ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-08-11 / 33. szám

Külföldön egy cseppet sem használt nekünk Kovács Gyula revolvere s most, mikor arról van szó, hogy szabadlábra helyezzék-e Kovácsot, vagy ne, a külföldi sajtó (nem az osztrák sajtót értem,) ezt, mint speciális magyar esetet tárgyalja, természetesen, mert nem érti az összefüggést a merénylet és az események között. A parlamenti botrányok, melyek leghangosabban a merénylet idején tomboltak, a külföld előtt egy bekövetkezendő háborúnak, forradalomnak előszele gyanánt mutatkoztak. Ezek a kombiná.tiók azután óriási kárt okoztak épen annak magyar iparnak, de főleg kereskedelemnek, mely a külfölddel szoros összeköttetésben van, mert a hitelünk megingott s a külföldi cégek a bekövetkezhető forradalom rombolásaitól, zűrzavaraitól félve legnagyobbrészt visszavonták megrendeléseiket, vagy megszüntették a hitelezést. Természetesen a harcok hevében ki gondol a figyelőre? Kinek jutna eszébe akkor, midőn a padot döngeti, midőn rendőröket vezényeltet, midőn sért, vagy erőszakoskodik, hogy ezáltal nemzetének kárt is okozhat, bár a legjobb, legnemesebb szándék tölti is el akármelyik ellenfelet; ki gondol arra, hogy nemcsak e hazában lesz része birálatban, hanem a külföldön is és hogy rendszerint annak ád igazat az idők osztó-mérlege.is, amelyiknek a távolból néző. Nem az összefüggést, az inditó okot keresik, hanem az eredményeket. A jó eredmény pótolhat mindent, feledtetheti, megbocsájtathatja sokszor az eröszakot ís, és elitéltetheti a legjobb, legideálisabb törekvést, mely nem a nagy célnak áll szolgálatában. A jelen esetben épen nem volt kivánatos, hogy a külföld kártyánkba lásson és erősen kétlem, vájjon mellettünk lenne-e a nemzetek rokonszenve egy netalán bekövetkező baj esetén? Mert kis dolgokkal hátráltatjuk a nagyokat, azt hisszük, nem tudja senki, mi kellene még nekünk, miben vagyunk hátra, mi emelne bennünket; pedig már megláttak minket és már sokkal jobban ismerik céljainkat, mint mi, és aszerint becsülnek, ahogyan törekszünk mi azok után. kálót, hírlapot, képeslapokat*, illatszert, szappant, képeskönyvet, tárcát, zsebkendőt, aranyhalat, madarat, kis macskát, házi nyulat és még a manó tudná fölsorolni mit. Be jó volt, hogy nem tudtam angolul, legalább nem molesztáltak sokáig. Látták, hogy nem boldogulnak velem, hát szépen ott hagytak a faképnél. Bélyeget egyik sem árusított közülök, pedig vagy 40 képeslap volt már a zsebembe megírva, szerettem volna őket a póstaszekrénybe dobni. Véletlenül épen azon az utcán mentem végig, melyen a Post-office (a főposta) volt. Belépek. Kérek 50 drb 1 pennys levélbélyeget. Magyarországba ugyanis csak 1 pennys (10 fillér) levélbélyeggel ellátott képeslapokat lehet küldeni. Igen ám, de a bélyegárusító nem értett meg. Adott 10 darab 1 pennyset. Rázom a fejemet és ötször mutatom neki mind a tíz ujjamat. Előhúz 50 drb. 5 pennyset. Megint nem volt jó. Előveszek egy 1 pennys bélyeget ós tízszer mutatom meg neki mind a 10 ujjamat. Végre megérti, hogy nem 5, hanem 1 pennys levél* Pornografikus képeslapok vagy fércművek kolportázsát szigorúan tiltja az angol törvény. A rendőrbiróság nagyon üldözi a pornográfiát. Külön rendőrcsapat van, amely szemmeltartja az utcákon és vendéglőkben settenkedő árusítókat, akiknek száma százakra megy. Nem rég két ilyen házalót állítottak a rendőrbiró elé. Mind a ketten pornografikus képeslapokat kínáltak boldog-boldogtalannak s főleg iskolák körül ólálkodtak. A rendőrbiró kihirdette az ítéletet: — 25 korbácsütés a „küencfarkú macskával", azután kilenchavi kényszermunka a toloncházban. Hozzátette a szigora biró, hogy nagy sajnálatára, a törvény nem enged meg súlyosabb büntetést. — Hányat kellene nálunk is igy megbüntetni, nem kilenc, hanem „kilencvenkilenc farkú macskával", hogy ne rontsa, többé ifjúságunkat és közönségünket aljas és piszkos képeivel. Épen azért kár hirdetni innen a további harcot, túlról meg a további nyakas eröszakot. Ne is csodáljuk, ha akadnak külföldi élclapok tisztán magyar vonatkozású tartalommal és odakünn ellenségeink információit tartják hitelesebbeknek. A történtek oly kétes világitásban tüntették fel a magyarságot, hogy ezek után rólunk mindent elhisznek és a további politikai tervek egy cseppet sem sejtetik, hogy valamiképen is javulna a helyzet az uj ülésszak megnyitása után. Mi még szerencsétlenebbek lehetünk a búroknál, kiket legalább a nemzetek osztatlan rokonszenve kisért a sírba, de nálunk a letűnt botrányok után egy — ne adja Isten, — hasonló esetben még a fönséges Szózat igéi sem válnának be, melyek szerint: A sirt, hol nemzet sülyed el Népek veszik körül S az ember millióinak Szemében gyászköny ül. H. I. — A beteg ember. Törökországot addigaddig emlegették beteg embernek, mig most egészen komolyan beteget jelentett. A helyzet ma a lehető legsiralmasabb. Még áll a hadjárat az észak-afrikai tartományokban, az albánokkal polgárháború tört ki, a hadseregben felütötte fejét az engedetlenség, két tábor keletkezett, az egyik a kormány mellett, a másik az ifjútörök uralmat akarja fegyverrel fentartani, a képviselőház szét van kergetve s közeleg az általános választás, amely az erőszak jegyében fog végbemenni. A jelszó ugyanis az, hogy meg kell törni az ifjútörök komité hatalmát. És ilyen általános fölfordulásban a montenegrói határon megkezdődtek a vérontások. Azt mondják: a monarchia külügyi politikáját csöndes kudarc érte Konstantinápolyban. Ez az oka, hogy Berchtold gróf külügyminiszter most már otthagyta Kaltletgebent s Bécs közelségéből eltávozhatott Ó-Tátrafüredre. A török politikát újfent Angolország igazgatja s az uj kormány tetőtőltalpig angol szinű. Beavatottak szerint ez a dolog nem is történhetett másként. Ifju-törökországot a hármasszövetség köszöntötte először nagy szimpátiával, túláradó lelkesedéssel. És a hármasszövetségnek egyik „hű" tagja Olaszország volt, amely a megifjodott Törökországnak támadt s teremtett ott is, egész Európában is akkora kavarodást, amely csaknem elvezetett a világháborúhoz. Az ifju-törökök hatalmának ez a „hármasszövetségi bélyegre van szükségem ós hogy nem 10-et, hanem 50-et akarok venni. Micsoda hahotázás, kacagás volt ott körülöttünk! Egyik póstsákisasszony oly jóízűen nevetett, hogy még a pénztárkulcsot is elejtette. De azért nem nevettek ki, sőt nagyon udvariasak voltak velem szemben és sajnáltak, hogy nem tudok angolul. — Magyar vagyok — mondom, —• nichts englisch! Soh'sem fogom elfelejteni ezt az élvezetes és érdekes bélyegvótelt. No de talán már nagyon is sokat csevegtem érdekes londoni utamról, nézzük most röviden, hogyan s merre utaztam visszafelé. Vihar a tengeren. A soffőr ismét pontosan jelent meg a „Keyser

u előtt. Pont 728-kor ültem fel az autóra és kivitettem magam a Charing Cross-rsb, hogy a reggeli gyorssal Doverbe s onnét a tengeren át Ostendóbe érhessek. Vidám, játszi kedvében volt a tenger, mikor Doverbe értünk. Az utasok már a hajó fedélzetére szállingóztak. A tenger zöldeskék vize alig-alig hogy hullámzott. Csak a messze távolban láttunk fehércsipkés vizfodrokat, melyeknek habos taraján csillogva tört meg a nap égető sugara. A „Princesse Elisabeth" hajó lassanként | megtelt utassal, jóformán csupa angollal, a kik különböző fürdőkbe utaztak. A hőség tikkasztó volt s még az indiánus-szinért epedő férfinépséget is megkínozta. A hölgyek azonban mégis vidámak voltak, a közeli tengeri út kedves derűt hintett arcukra. Beszélgettek, ismerkedtek. A rokonszenv" okozta vesztét s bennük való bizakodás elvezette volna a feldaraboláshoz. Anglia mentő keze az, melyben most Törökország bizakodik s minden iparkodása, hogy Anglia kegyeit megnyerje. Hogy a most hatalomra került török pártnak ez a vélekedése nagyon téves, azt mindenki nagyon jól tudja. Nem a hármasszövetség biztatta Olaszországot a tripoliszi kalandra, hanem a szabadkőműves ifjútörökök rövidlátása, mellyel Tripoliszt katonaság nélkül hagyták. Annyi azonban tény, hogy az olasz támadás kellemetlen érzéseket keltett a törökökben az egész hármasszövetség iránt s most Anglia barátságához folyamodnak. Milyen sikerrel? azt nem lehet tudni. Az angol barátságnak nincs mindig eredménye, de az bizonyos, hogy mindig nagy az ára. S ezt a törökök még Ciprus szigetének elvesztéséből sem tanulták meg. Hiába betegek. Rang és talár. Az igazságügyek minisztere meg akarja gyógyitani az ügyvédi kar bajait. Természetesen ez a gyógyitás csak ugy lenne igazán érdemes munka, ha vele az igazságszolgáltatás is nyerne. Ezt is hangoztatja az igazságügyek miniszterét különösebben pártoló sajtó. Meggyógyítja pedig azzal, legalább azt tervezi, hogy az öregebb ügyvédeket magasabb rangba juttatja és a bíráknak meg a fiskális uraknak a tárgyalások idejére talárt ad. Furcsa orvosság. De a miniszter urat nagyon okos igazságügyi elmének hirdeti az őtet ölelgető sajtó, — hátha mégis jó lesz ez az orvosság az ügyvédek és a velük kapcsolatos igazságszolgáltatás beteges tüneteinek elmulasztására. Mi az ügyvédség baja? Miről panaszkodik az ügyvédek kara? Arról, bogy nehéz az élet. Sokan vannak. Egymástól nem tudnak megélni. Nagy a verseny és egészségtelen. Vannak, kik közvetítőkkel fogdostatják a pörös feleket. Olyan is akad nem egy, aki ha valahol jó pör-anyagot szimatol és pénzforrást sejt, személyesen zarándokol az érdekeltekhez és aranyhegyeket festve, ajánlja szolgálatait. Sokan reklámszerü működést végeznek, hogy ügyfeleket fogjanak. Mindig többen és többen lesznek azok, akik nem a bűnös büntetésének enyhítését, hanem minden furfang kihasználásával a bűnös felmentését erőszakolják ki. Tehát nem a szakképzettség, nem a nemes hivatásszeretet, hanem a furfang és az erkölcstelenség az ilyenek fegyvere. És ezek nehezítik a tisztességet és a szolidságot mindenek elé helyező ügyvédeknek tisztes megélhetését. És ezek járatják le a régi fiskális-tekintélyt. Ezek teszik ezt a nagyrahivatott testületet hitelvesztetté. Ezek teszik az igazságszolgáltatást bénává s ezzel megrontják az erkölcsöket, kedveznek a gazok megerősödésének és megakasztják a becsületesek tisztes érvényesülését. tengernek sok egyéb varázsán kivül megvan az a bűvös hatása is, hogy a gőgöt egyszeriben eltünteti ós a legridegebb asszonyt is közlékennyé, beszédessé teszi. Csak a gyermekek gubbaszkodtak szótlanul a szülők árnyékában. Csakhogy nem tartott ám sokáig a szép idő. Ostende felől hatalmas sötét felhők kezdtek tornyosulni az égen, itt-ott élénk villámlást láttunk, sőt mennydörgést is hallottunk. Mindenki félt, remegett, mert ismerte a Calais-i szoros veszedelmes voltát. A kapitány bátorított, buzdított, hogy ne féljünk, mert a viharnak csak amolyan átmeneti jellege lesz, mig Ostendébe érünk, addig elmúlik a szél is és ismét csendes lesz a tenger. A vihar azonban egyre erősebb lett. A hajó inogni, hánykolódni kezdett és haragos hullámok csapkodták körül. A hölgyek elsápadtak ós ijedten néztek a tengerre. Minden oldalról tajtékzó hullám hömpölygött és kavargott a hajó körül. Néhány gyengébb idegzetű hölgy rosszul lett, gyorsan levezették őket az alsó terembe. Végre utolért minket a nagy zivatar. Hatalmas esőcseppek hullottak le a fedélzet ponyvájáról, ugy hogy nem lehetett többé fent maradnunk, a nagy szél arcunkba verte az esőt és cipőnk is nedves lett már. Lementünk a szalonba, az étkezőbe és az olvasóba. De itt sem élvezhettük a teljes nyugalmat, hajónk annyira himbálódzott, hogy kénytelenek voltunk a csészék után nyúlni. Mindenütt sápadt, rémült arcok ! ... Jézus Mária ! Szent Isten ! .. . Elsülyedünk, felfordulunk !... — kiáltottak az angolok. A gyermekek