ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-09-15 / 38. szám

böl eszünk"; teljesülni látjuk amaz első apostoli iratokban olvasható imát: „miként a kenyér számtalan buzaszem lisztszemeiböl egyesült, ugy egyesíted Uram a világon szétszórt híveidet!" Az eucharisztikus kongresszusok Franciaországban vették kezdetüket a mult század nyolcvanas éveiben. Nemcsak a hitetlenség, hanem a hitnek eszmeáramlatai is rendszerint Franciaországból indulnak ki. Eleinte csak provinciális aztán országos jellegűek voltak e kongresszusok. Most már igazán katholikus vagyis világot felölelő egyetemes színezetük van. Mennyi nyelven prédikáltak e napon Bécsben; s a mai procession, melynek örömére a már egy hónap óta borús ég is lederült, mennyiféle népviselet fog pompázni, mennyiféle nyelvű ének dicséri az Urat, dokumentálva, hogy „egy a hitünk, egy a mi Urunk". Az eucharisztikus kongresszusok szinte nemzetközi katholikus nagygyűlésekké növik ki magukat; mind gazdagabb, mind változatosabb lesz a programmuk, melynek középpontján azonban mindig a „hit titka" mysterium fidei ragyog. Fényes bizonyságai a katholikus vallás egységének és általánosságának. De egyúttal csalhatatlan jele az egyház elpusztithatlan erejének. Mert — Apponyi jól mondta — az élő szervezet, ha betegségek támadják, egész erejét központi szerve, szive védelmére concentrálja, ugy a kath. hit a modern kor hitetlensége nek támadásaival szemben központi hittitkának s életforrásának, az Eucharistiának megvallására irányítja. Hiába volt a hitellenesek kétezer éves harca, hiábavalók a modern kor hitetleneinek támadásai. A ker. világ szegletkövét, Krisztust s a benne való bitet kiemelni nem képesek. „A gonoszok óhajai elenyésznek." Igaz marad az apostol szava: Krisztus tegnap, ma és mindörökké! Egy hét Felsöolaszországban. Közli: Pauer Károly. lka, 1912. szept. 9. A Quarnero kék vize s az istriai tengerpart kénytelen-kelletlen útra csalja az embert. A priesterheimi kollégák kirándulási kedve engem is felvillanyozott, elhatároztam tehát, hogy a Lovranámúr rám mosolyog napi barátom a prófunt és a Jucika vigasztaló, alföldi, kajszinbarackos orcácskája. (Fohászkodva mosolyog.) Délelőtt takarítás. Nem sok a holmi, de mindennek ragyogni muszáj. Hát ilyen kérem a nap fele. A mai rendkívüli nap másik felét már furcsa históriákkal kell fűszereznem. De előre is kérem alázatosan, kedves hallgatóim, ne áruljanak ám el egyetlen egy árva szót sem neki, mert akkor vasra veretne a fölségsértésért. Hát kérem, mikor a magam csekély eksztrámat tisztogatom, egyszerre csak kardcsörtetést hallok a lépcsőházból. — Szent Isten — sopánkodom magamban, mit akarhat megint az én kapitány uram ? Mert néha csakugyan meglep, hogy nem fogyasztom-e cigarettáit. Pedig én fabrikálom. És még soha meg se kínált eggyel is. De azért tudok takarékoskodni. Jut belőle néhány nekem is. Méltóztassanak megengedni, hogy rágyújthassak egyre. Mindjárt vidámabban füstölögne csevegésem is. (Meghajolva: „Köszönöm !" és rágyújt.) Ezer kardcsörtetés közül is megismerném az én kapitány uramét. Ugy odaütődik, megkövetem az a kardhüvely a márványlépcsőkhöz, hogy az összes vén kisasszonyok kidugják kíváncsi fejüket az udvari ablakokból. Mert a fiatal hölgyek már nem igen veszik észre. Egyszerre csak előttem áll. Villámgyorsan szalutálok. (Haptákba vágódik.) Rám pislant indulatosan és így szól: — Hajate Pantita. Máma negem epéténi allisbán urrnál. Enyimet epét kaszinótul hasszahosz ! Érdenni! (Bandi glédába pattan:) — Igenis értem, kapitány uram. Ebédet a kaszinóból parancsolatára hazahozom! ban üdülő dv.Dunay Alajos nagyváradi tb. kanonok s békésszentandrási plébánossal együtt tesszük meg az utat a sokat emlegetett Itáliába. Első utunk tehát Velencébe vezetett. Lovranában szálltunk fel a „Hegedűs Sándor"-ra, pont fél 9 órakor reggel. Egy kis bóra kavarta fel ugyan a tenger sima tükrét, itt-ott magasabb hullámokat is vetett a tenger, de bajunk hála Istennek nem történt. Fél hétkor este érkeztünk Veneziába; az uj Campanile már messziről intett felénk. A régi mintájára készült, de szilárdabb, keményebb anyagból. A Hotel „Bauer-Grünwald "-ban megszállva, másnap reggel a szt. Márk templomában miséztünk, azután megtekintettük a kincstárt. A főszékesegyház mellett álló hatalmas Campanile harangjaihoz liften viszik fel az idegent, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az egész városra. Mindössze 1 líra a liften való felmenés ára. Azután a Palazzo Ducale-t, a dozse palotát mutattam meg kedves útitársamnak, a hol a szebbnél szebb termek, képek és freskók nyerték meg tetszésünket, onnan bárkába ülve a Canal Grande-n át az Accadémia di Belle Arti-ba, a szépmüvészetek palotájába mentünk, a hol Michelangelo, Tiziano, Leonardo da Vinci, Paolo Veronese, Tintoretto stb. művészi képeiben s az olasz szobrászok műremekeiben gyönyörködtünk. Innen a híres velencei üveggyár telepét tekintettük meg, majd a Santa Maria della Salute templom nevezetességeit szemlélve visszaeveztünk a Bauerbe. Délután a Velence nagy parkjában (Giardini publici) levő szépművészeti kiállítást tekintettük meg és sajnálattal konstatáltuk, hogy a magyarországi pavilion valamennyi között a legszegényebb. Kiállított képeinek és szobrainak szerzői inkább a szecessziót hajhászták, ami nem művészet. Az olasz, mint mindenütt, itt is remekel. A francia nuditásaival tüntet, mig a német, az angol és a belga már a komolyabb irányt választja, bár itt-ott szintén a szecesziós zsáner uralja művészetét. A kiállítás területéről a bencések tulajdonát képező San Giorgio Maggiore templomba mentünk bárkán. E templomban kezdte meg szt. Gellért püspök apostoli működését, mely tényt Dessewffy, volt csanádi püspök egy márványtáblán örökített meg a templomban. Innen a Lido-hoz eveztünk s annak rövid megtekintése után este tettük meg az utat vissza a kivilágított Velencébe. Másnap reggel a sz. Mózes templomában megmisézve (itt mondtuk először életünkben a sz. Mózesról szóló misét,) még a remek Santa Maria dei Frari, azután sz. Simon és sz. Vince templomait csodáltuk s majd a délelőtti gyorsvonattal Pádovaba érkeztünk. Első utunk természetesen sz. Antal hatalmas templomába vezetett. A templom kincse: szent Antal sírja a nagy szent holttestével. Azután a kincstárt mutatták meg, ahol sz. Antal sértetlenül fennmaradt nyelvét csodáltuk a számos relikvián , A kapitány ur erre szobájába törtet. Ünneplőbe öltözik, azután megint eltűnik. Visszhangzik kiáltása az egész házban a lépcsőházból: — Mekkérttenni? Ikken? Puda! — Igenis megértettem, alássan kapitány ur! Pont tizenkettőkor indulok az ebédhordó készlettel a közeli tisztikaszinóba. Ott bejelentem, hogy a kapitány ur ma az alispán ur vendége. Ebédjét hát hazaviszem. Negyedóra múlva megint csak hallom a lépcsőházban a kardcsörtetést. Most olyan különösen csörömpöl, mintha a kapitány ur egyszerre két lépcsőt gázolna. És csakugyan. Most is eléje osontam és láttam, hogy a kapitány ur egészen kikelt ábrázattal, engem észre se véve, egyenesen szobájába rohan. Gyorsan leveti disz uniformisát és megint fölveszi szolgálati ruháját. Várom a parancsot. A kapitány ur most int az evőeszközökért. (Mutatja gőgös mozdulattal.) Nem ért rá a szerviettát is gondosan gallérja alá csíptetni. Mohón ebédelt. Mintha csak kergetnék. Javamra maradt a menázsi fele. Amikor megverte késével a poharát, erre a rendes csöngetésre berohantam a konyhából, mely előszoba is volt, de a spanyolfal mögött, az én tanyám. — Parancsára kapitány ur! Kedvetlenül sürgönyt mutatott és gonosz magyarsággal értésemre adta valahogy, hogy egy óra múlva szakaszával el kell utazni a gyorsvonaton a szomszéd városba, mert ott valami zenebona van. Azután szigorúan ezt parancsolta: — Hajjate Pantita! eriggye allisbánhoz. Nem kívül. Még a sz. Antal temploma előtt tekintettük meg a hires Giotto-féle freskókat a Madonna dell Arena c. templomban, az Eremitani-ban pedig gyönyörködtünk Mantegna freskó művészetében. Azután a paduai püspöknek XVI. században épült renesszánc stílű dómjába hajtattunk, innen pedig az 1500-ból származó S. Giustina templomba mentünk, a hol az olasz festőművészek szebbnél-szebb képeit és freskóit bámultuk. Aki művészetet akar látni és tanulmányozni, az jöjjön csak ide Feisőolaszországba, bőven kijut itt mindenből. Még a régi egyetem épületét és a Municipio-t (városháza) vettük szemügyre, aztán az esti vonattal Bologná-ba érkeztünk. Ez volt utunk harmadik szép városa. Mig Pádovának csak 70.000 lakosa van, Bologna már 150.000 lakost számlál. Legelőször a San Petronio székesegyházat tekintettük meg, melynek érseke egyúttal kardinális is. Tribolo Assumptája általános csodálat tárgyát képezi a templomban, de a többi művészek képei is ezreket érnek. A San Petroniusból átmentünk a San Domenico-ba, sz. Domonkos sírjához. Még megérkezésünk napján tekintettük meg a nevezetes két ferdetornyot. A délelőtti gyorsvonattal utunk negyedik nagy városát, Milánó-í tekintettük meg. Itt van a világ harmadik nagy temploma, (1. sz. Péter, 2. Sevillai dóm) a híres milánói dóm. Sokan szebbnek tartják a Kölninél, no de gustibus non est disputandum. Mind a kettő páratlan a maga nemében. Negyvenezer ember befogadására készült. Számos síremlék, szarkofág, festmény és freskó ékesíti. Legszebb és legdrágább kincse azonban, Borromei sz. Károly, Milánó bibornok-püspökének holtteste, mely a templom kriptájában, két koporsóban van elhelyezve. A külső drágakövekkel ékesített és dúsan megaranyozott ezüst koporsó, melyben szintén gazdagon aranyozott kristály üveg koporsó látható s abban a nagy kardinális csodálatos épségben fennmaradt holtteste. Fejét drágakövekkel díszített főpapi süveg ékesíti, arca feketés, itt-ott a hus még jól kivehető rajta. 1584-ben halt meg 47 éves korában, mint milánói érsek. Fogai épek, a mitra alól pedig még a haja is kilátszik szépen. Teljes bíbornoki díszben fekszik a koporsóban. Kezét keztyü, lábát pedig főpapi hímzett cipő takarja. Főpásztori botja is csupa drágakövekkel van kirakva, ott látható a balján. Keblén az a brilliáns-zaphir kereszt van, melyet legjobban szeretett viselni (gazdag grófi családból származott ugyanis, de vagyonát, sőt apai jussát is mind a szegények között osztotta szét,) a koporsó belső fedeléről pedig egy smaragd-kövekkel ékesített hatalmas brilliáns kereszt függ alá, melyet Mária Terézia adott ajándékba a nagy kardinálisnak. A holttestet 5 líráért mutatja meg a dóm egyik papja. Minden egyes magyarázat előtt előbb karinget ölt magára, azután meggyújtja a koporsókat tartó oltár gyertyáit, majd csavar segítségével leereszti az ezüst koporsónak a nézők felé eső gyünni epét. Reglamán muszájni elutaszni. Szalani! Znás ? Szalani! Mikor ezt az eksztra magyar beszédet megértettem, rögtön tudtam, hogy veszedelmesen rohannom kell. Sebesen fölkapom a sapkámat és röptiben belekapaszkodom az ételhordóba is. Megérkezem a megyeházára. Ott már tömérdek hintó robog. Fölmegyek a hátsó lépcsőn az alispán lakására. Belépek a hatalmas konyhába. Szent Isten! milyen illatok! Milyen fölséges pecsenyehegyek és mosolygó sütemény völgyek. Hány rózsaszínű karu és mosolygó piros arcú fehérszemély ! És köztük hány, de hány urikisasszony! Az egyik urileány volt szíves átvenni az üzenetet és tovább vinni. Egyszerre csak előttem állott a suhogó selyemruhás, kincses alispánné ő Nagysága. Daliás haptákba vágtam magam. (Bemutatja.) Azután móres szerint illendően kezet is csókoltam. Mikor a nyájas úriasszony észrevette az ételhordót, mosolyogva igy szólt az egyik szakácsnénak: — Rakják meg ezt az ételhordót a kapitány ur számára színéből, javából. Parancs szerint történt. Hárman is tömték a kék zománcos, fehér acéltálakba a zamatos falatokat. Még nekem is jutott egy eksztra malacfej és egy termetes stanicli fánk. — Ez azután az igazi magyar uri világ! — gondoltam magamban. Büszkén lejtettem hazafelé. A kapitány valami sürgönyt irt,, amikor rátettem a nagyszerű hozományt az asztalára. Az én eksztrámnak volt annyi esze, hogy kint maradt a tanyámon. Mikor a kapitány ur elkészült az írásával, észrevette az alispán eledeleit, de össze is verte a bokáit, a kezeit és rajtam is folytatta volna, ha nem hátrálok dühe elől. Ezt ordította: