, tudjuk legalább, miért éltünk! Hallgassatok rám ! Testvéreim ! Hívjuk segítségül a rohanó szelet, szakítsuk ki magunkat a végzet kezéből s száguldjunk végig a hegyeken, rónákon, vizeken ! Lássunk, élvezzünk ! A pihék összenéznek, megrezzennek. Ilyen gondolat eddig még csak meg sem villant agyukban. Most valami különös érzés fogja el szivüket. Ugy érzik, mintha valamiképpen igaza volna Bóbitásnak, de mindjárt megijednek a lázadás gondolatától. Nem soká haboznak. Egy részük szárnyon kél a futó szél irányában. Hegyes sziklákon, ijesztő mélységeken át, fehérfalu bogárhátú kunyhók, hatalmas paloták fölött sebesen száguldanak tova . . . Egyiknek itt, a másiknak ott akad meg a szeme. — Ni, milyen szép, kupolás templom ott, be' szeretném látni! — Mennyi tarka nép sürög amott, mily jó lenne közéjük menni ! — Mily méltóságteljes folyam hömpölyög itt, be' szeretnék rajta ringatózni. Lassan-lassan el-el maradoznak, egyik itt, másik ott véli feltatálni boldogságát. Most már egyenkint ereszkednek le a szél szárnyai alól. Néhányan a kíváncsiak közül a járó-kelők közé szállnak, de alig múlik néhány perc, lucskos, piszkos sárrá gyúródnak össze. A Bóbitás kéjelegve repül a folyamba, de ő sem élvezheti örömét. A víz megolvasztja s nyomtalanul tűnik ei a folyam árjában. A kupola pléh-burkolatára szállt pelyhek pedig a nap sugaraitól megolvasztva, szennyes cseppekben hullanak a földre . . . És igy tovább. Mielőtt élveztek, gyönyörködtek volna, az enyészet karjaiba szálltak . . . Igazi, boldog ember azért van oly kevés, mert sohasem becsülik azt az állapotot, amelyben élnek. Sohasem elég nekik az, ami van, mindig más kellene, ami nincs. Töri zúzza magát az ember a szebbért, jobbért, csakhogy azt nem benn a szív, a lélek mélyén keresi, hanem kivül s tragikuma éppen az, hogy ott találja sirját, ahol boldogságát reméli. A millió milliárdok után eped, az érzékiségnek dobott konc mindig többet és többet követel, mig sirját nem ássa rabszolgájának. Sirja utálat és rémület tárgya egyszerre ! 2. Virágkehely. A kirakat egyik legszebb virágát csodálja a járó-kelők tömege. Gyönyörködve állnak meg előtte . . . Fiatal, kacagó leánykák, meglett férfiak, utcai sihederek. Nem fogynak ki a dicséretből. — Nézd a szirmait, mily kedvesen fűződnek egymásba ? — Valóban remek páldány 1 — Mily gyönyörű a szinpompája ! És igy tovább . . . A kis kehely mintha megértené a dicséretek halmazát, szelíden felemeli fejét; mintha egyszerű, naiv pirulással mosolyogna a bámészkodókra ; önelégülten néz körül . . . A szárból kinövő kis zöld levélkék, erre féltékenykedni kezdenek : „Mindenki csak a kelyhet csodálja, ránk senki se néz! S még ő is mily hetykén néz el fölöttünk! Pedig nekünk köszöni mindannapi kenyerét, életerejét! Himporos, színpompás ruhája, hej, be elhervadna, ha elvonnánk közreműködésünket!" A kehely örömmámorában nem is veszi észre alattvalóinak zúgolódását. A méltatlankodás csakhamar eszmét, az eszme tettet érlel . . . Alig múlik néhány óra s a kehely fonnyadtán, színtelenül hanyatlik a levelek közé. Most már egyedül vannak. Nincs ki elrabolja babérjaikat. [Feszült figyelemmel várják tehát a hódolók seregét . . . — Mit keres itt ez az ócska gaz? — Miért nem viszik el innen? Hangzanak egymás után a csipős, gúnyos megjegyzések . . . Végre szégyenkezve kell lehuzódniok a kirakatból. Hogy nemes, öntudatos karakter kifejlődjék, az embernek összes erőire szüksége van. A munkálatokat a fenkölt lélek inspirátiója vezeti. Ráveti fényét, derűjét az egész emberre. Harmonikus egyetértésben engedelmeskednek neki össze alsóbb erőink, tehetségeink; de nem senyvednek el, nem töpörödnek össze, hanem megnemesednek, átizzanak éppen ezen alávettetségük folytán. S a kialakult arisztokratikus emberben nem a lélek egymagában, sem a test, sem az ész lesz naggyá, széppé, hanem az átszellemült, fegyelmezett, lélek által uralt egyéniség — az egész ember ! Ám vonja ki magát a test ezen összhang pezsgő élete alól, szellemtelen tárggyá, állattá sülyed alá! E. Cs. Az Élet csókja. Homlokomra lehelte az Élet Perzselő, tüzes csókját, Hideg szivemre csókolta A nagy élet vágyát. Forró csókja nem gyötör kínozva, Szítja a szent tüzet, Amiben megszentelődik Az igaz lelkület. Leheld még reám csókodat Uram ! Mert Te vagy az Élet, Emésszen engem ez a tűz És örökké élek. Bolgárok és magyarok, A dunamelléki bolgárok legrégibb emléke egy nem rég felfedezett jegyzék, amely Szláv nyelven van irva, de sok benne az érthetetlen szó is, melyek eredeti ó-bolgár szavak. Hilferding ezeket a magyar nyelvből igyekezett kimagyarázni, de Jirecsek, a bolgár történet elsőrendű irója szerint, sikertelenül. Több tulajdonnév azonban ugor eredetűnek látszik. A magyar-török-bolgár rokonság hitelesebben állapitható meg I. Miklós pápának feleleteiből, melyeket a bolgárok kérdéseire adott, s amelyekből kiderül, hogy a bolgárok zászlójukon lófarkat használtak, hogy kardra esküdtek, hogy kutyát áldoztak szerződés alkalmával, hogy hajukat nyirták, vászon öltönyt viseltek, ami mind magyar-török szokás. A legmegbízhatóbb érv a rokonság mellett a nyelvből lenne meríthető, ha a mai bolgár szláv nyelvben a régi bolgár nyelv egyes szavai találhatók lennének. Igy pl. az ó-bolgár our szó át-