ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-11-10 / 46. szám

HIREK. Karcolat. Irta: Fidibusz. Levél a másvilágról. Fiam Estók! Ne haragudj meg reám fiam Estók, hogy háborgatni merlek bokros teendőid közepette, de istenuccse nem tehetek arról, hogy ha még a túlvilágon is szerető és gondos apai szívvel vagyok eltelve irántad, amely tűzhányó forróságú apai szerelmem levélírásra késztet. Legelőször is kinyilatkoztatom, hogy ménkű büszke vagyok reád, vagyis az én fiam Estókra, mert hogy olyan fránya nagy hatalmas úr lett belőle, aki abban a tejjel-mézzel folyó Kánaánban élet és halál feltétlen ura. Hiába! A vér vizzé nem válik ; nem szül gyáva nyulat Nubia párduca és végül sast nemzenek a sasok. Brrr! Valamiféle hidegség fut át testemen és borzong a hátam. De tudod-e mitől ! Ne hidd ám, hogy talán a hidegtől! Az a kőszívű Lucifer „princi" nem sajnálja se a kőszenet, se az ölfákat és igy bizony ménküséges forróság van, hogy szinte majd megsülünk. Ilyen lázas melegem volt akkor, midőn a kutya ellenzék kiráncigált sok vesződség után a felejthetetlen piros bársonyszékből. Mondom, még most is borzong a hátam és verejtéktől gyöngyözik a homlokom. Iszonyatos egy álmom volt. Brrr! Ha csak rá is gondolok, menten szédülés fog el; pedig nem szokás mű ájulásokat produkálni, mint nálatok a földön. De halld csak mit álmodtam az éjszaka! Én, az apám és te, fiam Estók, mintha egy sáros országúton ballagtunk volna; mentünk mendegéltünk virágos mezők, pillangós rétek, csergedező patakok mentén. Mialatt mentünk, én szokásom szerint (mert még itt is a régi dicsőségről gondolkozom) a legszebb álmaim Eldorádojáról: a piros bársonyszékről ábrándoztam, mig te egy szeles és önfejű gyerek eszével szines pillangókat kergettél, miközben vidám, gyerekes jókedvvel dúdoltad: Szeretnék szántani, Hat ökröt hajtani: Ha papám eljönne Az ekét tartani. No hiszen még eddig nem ijesztő az álmom. Hanem ami ezután történt, hát ez hajmeresztő. Mondom, amint igy kettecskén ballagnánk az úton, hát csak az útfordulónál észreveszem ám, hogy nem messzire tőlünk egy sötét nagy valami meredezik az égnek. Tudod-e fiam Estók, mi volt az a hosszú valami? Megmondjam? Egy hóhihorgas akasztófa volt az, amolyan durván összetákolt faalkotmány, amelyre a delikvens felmagasztalódott. Ahogy hirtelen rápillantok az ijedős jószágra, hát uram teremtöm mit veszek észre azon. A messze kihajló ágán egy fényes hatalmas csillag vándor cserélte ki a kenyeremmel és szalonnámmal ; — gyanúsította meg az ártatlan vándort. — Mit csináljak most? — töpreng magában. Azt a vándort utol nem érem, oly pokol messze halad már. Haza menjek? Még megfordulnék hazulról, harmadfél óra beletellenék. Kárba veszne az egész délelőtt. Legjobb lesz, megvárni az aszszonyt az ebéddel. Tán csak sietni fog vele, idejében meghozza. Az utóbbi mellett marad s a kaszát ismét kézbe veszi, vágja a rendeket. De az a kasza folyton életlenebb lesz, hiába köszörüli. Alig-alig akar fogni. Lehet tán, nem is a kaszában van a hiba, hanem az emberben. Cser Bálintot gyötri az éhség. — Jaj, jaj, de irtózatos hosszú ez a délelőtt! — sóhajt egynéhányszor. S minduntalan a kaszára támaszkodik s a falu felé tekintget. Valahány aszszonynépet lát fölbukkanni a távoli uton, mindben a feleségét véli föllelni. Pedig azok mindannyian másnak viszik a jó meleg ételt. A déli harangszót is elhozta már hozzá a faluból a szellő, de az ő Zsuzsája még sem jön. Végre leheveredik a fűbe, úgy várja tehetetlen megadással az asszonyt. Hasztalan, nem kerül az elő. Ugy három óra tájban nagy indulattal, még nagyobb éhségtől gyötörve, hazafele veszi útját. Rettenetes haraggal állit be az asszonyhoz: — Micsoda gyalázatos dolog ez ! Hol maradt az ebéd?! — Mi köze kendnek az én ebédemhez ? Ha tudni akarja, elfogyasztottam már délben az ebédemet ; — válaszolt Zsuzsi asszony ártatlan képpel. tündökölt. Ez a szokatlan látvány, hidd el ősz fejemnek fiam Estók, borzasztó hatással volt rám. Mialatt én megzavarodva meresztem szemeimet a csillagos akasztófára, hát szörnyűség, te odaállsz kevélyen alája és hetykén énekelni kezded azt a közismert régi nótát, melyet te bizonyára a geszti legényektől tanultál: Én is oda való vagyok Ahol az a csillag ragyog. Bennem a nóta hallatára elhűlt minden csepp vérem. Makrancos és önfejű voltál mindig és sok keserűséget okoztál ezáltal szerető és jó papádnak, dehogy még itt, a túlvilágon is ekkora keserűséget fogsz nekem szerezni, nem hittem volna. Es sirni kezdtem, kegyelmes szivem kegyetlenül fájt, amely fájdalomtól felébredtem. Mihelyt lehetett, átfutottam a szomszédhoz, a palóc druszámhoz, tudod a Mikszáthoz, (mert a miniszter is, meg az újságíró is ha épen nem is a pokolba, de feltétlen, hogy a purgatóriumba kerül), akinek elmeséltem az egészet. A jó öreg palóc fitymálva kezét legyintette: — Eh, szamárság. A gigerli frici, a báró Podmaniczky, aki nekem tarokk partnerem csak azt mondta : — Humbug. Most már én is megnyugodtam egy kissé. Utóvégre aki úr, az úr. És te úr vagy, valóságos kiskirály. Jól is teszed. Addig üsd a vasat, mig meleg. Azután kutyába se vedd az ellenzéket. Miljom bomba és kartács ! Csináltass fiam Estók Pest utcáira, szép sorjában akasztófákat és köttesd fel valamennyi ellenzékit. Huncut az valamennyi. Az ráncigált ki lábaimnál fogva a miniszterelnöki bársonyszékből. Ha ők nincsenek, még tán most is miniszter lehetnék. Csodálattal vagyok eltelve irántad fiam Estók. Apja fia. Igaz! Szilágyi Dezső hatalmasan feni rád fogait, amiért te nagyobb vagy nálánál. Ő is házelnök volt, de nyomodba se jöhet ö. Te fiam Estók, dús választékkal vagy megrakva az energiák és erőszakok jegyében. Második vaskezü Napoleon. Dobogó szívvel ölellek képzeletben keblemre lelkemnek drága Estókja. Apád nyomdokain jársz és méltó vagy az ő nagy híre nevéhez. És mondd el a rebellis Petőfivel hogy: Mit háborgattok! Takarodjatok innen ! Nagy munkába vagyok. Sietek. Ostort fonok, lángostort napsugarakból Megkorbácsolom a világot! Jajgatnak majd s én kacagok Mint ők kacagtak, mikor én jajgattam Hahaha! Úgy, úgy fiam Estók, csak semmi kímélet. Az ellenzéket üsd, vágd, nem apád. Ha elkövetkezik pedig a jutalom osztás, légy eszes és ne szerénykedjél. A szamár is szerény és őt azért nézik le. — Az enyém hol maradt, az enyém ? ! — kiált nagy indulattal a gazda. — A kendé ? . . . Azt hát nem tudom; — mondja tudatlan ábrázattal az asszony. — Megbolondult ez a szerencsétlen! — mondja magában megdöbbenve az ember, most már csendesebb hangon kérdi. — Hát az én számomra nem főztél ebédet ? — Nem én. — Szeretném tudni miért nem főztél? Azért, mert szocialista vagyok! — mondja Zsuzsi asszony kemény nyomatékos hangon. Cser Bálint majd hanyatt esett erre. — Micsoda beszéd ez! — mondta szinte hebegve. — Az a beszéd, hogy én megfogadtam és meg is tartom, hogy amig kend szocialista lesz, addig én is az leszek. De igazi ám ! Még kend se kap tőlem semmit. Sőt mától kezdve a házból is kizárom. Enyém. Tehetem. Én örököltem édes apámtól. Megértette kend ? ! Cser Bálint annyira megértette, hogy oly nagyot, nagyot kacagott erre, hogy könny is facsarodott szeméből. Kacagásában volt egy kis keserűség is. S igy fakadt ki: — Nagy ördög vagy, te asszony! Mondhatom nagy ördög! . . . Igy elbánni az emberrel! . . . De föl is mondok a szociálistaságnak azonnal! — No akkor én is fölmondok neki, — mo- I solyodott el Zsuzsi asszony. — Üljön csak kend asztalhoz, azonnal hozok harapni valót. Ugy hiszem, eléggé kikoplalhatta magát eddig. Végy egyik kezedbe kancsukát, a másikba bombát és tegyél igy rendet az országban, hogy mielőbb megjöjjön az érdem, a jutalom. Üdvözlöm az összes elvtársakat. Az Andrássyra szörnyen haragszom. Isten veled drága Napóleonom, forrón csókollak szerető Kálmán tatyus. Krónika. Kezdődik már Minálunk a téli korszak, Amire ráfogtak mindig minden rosszat, Hogy a bálok, Mulatságok és estélyek, Valóságos mérgei a hosszú télnek. Pedig én még Soha eddig nem találtam Mérges embert estélyen, sem mulatságban, Mindnek vidám, Gondtalan volt keble arca, Hiába volt fizetetlen ruha rajta. Csakis másnap, Harmadnap, vagy negyednapra Jött az ember bosszúálló gondolatra, Amidőn a Kezébe a lapot vette S abban a sok beszámolót nézegette. Mulatsági Beszámolók, hizelgések, Ti vagytok a mérgei a vidám télnek, Ti rontjátok Hirét-nevét a lapoknak, Timiattatok hirdetik, Hogy a lapok folyton-Myvást hazudoznak! (-0 * A hercegprímás visszavonulása. Vaszary Kolos bibornok-hercegprimás, mint hiteles forrásból értesültünk, 1912. október 27-én, esztergomi érsekké történt kineveztetésének 21-ik évfordulóján csakugyan beadta lemondását az esztergomi érsekség méltóságáról. Kevés magas polcon levő ember élvezett oly keveset méltóságának fényéből, rangjának hatalmából, mint Vaszary Kolos, Magyarország hercegprímása magas egyházi méltóságából és közjogi rangjából. Vaszary Kolos az esztergomi érseki széken is az maradt, ami volt tanár korában: szelid és leereszkedő mindenkivel szemben. Budai palotája, vagy balatonfüredi villája alig ért fel a jobbmódú polgárok otthonával. Jelen aktusával is, mellyel a hatalomról lemondott, bebizonyította, hogy egész életén át nem ragaszkodott a vagyonhoz és hatalomhoz. Nöi lelkek. Míg mások a csillagok milliárdjai között kutatva gazdagítják astronomiáért lelkesülő tudományukat, én a női lelkek mélységes tengerére szállok, honnan gyöngy és salak jut felszínre, de ez utóbbiban is gyakran egy-egy kvarc, melyet csiszolni érdemes, hogy méltó helyére juttatva, a hódolat piedesztálára emeljük, mit a nagyok és igazak ítélete formál tiszta márványnyá. E magaslatra szeretném állítani mindazokat, kik körülveszik fantáziámat, kik mellém csoportosulva, a tudás kíváncsiságával gyötrik becsvágyamat. Alakuljanak hát körré, általam olvasható és olvashatatlan betűkkel, ideális és reális tartalmakból majd harmonikus egészet alkotok, megvilágítva azon csillárral, mely fölé nem emelkedhet villamfény, mert a szeretet gyúpontjából szórja vakító fénysugarait. E csillár vibrálásánál látom valamennyit, a szeretet szuverén uralkodása alatt íródik meg történetük, melyben nemes hősiesség vagy ármány és bosszúvágy diadalmaskodik. A nők érzelmi világa sokban igen hasonló, de részletben rendkívül eltérő rugók által ösztönöztetik tettekre, mik leggyakrabban nem józan ész, hanem a felkorbácsolt szenvedély, a zabolátlan idegzet által lesznek végrehajtva, miket később