ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-12-01 / 49. szám

ESZTERGOM 1912. december 1. már megkezdett okvetetlenkedéseivel felbátorítja a kevélykedő oroszokat és megakadályozza Európa hatalmait abban, hogy a japán lecke után itthon is méltó sorsban részesítsék a vén orosz medvét. Egy kis különbség — a számtól, hatalomtól és nagyságtól eltekintve — mégis van különbség a vérivásra készülő szláv nép között. Az orosz uralkodó határozottan békepártinak látszik, a jó orosz nép pedig azt se tudja, miért vonszolják fiait a vágóhidra, az udvarban lebzselő arisztokrácia azonban mulatságot vagy hasznot sejt a háborús mozgolódásokban, azért csörgeti a fegyvereket. A szerbeknél nincs különbség. Arisztokrácia nincs, Péter király pedig bocskoros testvéreivel együtt bizik az ösi vadságban és a felkínálkozó orosz cinkostársban. Nagyon megérdemelné e nép, hogy eltörültessék a föld színéről, a mi vérünket azonban drágának tartjuk ily kalandos vállalkozásra. A nagyhatalmak hadihajóikkal úgyis lehetetlenné tehetnék a szerbek tengeri kikötőjét, minek hát szárazföldön veszedelembe vinni az országok népét. Legyenek birok a tengeri nagyhatalmak s fojtsák meg csirájában a szerbek kalandos álmát. F. Közeleg . .. Hihetetlen 1 ? . . . Ünnepel a nép ? ! . . . S kinek az ünnepét? . . . Hétköznap van, — a millióknak mégis ünnepe. Mozsárlövések nem hallatszanak, — a nép százai mégis már a kora hajnalban az Isten házába tartanak ... Igen ! már értem ... Ünnnepelni jönnek ők jelenben a multat, a jelen ébredésével a mult mélységes szunnyadását; a mult kétségbeesett lelkeinek reménykedését a jelen áhítatos vágyakozásával. Ezért visszhangzik a gyertyák fényétől megvilágított templomok falai között a bizalomteljes fohászdal: „Harmatozzál Ég magasról s add le már az Igazat!" * • — Jól esik emberi természetünknek az ókor fájdalmas kétségbeesésébe, megingott hitébe és ismét megújuló reménykedésének hangulatába beleringatnia magát. Jól esik a várakozással telt múltba visszatekintenünk, hogy a jelenen annál inkább megnyugodhassunk. — Képzeletemben én is a várakozás korát iparkodom felújítani. Bevilágitást akarok nyerni a mult embereinek lelkébe. Keresem az embert, aki méltóságának tudatában nemcsak testből, — de lélekből állónak is vallja magát. Keresem azt az embert, akinek életútját, ha a hitvilágának mécsese is csupán, de bevilágítja. Aki, ha nem is törtet az egyenes úton, az útvesztőt mégis elkerüli. Látni akarom közelebbről azt az embert, akinek nem a jelen mulandó élvezete, a hatalomvágy a pünkösdi királykodás-kegyetlenségeivel szolgál boldogító céljául, hanem a jelent egy más titokzatos jövőért éli. Aki nem a pogány istenek légváraiban keres védelmet az örök élet biztosítására, hanem az igaz Isten megdönthetetlen várában sáncolja el magát. Keresem a küzdő, de reménykedő népet, az epedő, a Jövendő eljövetelében kitartóan bízó lelkek seregét. Keresem az igazi ádventi lelkeket! — S mit találok ?! . . . Embereket találok a múltban is, akik éltek s betöltötték a világot, — s ennyiben teljesitik is egy fensőbb hatalom akaratát. „Sokasodnak" ők, de szem elől tévesztik az élet Adóját. Élik a világot, de rosszul. Keresik a Világosságot, de a sötétségbe tévednek. Igy jutnak el az útvesztőn, a tévelyek hónába. S nagyon is beleilleszkednek, sőt beleélik magukat képzeletük alkotta valláserkölcs moráljába. — Élnek pogányul. Egy kevéssé megnyugodom, mert látom a kiválasztottak seregét is, akiket a nagy Isten „övéinek" mondhatott ... Él közöttük az igaz hit, de micsoda ingadozásában! ? . . . Hit a hitetlenséggel, babona a tisztánlátással, hűség az elpártolással, erkölcsösség a zülléssel; eszmélődés a szunnyadással párosul náluk. — Ez tehát az ókor! ? . . . Milyen lehetett ilyformán a nép előtt a jog és jogtalanság fogalma, milyen tiszteletben állhatott a szeretet és béke, erkölcs és vallás erénye ? ! ... Kérdezzük meg csak a történelmet mit felelne ? ! . . . Ez a kor a tanulságok kora — s hozzá tenné — jó, hogy elmúlt, de meg kellett lennie. — A történelem tanit, igy az ókor történelme is. — Ember ne felejtsd emberi mivoltodat. Élj a meggyőződésben, hogy testből és lélekből alkotott teremtmény vagy. Egyik a földhöz húz, a másik fölfelé ragad. Az egyik bekóba ver, a másik repülő szárnyakat ad. Az előbbi a kétség s hitetlenség örvényébe visz, az utóbbi világosságot áraszt. Amaz a mulandó élvezet fojtó mocsara, emez az örök boldogság tárháza. Az egyik rabszolgaság, a másik boldogító szabadság. Amaz öl, emez éltet. — Tagadhatatlan voltak ádventi lelkek is. — Az epedő várakozásban majdnem kimerült s az erkölcs-hitéletében megfogyatkozott emberiséget a jövőbe vetett reménynek, ha csak egy parányija is, — éltette. Az eljövendő eszményképe a népfelfogás különböző megnyilvánulásában meg volt minden népnél. A megromlott s az emberi természetből kivetkőzött lelkek mellett, a hitben és bizalomban hűségesen kitartó lelkek képviselik az igazi Adventet. A járatlan utakon botorkáló népnek immár feltűnt a világító-torony, hogy az élet útjain vezesse őt, akárcsak az egyiptomi kivándorlás tűzoszlopa. A világ Világossága eloszlatja a homályt s föltárja az üdvözülés bezárt kapuját. — Hosszú évezredek kitartó bizalmának s vágyakozásának gyümölcseként kaptuk a világ Világosságát, hogy reánk vethesse áldásos és életadó sugarát. Az éjre — virradás, a szunnyadóra — ébredés, a fagyos lelkekre, — a megváltás tavasza következett. — A lelkek megújhodásának ünnepe. — Örvendjünk tehát? 1 . . . Igen ! de teljes, csak akkor lehet örömünk, ha az Adventnek eme tavasza eltüntette minden elfásult léleknek dermesztő fagyát! Ne csodálkozzunk hát afölött, hogy a jámbor hivő még mindig esdi, fohászkodja az „Igaz"-nak eljövetelét! . . . Örvendjetek lelkek, mert a Megváltó az, aki közeleg. Molnár Sándor. A törökök barátsága. A balkáni véres események kezdetén nagyon megoszlott a magyarok felfogása aziránt, hogy a rokonérzés fegyverével ki mellé álljanak a harc mezején. A szerbet már akkor sem szenvedhettük, az hát a rokonérzés sorompójából eleve véres orral bukott ki. Montenegró inkább nevetséges, mint rokonszenves, a bolgárok azonban sok szempontból közel állanak hozzánk: a királyuk magyarul beszélő magyar földbirtokos; a bolgárokról valamelyes faji rokonságot is kisütöttek; a bolgárok a mi kertészeink s legvégül keresztények. Az események azoknak érzelmeit igazolták, akik a .pogányság dacára is a törökök mellé állottak oly felfogással, hogy a győzedelmes balkáni szlávok a pánszlávizmus őrületében agyonnyomnak bennünket. Bizonyos, hogy ha a török fegyverek diadalmaskodnak, ma a kanász nemzetségből álló Szerbia nem kanászkodnék oly szemérmetlenül az orrunk előtt, hanem sebeit mutogatva koldulna egy kis vámszerződési alamizsnáért. Most kikötő kell neki s azért kiköt a mi országunkkal is. A török barátság tehát igazolódott az események folyamán, de azért nem állunk Pompéry Aurél dr. mellé, aki e lap hasábjain történelmi alapon óhajtotta a magyar-török barátságot megerősíteni. Kossuth Lajos emlékirataiból igyekszik bebizonyítani, hogy a török, ha máskor nem is, de 1848 után egész szivével a magyar bujdosók mellé állt — készen arra is, hogy érdekükben és védelmükre háborút indítson. Csakhogy egyet-mást nem jó világításban látott a cikkíró. Ugyanis a szabadságharcunk lelkes hősei és vezérei nagy hazaszeretettel, áldozatkészséggel és odaadással küzdöttek, vért és vagyont áldoztak, de természetesen az európai diplomácia útvesztőiben, kétszinüségében és ravaszságaiban járatlanok voltak, miután a diplomáciai pályán egyik sem gyakorolta magát. A haza veszedelme és a lelkesedés szülte őket s tette őket államférfiakká. Innen magyarázható az is, hogy hazánknak nagy bujdosója Kossuth Lajos, egyedül az emberi érzés és nem a ravasz diplomácia szemüvegén nézte a török pártfogását. Kész lett volna a török harcra kelni az orosszal a bujdosókért, de nem szinbarátságból, hanem régi diplomáciai súrlódások miatt, amelyek később még inkább kiélesedtek és megszülték az orosz-török háborút. Sajnáljuk a törököket, mert az ő vereségük nekünk is árt, azt azonban megvalljuk, hogy valami nagy szeretettel nem ragaszkodunk hozzájuk. Kaján. Felhívás az „Esztergom-vidéki Régészeti és Történelmi Társulat" újjáalakítására. Nagy, fényes története van hazánknak; annyi a név, melyre büszkék lehetünk; annyi a hely, mely fényes emlékeket köt magához, melynek csak nevére is lelkesülten feldobog minden magyar kebel. De mind e helyek között legelső sorban áll Esztergom. Esztergom hazánknak messze kezdetétől fénypontja. Igen, fénypontja; mert vele szakadatlan láncolata fűződik össze a nagy neveknek, dicső tetteknek, melyek letörölhetlenül ott ragyognak fényes történelmünk legfényesebb lapjain. Igen, fénypontja; mert mindazt, mit egyes városaink, helyeink külön büszkeségük gyanánt tudnak felmutatni, azt Esztergom mind önmagában egyesítve birja. Ha büszke Visegrád, ha büszke Buda királyaink székhelyére: Esztergom is büszke lehet; mert kik e királyok sorát megkezdték, Esztergomban birtak palotával. Ha büszke Székesfehérvár királyaink koronáztatásáról: Esztergom még büszkébb lehet; mert itt koronáz.atott meg hazánk legelső legnagyobb királya, Szent István. Ha büszke Székesfehérvár királyaink temetkezési helyéről: Esztergom is büszke lehet; mert egyik nagy reményekkel kecsegtető ifjú királyunk, III. István, s hazánk második alkotója, a sors csapásai között megtörhetlenül állt IV. Béla, Esztergom földjében tevék örök nyugalomra tagjaikat! Igy vezette be boldog emlékű Knauz Nándor püspök, a Magyar Tudományos Akadémia tiszt, tagja, 18 év előtt Esztergom város müveit közönségéhez intézett felhívását a társulat megalakítására. Ugyanezen sorokat idézem én is most, amikor az évek óta alvó társulatot ujrakelteni vált nemes feladatunkká. Egy régészeti és történelmi társulat sehol sem bir annyi létjogosultsággal mint éppen városunkban, hol a hajdan erős vár romjai ezer év eseményeiről beszélnek, hol a napfényre hozott épületmaradványok egy szebb kor letűntéről tanúskodnak, hol a Szent István király- és Bakács-kápolnákban, és a megőrzött műkincsekben a mult idők drága emlékeit birjuk, hol az Isten dicsőségére szolgáló műalkotások a jelen tanulságaihoz nyújtanak bő anyagot. A társulat megalakulásakor Esztergom vármegye és város monográfiájának megírását tűzte ki célul. Egy ilyen munka az Országos Monográfia Társaság kiadásában a közelmúltban jelent meg és közkézen forog, ami első tekintetre talán a kitűzött cél meghaladott voltát jelentené. Korántsem. Éppen ez a különben dicséretes munka mutatja, hogy a cél még nincs elérve: Esztergom vármegye és város monográfiájának teljes megírása még a jövő feladata. Mert megelégedhetünk-e, például, azzal a harminc sorral, mellyel a mii vidékünk történelem előtti korát ismerteti? Megtatáljuk-e ebben az Árpádkori Esztergomnak, az ország hajdani fővárosának, hely rajzát, közgazdasági és társadalmi életének a lehetőségig megrajzolt hü képét ? Avagy kielégithet-e bennünket a vármegye egyes községeinek kurta története, egyes történelmi emlékeinek puszta felemlítése? Egy teljes monográfia megírását évtizedeken át folytatott régészeti és történelmi kutatásnak, az adatok szorgos gyűjtésének kell megelőznie. Ez lesz az ujonan megalakuló társulatnak egyik célja. A másik pedig: egy ismeretterjesztő és tudományt népszerűsítő múzeum felállítása és fejlesztése. A társulat a múltban több jelét adta életrevalóságának. Ismeretterjesztő tudományos felolvasásokat rendezett; feltáratta a szentkirályi Jánoslovagok Árpádkori templomát és rendházát; a Borzhegynél bronzkori régiségeket ásatott ki; régészeti és történelmi kutatásairól három Évkönyvben számolt be. Kiadta dr. Feichtinger Sándor Esztergom vármegye flórájáról irt nagybecsű müvét és Némethy Lajos Emléklapjait Esztergom múltjából. Ugyan-