ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-11-24 / 48. szám

gyünk a balkán háború kérdésében. Dacára annak, hogy a katholikus vallás nagyobb szabadságot élvez a török birodalom tartományaiban, mint a szakadár balkán államocskákban (melyek némelyikében még kath. templomot sem szabad épiteni) mégis örvendünk a balkán népek felszabadulásának: mert a katholikus egyházat nem féltjük, a szakadárságban pedig a történelem tanúsága szerint ugy sincs életképes erő. A délszláv gyűrűtől és a pánszlávizmus erősödésétől sem félünk! Ha a Balkán államok területileg megizmosodnak, Bulgária lesz az első, mely leveti az orosz gyámság nyűgét. Csak Szerbia és Montenegró marad meg Oroszország politikai exponensénak a Balkánon. De ezt sakkba tarthatja Románia és az egy független Albánia, melynek életrehivása monarchiánknak csakugyan eminens érdeke. Kié lesz tehát Konstantinápoly és a Boszporus ?! A bulgáré vagy az orosz cáré-e ? ! nemzetközi kikötővé alakul-e, vagy pedig a török szultán fog továbbra is uralkodni az aranyszarvon?! Ez a legnagyobb kérdés, mely elé a balkán háború meseszerű gyorsasággal fejlődő eseményei jelenleg állították a világot. Mielőtt az orosz diplomácia tovább szőhetne világuralmi terveit, mielőtt a szövetséges balkán fejedelmek bevonulhatnának Konstantinápolyba (ki automobilon, ki hajón, ki lovon — mint előre megállapították) — egy fensőbb hatalom szólott bele az osztozkodási tervekbe: a kolera fekete réme. Ez alighanem a legjobb megoldást fogja siettetni, hogy t. i. Konstantinápoly még 50—100 évig a török szultán uralma alatt maradjon, mig a keleti szakadár népek jobban magukhoz térnek, és az ősi hithez való közeledés által egyik vagy másik méltó lesz arra, hogy a Hagia Szófia kupolájára Szt. Péter keresztjét újra feltűzze a félhold helyébe. Brúnó. Papi Otthon. Csodálatos az a szizifuszi munka, amely^az apostolok oszlása óta úgy látszik nem képes oly testvéri kapcsolatba hozni a klérust, amilyen nagyon is óhajtandó lenne. Tagadni nem lehet, hogy az összejövetelek nagyon gyér volta, a több egyházmegye presbytériuma közt pedig hiányzó volta bizonyos eltávolodást szült eddig is és fokozottan — A múltkor itt volt látogatóban — láttam őket kikocsizni. Ugy lefátyolozta magát, hogy alig lehetett felismerni. — Féltette az arcát a portól. — Annak ugyan nem árt! Nincs rajta egy parányi szépség se. — Hátha még nem volna ugy kikenve. — Hiába erőlteti magát, már nem fiatal. Huszonnyolc éves volt, mikor férjhez ment, különben nem választotta volna ezt a rezes orrú ügyvédet. — Jó ember az! Mindent megenged az aszszonynak. — Mert nem bánja, ha fejére áll is. Azért küldi a fürdőbe, hogy ő szabadabban járhasson az ideáljához. — Ez semmi édesem! De nemsokára jön a színtársulat, vigyázhatunk a férjeinkre. — Majd lesben leszek! — Én egy lépést se szoktam az uram után tenni. Igy is, ugy is megcsalják az asszonyt, legalább nem bosszankodom rajta. — Az én uram még egy estét sem töltött a házon kivül. — Hallottátok-e, hogy Gizellát megverte a férje ? — Honnan tudod? — Tegnap nálam volt s megmutatta a kék foltjait. — Olyan brutális ember? — Gizella az oka — nem csodálnám, ha férje a Lipótmezőn végzi. szül a jövőben is közöttünk, kik pedig a világ fulánkjai közt nagyon is egymásra lennénk utalva. Ha jól körülnéz az ember, az a nagy katholicitas ^okfélekép mozaik alakot ölt, igaz, hogy egy azért, igaz, hogy általános, de mégis érezhető a mozaik darabossága. Különösen a gócpontoktól távolabb eső curatiák és beneficiumok mintegy hermetice elzárva vannak a klérus számára és két-három parochián kivül, avagy kerületén kivül reá nézve még felfedezetlen északi sark van. Ez pedig nagyon alkalmas kényszerítő körülmény arra, hogy elrágódjék az a kötelék, amely pedig mint hatalmas gyürü lenne hivatva a hivek társadalmát is bekeríteni. Quot capita ! Mennyire érezhető ez, pedig unius corporis sumus membri, Salvatoris Christi. Mennyire lehangoló és gondolkozóba ejtő az is, hogy sokszor szomszédos parochíák is szinte külön egyházak. Midőn az általános érvényű elvekben is a laikus társadalom nem csoda, ha tájékozatlan, ha indifferens, mert a társadalmi élet coalescentiája a hivatalossal gyakran megtalálja a pappal szemben a klerikus kontrát. Jobb beneficium, avagy jobb közigazgatási barátság pedig, bár e kettő bizonyos ok miatt ritkán elválasztható, pláne uj kasztot, ujabb eltávolodásokat kész olykor szülni és kollégák közt is az érintkezésben szánalmas convenientia az, amely alázatossággá alakul sokszor distinctió trónusa nélkül is. Avagy elszakitva a glóbustól merre kering a világűrben gyakran az önmagának való, paróchiája falain belül tartózkodó társ? Midőn egy-két társon kivül a többi kolléga látása oly hidegen hagyja sok esetleg jobb javadalmast és a megtörésre hajló kort sem nézve, szigeteli el magát egy asztalnál. Sajnálatos, hogy az arisztokrácia szelleme mint keriti hatalmába minden kollegialitás sutbavetésével sokszor ép azokat, kiknek kimagasló voltuknál fogva épen az összekötő kapcsoknak kellene lenniök és a testvériség megararanyozóinak. De nem is kell ezeken csodálkozni. Ez egész természetes kinövése, burjánzása annak a földnek, mely ekét nem lát. Nem ismeri az egyengetés nemes voltát és szükségét. Midőn nincs hely, ahol a sok sziv találkoznék. Ahol az együttes, hacsak talán pár napig tartó élet is növelné a klérus együvétartozandóságának érzetét. Kincs István hathatós fáradozását is sajnos cserben készült hagyni ez a mindenképen eradikálandó szellem, a mozaik szeretete. Nincs könnyebb, mint egy eszmét lekritizálni. Csak komolyan bele kell mélyedni a papi otthon gondolatába, mely mai vezérférfia terve szerint sem teszi kötelezővé a nyugdijasok ott tartózkodását, mert fiat voluntas, ha a módja saját pátriájában is biztosit az ö részére nyugodt és neki elegendő éveket, de uraim az már a kolléga szava és nemes gondolata, hogy az ilyen kategóriába tartozók önmaguk kivonása által ne hiúsítsák meg a sokaknak óhajtott otthonát. Aztán egy pár napot ugy látogatáskép jutányos áron ott tölteni nem lesz ártalmára sehogy a fraternitásnak. Nem is kór— Miből keletkezett? — Tudjátok, egész életében milyen lágy szívű volt. Délelőtt az egyletekben szaladgál, a férje beszéli a kaszinóban, hogy már hetek óta nem evett egy jó marhahusievest, mert a felesége délben kerül haza a gyűlésekről. E miatt persze összevesztek s a nagy handa-banda hevében néhányat rá is suhintott, gondolva, hogy igy kiveri belőle örökre a fanatizmust. — Azóta nem láttam az egyletek környékén de a dajkája beszéli, hogy éjjel kioson az éléskamrába s térden csúszva sirja el fájdalmát. — A férje pedig a poharakat töri. A vasalónőm férje a pincér jól tudja, hány tükröt tört már be az ügyvéd ur, kinek nem egyszer szokott kártyapénzt kölcsönözni. Jobb volna, ha a fiait nevelné. Az egyik már harmadszor ismétli az osztályt, a másik kamasz pedig elcsavarogja a görögórakat. — Azt hiszi, az apja okosabb volt ? Négyszer bukott az érettségin. — De most már menjünk Margit — aztán elvárlak mielőbb. — Jaj nagysága kérem, de sokat tud beszélni ez az asszony! — Maga hallgatódzott? — Dehogy! Hisz kihallatszott a rikácsoló hangja. Aztán ne tessék ám elhinni, hogy ő olyan olcsón vásárol — nemesik a saját zsebére hazudik. Három hétig szolgáltam nála, de még annyi babot életemben nem ettem. Gladiolus. házat, avagy aggokházát terveznek, hanem otthont amelyben valószínűleg minden korbeli lesz, ha nem tovább pár napig. Egy kis testvéri felüdülést. És erre szükség van. Hogy hol lesz, az most mellékes. Valahol kell lenni. És ahol a mag van, oda kell a vizet önteni. Az eszme vivát! Már most a klérus fennköltségén múlik, hogy mielőbb megvalósittasék azáltal, hogy kivétel nélkül tagokul belépjenek. A nagymarosi esperesi kerület papsága erről a fenkölt érzéséről és kollegiális gondolkozásáról tett tanúságot akkor, midőn őszi kongregációján teljes számmal jelentették tagokul való belépésüket. Vivant sequentes. K. Gy. S. Az esztergomi Szent Erzsébet jókékonysági egyesület közgyűlése. Megnyitó beszéd. Mondotta: Bogisieh Mihály. Szent Erzsébetnek, II. András magyar király szépséges leányának, türingiai Lajos őrgróf özvegyének, az istenfélő keresztény asszonyok példaképének ünneplésére gyűltünk ma egybe. Jótékony egyesületünk égi védnökének szentséges életéből idézünk fel egyes emlékeket, hogy buzduljunk erényeinek magasztos példáin és kövessük őt az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlásában! Az Üdvözítő keserves kínszenvedésének színhelyét, a Szent földet, a pogányoktól elhódítani, ott egy keresztény birodalmat alapítani, ez volt ama magasztos cél, mely a 12. században az összes keresztény nemzeteket varázserővel egyesitette. Francia-, Német-, Olasz-, Spanyol- és Angolország legelső nemesei, urai, vitézei és hősei lelkesedéssel gyülekeztek össze, nagy hadsereget alakítottak és roppant áldozatok árán igyekeztek a Szentföld birtokába jutni. A keresztes hadakba szállott Lajos türingiai őrgróf is, Erzsébetünk fiatal férje. Erzsébet megtörve hallotta a hirt, de mint keresztény nő nem tarthatta vissza férjét a nagy fegyverténytől. 1227. évben Erzsébet álomszerű boldog házasélete elkomorult. A válás órája elérkezett. Lajos őrgróf rendezte fejedelmi udvaránál ügyeit; egybehívta országának előkelő urait, katonáit, alattvalóit; meghatározta mindenkinek hatáskörét, kötelességeit. Nejét, a kedves Erzsébetet a fejedelmi székbe ültette ; három gyermekét az udvari grófokra és udvarhölgyekre bizta.' Búcsúzáskor megáldotta két testvérét és szivükre kötötte, hogy anyjának és szeretett hitvesének hűséges gondozói legyenek. Erzsébet férjétől alig tudott megválni. Elkísérte Türingia határáig, hol heves zokogás és könnyek között ölelte át utoljára férjét. Egy benső szózat azt monda: férjedet többé nem fogod látni, férjed távozásával a te boldog házaséleted véget fog érni. Türingia határától bánattól megtörve tért vissza Erzsébetünk Wartburgba, a fejedelmi palotába, hogy a kormányzás ügyeit vegye kezébe. Rossz indulatú anyósa és a gőgös sógornője hidegen és megvetőleg fogadták őt. Erzsébetünk szive, lelke, minden gondolata a messze keletre vándorolt férjét követve, annak élete fölött őrködött. Egyedüli öröme és vigasza a kastély kápolnája volt, melyet mindennap felkeresett. Ide belépve, levette fejéről a fejedelmi koronát, azt az oltárra helyezte, majd leborult az oltár lépcsőzetére és heves zokogásban tört ki: Anyósa és sógornője ily állapotban lepték meg öt és kemény szemrehányásokkal illették, hogy meggyalázza a fejedelmi udvart, mert úgy viselkedik a templomban, mint egy útszéli koldus 1 Erzsébet türelemmel hallgatta a szemrehányást és egyszerűen, teljes alázatosággal monda: Ott, ahol az én Uram Istenem a keresztre szegezve tövis koronát hord, ott én fejedelmi koronával meg nem jelenhetek. Ily lelki állapotban végezte a kormányzás teendőit és az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. A bús sejtelem, a benső szózat, mely Erzsébetünk szivét a búcsúzás pillanata óta szorongatta — nagyon hamar valósággá vált! Borongós esős, hideg őszi estén 1227. évben érkezett meg a fejedelmi pecséttel erősített levél, mely türingiai Lajos őrgróf gyászos halálát jelentette. A megrendítő hír Erzsébetet ágynak döntötte. Ellenségei és irigyei felhasználták a nagy betegség idejét és elkészítették az utat, hogy Erzsébetet a tróntól megfosszák. A királyi hozományt Erzsébet már a szegények között kiosztotta és igy mint hasznavehetlen koldus nőt az anyós'és leánya unszolására Raspe Henrik őrgróf Erzsébetünk sógora, minden ékességétől és ruházatától megfosztva, zordon téli időben, az éj sötétségében három kis