ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-10-20 / 43. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. október 20. 43. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: R0LK0 BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Az ellenség harcmodora. Esztergom, 1912. október 19. Kétségen kivül legjobban szeretik a katholikusok ellenségei, ha egyszerre a karhatalom durva eszközeivel léphetnek ki a küzdőtérre: villogtatják a békés kolostorok és templomok kapuja előtt a haza, a polgárok, tehát a szerzetesek és papok védelmére is fentartott katonaság fegyvereit, csörgetik a kezek megbénítására szánt bilincset s jó szélesre, tágra nyitják ki a börtönök ajtaját, hogy a renitens csuhásoknak minél nagyobb serege férjen be rajta. A rajzolt kép a szabadkömiveseknek és a liberálisoknak legszebb álma, de még nem vált valóra minden országban s mivel még nálunk" magyaroknál az egyházüldözés csak a csikókorát éli, a fanatikusok a legfaragatlanabb eszközökkel s a legdurvább hangon küzdenek „a fekete csuhák" által eltakart jövendő „világosságért". Nem szólunk azokról a piaci versengésekről és cselszövésekről, amelyek a falvakon folynak és tápláltatnak a közigazgatás legkisebb emberei részéről a lelkész ellen, nem tartjuk emlitésre méltóknak a kisvárosok zuglapjainak francia izü és szörnyen nagyképűsködő kirohanásait, mindezek bár ártalmasak a lelkekre még nem csinálnának európai kérdést s a karaván haladna szép csendben tovább. Ám, a liberális országos sajtónak kirohanásait már nem vehetjük ily könnyedén, mert sok csápja van, mint a bénitó polypnak s nagy a hangja, mint a puszták vadjáé, a gyűlölete pedig jobban ég, mint a tűzhányók boszorkány konyhája. A mi hazánkban nagyon ismeretes harcmodor az egyház ellenségei részéről, hogy a hivek és a papság közé a békétlenség ékét akarják beverni, falvakat igyekeznek kiszakítani az egyházból a kis ellenségeskedéseknek óriásivá való felfuvása által s igy kegyetlen gesztussal rámutatni: ime a béke egyháza, amelyben nem tud békében megélni a modern kor gyermeke! Leggyakoribb ez az eset a görög katholikusoknál, ahol a külsőleg egyező schizmatikusok kivált nemzetiségi fegyverekkel lázítják és csábítják az egyszerűbb észjárású híveket. A hatalmas állam ily esetben a jól felfogott nemzeti érdek szempontjából kénytelen a katholikus egyház védelmére kelni a keleti egyház csábításai ellen, mert a katholikusság minden egyetemessége dacára is minden országnak a leghívebb és a legmegbízhatóbb polgárokat neveli. Elbánnak a tényleges izgatókkal, de a heccelő és gúnyolódó liberális sajtó szárazon kerül ki a zavarokból, bár az egyház elleni dühében a nemzeti érdekeket is veszélybe sodorta. Ebből is nyilván kitűnik, hogy azok a hires urak nem vájják ki az egymás szemét. Hasonlóan hálás tere volna az ö gyűlölködő ellenségeskedésüknek a hajdudorogi uj püspökség kérdése is. Milyen csapást lehetne mérni a magyar katholicizmusra az oláhság felzuditása és fellazítása által. De ez már oly kemény dió volna, amelybe még a gyűlölség vásott foga is beletörne, mert a hazaárulás vádját semmiképen sem kerülnék ki. Ez a magyarázata annak, hogy a kálvinista Debrecen superintendensével együtt igen törődik az uj kath. püspökség sorsával s azért buzgólkodik a liberális sajtó nagyon ezen ügyben, mig a szabadkömives „Világ" támadja az egyházunknak ujabb bástyáját, persze ügyesen — egészen más cím alatt. Azután felemlíthetjük azokat a hazugságokat és céltudatos ferdítéseket, amelyekkel megtisztelik a lelkészkedö papságot a temetésekért fizetni nem akaró szervezett elvtársak s amelyeket a Népszava, de más papirosok is jól kiszínezve tálalnak a szenzációra éhes közönség elé. Mindezekkel azonban nincs még kimerítve az ártásra szánt méregkamra. Dehogy is! A gyűlölet élesszemü és találékony sárkány! Micsoda öröm és diadalordítás keletkezik a túlsó táborban, valahányszor az egyház testéről leválik egy-egy férhetetlenkedö részecske, vagy pedig valahányszor a régen elszakadt felekezetek életében valami mozgás észlelhető. Csak kevesen tudnak arról, hogy Németországban vannak az egyháznak olyan hűtlen ÁZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Válaszúton. — Orosz után. — Irta: Kaby Jenő. Eta megnyomja a villamos csengőt, mire a következő pillanatban kinyilik előtte a kettősszárnyú ajtó. — Itthon van a gróf ur? — kérdezte remegő hangon. A lakáj, mintha habozott volna egy pillanatig, hogy mit feleljen, de azért bátran nézett végig a gyászruhába öltözött gyönyörű nőalakon s mosolyogva válaszolt: — Igenis. De most senkit sem fogad, mert ebédel. Azért méltóztassék néhány percre a fogadóterembe sétálni, mindjárt bejelentem a nagyságát. És bevezette őt egy pompásan berendezett szobába, maga pedig lábujjhegyen átment néhány termen keresztül, s megállt a boudoir küszöbén; a gróf éppenséggel pihent egy kereveten, mert nagyon kifáradt a délelőtti elnökösködésben. — Nos, mi az? Ismét valami látogató? — kérdezte boszúsan. — Igenis, méltóságos uram. — Mondja meg neki, hogy nem fogadok. — De mikor az, méltóságos uram, egy hölgy. — Hölgy ? — ragadta meg a szót a gróf. — Idős, fiatal? — Fiatal és nagyon szép. A nevét nem tudom, a névjegyét meg nem adta ide. —• Mondja meg neki, hogy azonnal szolgálatára állok. S mintha valami titkos rúgó dobta volna föl a grófot, máris a tükör előtt állott s igazítgatta a még meglevő néhány szál haját; a következő pillanatban meg, kikenve mindenféle szagos szerekkel, mindkét kezét nyújtotta az üdvözlésre Eta felé. — Kit látnak a szemeim, — kiáltotta, — a nagyságos asszonyom itt van? Micsoda ritka kitüntetés ! Hisz oly rég volt szerencsém találkozni. Az utcán nem igen mutatja magát. Úgylátszik lesajnált bennünket mind; már pedig a szép nő az közkincs, — az nap, melynek nem szabad fényét és melegét tisztán választottai számára tartogatni. De azért kimondhatatlanul örülök, hogy ma ama fénynek egy sugara esett az én régi, magányos lovagváramra. — Úgylátszik a gróf ur csak tréfál; eszerint nekem sajnálnom kellene azt, hogy hitvesi és anyai kötelességeim annyira lebilincseltek a családi tűzhelyemhez, hogy nem találkozhattam a méltóságos úrral. — Ah, nous y sommes, — s felkacagott a gróf ur, miközben székkel kínálta meg Etát. Ismerem a nőket. Valahányszor egy nő megunja már a világ hódolatát s iránta érzett megvetését akarja kifejezni, akkor mindig hitvesi és anyai kötelességeire hivatkozik. Eta ajkai önkénytelenül is mosolyra fakadtak. — A gróf ur tehát a házasságot csak afféle emeritorum domus-nak tartja, s azt gondolja, hogy csak azok szoktak házasságra lépni, akik már tehetetlenek, akik elpazarolták minden erejüket a mulatságokban és élvezetekben? — Nem minden ok nélkül; mert megjegyzem, hogy az előbbi állitásom csak a szép nőkre vonatkozik. A csúnya és közönséges alakok, annál jobb, minél előbb halnak meg a világ számára s boldogítják a férjüket. Mert elvégre is, hol találna az erény menhelyet, ha nem náluk? — Szomorú filozófia ez, gróf uram. — Szomorú? — Nem mondhatnám, sőt; nagyon is vidám. Hisz láthatja, nagysád, hogy mily buzgó hivője vagyok, s még sem akadályoz meg abban, — tette hozzá büszkén, — hogy amint gondolom, jó hazafi ne legyek. — Tudom, méltóságos uram, tudom, hogy nagy vagyona és igen jó szive van, épp azért jöttem méltóságodhoz. — Köszönöm. Igen örülök, hogy ily véleménnyel van rólam, amelyre mindig teljes erőmből fogok igyekezni rászolgálni. Hisz nem válik szégyenemre, ha az amúgyis természetembe diktált eme véleménynek igyekszem megfelelni. Édes Istenem, hisz a Gondviselés, midőn megteremtette a növényeket és az állatokat, nem mindegyiküket áldotta meg szép és egyúttal hasznos tulajdonságokkal is! Épúgy vagyunk magával a teremtés koronájával, az emberrel is. Épp azért egy ilyen bájos nőnek, mint maga, asszonyom, nem áll jogában, hogy magát a feledés homályába burkolja. A világ hódolata__és zenéje, gyémántok ragyogása, ezek méltók Önhöz. — Ha volna is annyi lelki erőm, hogy elfogadjam a gróf ur ajánlatát, még akkor sem tudnám végrehajtani, mert az anyagi . . . — A szép nőnek csak akarnia kell, máris gazdag — szakította meg hirtelen. Eta igéző szeméből előkelő büszkeség sugárzott. — A gróf ur, úgylátszik, megfeledkezett arról... A mély alázat, aminővel a gróf Eta kezét