ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-08-04 / 32. szám

pedig sok helyütt még mindig énekli a „régieket", melyek nemcsak hogy a nyomatott énekes könyvek szövegétől térnek el, hanem cikornyás dallamaikkal arculcsapják mindazt, ami zenei és áhítatos, Egyházhatóságilag jóváhagyott énekes könyvet a kántornak és a népnek, megélhetést a kath. könyvkiadóknak ! A nép ne azért vegye az énekes könyvet, hogy legyen mit vinnie a templomba, hanem azért, hogy abból énekeljen is! Áttérek most már a többi kerékkötőre is. Ilyeneknek tudom azokat az előénekeseket, kik vasár- és ünnepnapokon a szent mise előtt hallgatják „félliterrel" megolajozott hangjukat. Nem veszem tollhegyre azoknak az énekeknek szövegét, melyeket 2—3 krajcárért árusitanak a vásárokon. Tisztán arról a romboló munkáról akarom lerántani a leplet, melyet az ilyen elöénekes jóhiszemüleg s talán vallásos buzgalomból követ el az CT CT egyházi éneken. Vannak helyek, hol az elöénekesek már 1 órával a 10 órai nagymise előtt kezdenek elöénekelni s a nép Vs, U óra hosszat énekel utánuk. Egy izben figyelemmel kisértem emberemet s arra a tapasztalatra jutottam, hogy oly bukásokba esett, melyeket — a magyar Bt. szavaival élve — igazán „csalárdoknak" lehet minősiteni. Ha jól emlékszem „Oh, életünk reménye" cimü Mária-dalt énekelte elő s dicséretére legyen mondva megolajozott hangjának, az első verset d-durban kezdte, a-tól íis-re való felkapaszkodással. A második vers már a kótás énekes könyvek hangnemében : b-durban folytatódott. A harmadik azután g-ben s a negyedik már annyira alant járt, akárcsak a Nap Vízkereszt havában; c-től kezdte, vagyis f-durban került a templom légkörébe. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha templomaink egynémelyikében a hivők nem respektálják az orgona hangját s olybá veszik, mintha az is ily szertelen módon igazodhatna közkivánság szerint. De föltéve, hogy vannak oly elöénekesek is, kik bele nem kerülnek a bukások örvényébe, kérdem, fönntartandónak tartja-e egyházunk az ilyen előéneklést ? Véleményem szerint ezt be kell tiltani. Mert ha a nép félórával a szent mise előtt kezd énekelni, bizony az alatt fáradtan, sokszor rekedten folytatja az éneklést. A szent mise előtti időt imával, különösen rózsafüzérrel kellene eltölteni, nem pedig énekléssel. Egyik további kerékkötője az egyh. népének maga az orgona is. Arany-ezüsttől csillogó lámpák s gyertyatartók, szőnyegekkel leterített oltár-lépcsők, selyem zászlók, harmonizált csengetyűk és nyikorgó orgona. Különösen a magyar községekben részesül mostoha sorsban az orgona, melynek 6—12 változatából rendesen csak 2—3 szuperál. Pedig van a templomoknak elég pénzük s akad e széles hazában elég orgona-javitó. A rossz orgona nemcsak a népének megrontója, hanem megölője sok hivatásos kántor ambíciójának is. Mentsük meg tehát egyházi népénekeinket minden rossztól s küszöböljük ki mindazt, ami a vallásos áhítat hátrányára szolgál. Népénekeink mindenha oly kincsei valának katholikus egyhá„Hogy fogalmunk legyen arról az életről, a mi itt a Towerben lefolyt, talán válasszunk ki egyet a Tower áldozatai közül és kisérjük őt az az árulók kapujától a vérpadig . . . 1534 áprilisában Morus Tamást, az aranyos kedélyű vér- | tanút, az angol humoros világnézet egyik legkedvesebb alakját hozták ide. Lordkancellár volt és VIII. Henrik kedvence... Csakhogy Henrikben a szenvedélyek vadállatai őrjöngtek. Hiszen a „feleségeit" is kivégeztette, nemcsak a kedvenceit ! Tudjuk róla, hogy a római egyházzal való rettenetes küzdelmének is undok érzéki motívumai voltak. Feleségül akarta venni Boleyn Annát, az udvarhölgyet s követelte a pápától, hogy bontsa fel első házasságát. A pápa természetesen teljes joggal ellentállt, mert az érvényesen kötött házasságot felbontani nem lehet. Erre ő Cranmer Tamást, a Boleyn-család házikáplánját kinevezi canterburyi érsekké, megcsináltatja vele az angol egyház szertartáskönyvét, melyet ma is használnak az anglikán egyházban és szakit a római egyházzal. Elrendeli, hogy ismerjék el őt a vallási ügyekben is a legfőbb bírónak s imádkozzanak a pápa ellen. Aki ezt nem teszi, az vérpadra jut. Morus Tamás, a sziklajellemű lordkancellár ellenszegül és igy kerül a Towerbe. Mondják, hogy szelid humorát még ekkor sem vesztette el. Mikor a Traitors-G-ate-n belépett, igy szólt a börtönőrhöz: „Uram, megígérem, hogy a lakás, étel és kiszolgálás miatt nem fogok panaszkodni. Ha pedig ezt az igéretemet megszegném és bármiképen terhére volnék önnek, előre is felhatalmazom, hogy a Towerből zunknak, milyenekkel egy vallásfelekezet sem dicsekedhetett. Ne engedjük tehát e kincseket veszni, hogy szegényekké ne váljunk. N—k L—s. HIREK. Karcolat. Szobrot Szent Istvánnak! Olyan korszakban élünk, midőn a hazaszeretetet és a vallásosságot kutyába se veszik az emberek, midőn az érdekhajhászás, a címkórság és többféle nyavalya sorvasztja amúgy is beteges és sorvadásnak indult lelkünket és testünket, önkéntelenül felvetődik egy magasztos és a háládatosság színpompájában ragyogó eszme: emeljünk szobrot a hazaszeretet és vallás legelső apostolának, szent királyunknak: Szent Istvánnak. Noha valójában nem tudom, hogy az erre illetékes tényezők vesznek-e egy kis fáradságot e sorok elolvasására, de mégis hiszen a legjobbat, egyszerűen én csak felvetem az eszmét; majd akik erre igazán hivatottak, a módozatok megalkotása mellett az igét talán megvalósítják. A mai világban már lassan még Pityi Palkó is kap szobrot; minden kicsiny, szürke bácsinak jellegzetes emléket állítanak s ime mindezek dacára széles e hazában — ha jól tudom — nincs se város, se falu, ahol a nagy és bölcs uralkodónk szobra valahol is ékeskedne. Kivéve a templomokat. Nem tehetek róla, de hálátlansággal kell vádolnom saját szülővárosomat. És ez a vád nem üres frázis! Ez az őskori város ezeréves múltja is vádat emel ellenünk. Ezer éven keresztül annyira hálátlanok, nemtörődömök voltunk, hogy egy maradandó emlékkel sem adóztunk Neki, aki a hazát valójában megalapitá. Mert hiszen neki köszönhetjük az ezeréves Magyarország fennállását. Ha az ő bölcs lángesze nem munkálkodik e hon javára, ma már Isten tudja mivé lettünk volna. Ámde ez a vád az egész ország magyarságát is illeti. Jóllehet bennünket esztergomiakat elsősorban érhet a vád. Hiszen e város falai közt látta meg e nagy királyunk először a napvilágot. Itt nevelkedett, itt töltötte zsenge ifjúságát. Tehát e város szülötte volt. Más város kisebbrangú nagyjait és azok emlékeit dicsben és fényben ünnepli és nálunk pedig a haza valódi megalapítójának és a város szülöttének csak egy igénytelen kis tér elnevezésével adózunk. Igy tehát a város vezetősége, egy élénk mozgalmat indíthatna meg.Az igaz, hogy egy monumentális szobor költségeit a város — szegénysége miatt —• egymagában nem viselheti, hanem épen ezért országos mozgalmat kellene megteremteni. Milyen büszkeség tölthetné el Esztergom város minden népét, midőn az idegen előtt dicseminden teketória nélkül kidobjon." Pedig ekkor már tudta, hogy sohase fogja viszontlátni chelseai házát és kedves rokonait. Odaértünk abba a sötét cellába, ahol Morus I Tamás utolsó napjait élte s ahol utoljára látogatta meg őt Alice, a felesége és legkedvesebb leánya, Margit. Mikor kérték őt, hogy tegye le a király szupremaciájára az esküt, a szentéletű kancellár ezt mondta: „Ugyan, édes Alice, meddig élnék én még köztetek?" — „Legalább husz évig —• felelte a felesége. Morus Tamás elmosolyodott : „Es ez a husz év megéri, hogy elveszítsem miatta az örökkévalóságot ? ..." Ebből a szobából vitték a biróság elé, a hol meghallotta s szörnyű Ítéletet, amely legjobban jellemzi VIII. Henrik korát. Képzeljék el az ősz, becsületes fórfiút, amint komoly méltósággal hallgatja utódjának, Audeley kancellárnak a szavait: „Morus Tamás térjen vissza a börtönbe, a honnét idehozták; onnan pedig vezettessék a vesztőhelyre, ott huzassék bitóra, de mielőtt meghalna, vettessék ismét a földre; beleit saját szeme láttára tépjék ki a gyomrából. Azután vágják le a fejét, négyeljék föl a testét s az egyes részeket aggasszák fel a város azon helyein, a hol a király parancsolni fogja. Lelkének pedig Isten legyen irgalmas!" A király azonban később mégis csak meg- I gondolta a szörnyű Ítéletet, nem akart ily kegyetlenül bánni egykori kedves lordkancellárjával. Különös kegyelemből egyszerű palloshalálra enyhítette büntetését. De száz meg száz előkelő nemesen hajtotkedhetnénk, hogy ime milyen értékes kincscsel bírunk! A szobor helyéül is lenne több alkalmatos hely. Vagy a Rákóczi-téren, a Kispiac közepén, vagy a vizivárosi plébánia templommal szemközt levő nagy térségen, vagy a várúton, ahol épen az intéző köröknek tetszik. Mert hiszen ily alkalmatos helyben nem szűkölködünk, igy ez sem okozna nagy és sok fejtörést. Azonban lehet, hogy ez a felvetett eszme minden hatás nélkül mint a szappanbuborék el fog múlni a közöny és nemtörődömség színtelen ködében. De lehet, hogy valaki mégis megszívleli a mondottakat és megindítja a mozgalmat. Adja Isten, hogy az ige testté váljék. Hadd legyen egy intő szózat a leendő szobor ajkáról, hogy vallás és haza nélkül hasonlókká válunk a kérődző barmokhoz és lealjasodunk a többi négykézlábú állatokhoz. Fidibusz. Krónika. Szenzációt nyáron ugy-e nem vár senki ? A szenzációkat nem a nyár teremti, Télen kellenek a hírek igen bőven, Ki törné a fejét ily meleg időben ? Nékünk is télen volt szenzációnk egyszer, Arról beszélt minden esztergomi ember. A mi hegyeinkben hogy kőszenet ásnak, — Kopott témája volt már a krónikásnak. El is aludt szépen, el is aludt nyárra, Más reménység néz most a széles határra. Eszébe sem jutott senkinek az eset, Ki is keresne most augusztusban — szenet ? És ime, e zordon télre való újság Előkerült újra, hisz mindnyájan tudják: A párkányi félen már keresnek szenet, Igy szólt Köbölkútról a ritka üzenet. Bizony, hol keresnek, csak ott találhatnak, Régi igazsága már ez a magyarnak. És tán nem először mondjuk, magyarázzuk, Hol sült galamb röpköd, ne a szánkat tátsuk! (-•) Egy szerzetesnő ünnepe. A szeretet és hála nyilatkozik meg minden jubiláris ünnepségen s minél melegebb ezen testvér érzelmek energiája, annál meglepőbb azok külső, időközi kialakulása. Erről győződtünk meg, 1912. jul. 28-án. Egy szerény szerzetesnő, paulai sz. Vince leánya működik 25 éven át Alsó-Szemeréd kis falucskában mint főnöknő három társnővérrel. Vezeti az elemi leányiskolát és kézi munkájukat; virraszt, enyhit és gyógyít szelid kezelésével a beteg ápoldában ; neveli, gondozza az árvaházat; és ellátja az elaggottak „Szegényház" intézményét, hová azon szegények vétetnek fel, kiknek ták végre az emiitett ítéletet. Ezek a folyosók és kamrák, amelyeken most átmegyünk, borzasztó lelki gyötrelmeknek és haláltusáknak a színhelyei . . . VIII. Henrik mindössze tizenkét herceget és grófot, százhatvannégy nemest, két bíborost, tizennyolc püspököt, tizenhárom apátot, ötszáz szerzetest, harmincnyolc theologiai és jogi doktort végeztetett ki, nem is számítva az egyszerű polgárokat, akiknek a vérét akkor nagyon könnyen csapra verték. Vérpadra került Boleyn Anna, Cranmer, Howard Katalin, akik pedig szintén sütkéreztek a király kegyeinek a sugár özönében. Mária királynő 1553 ós 1558 között kétszáznyolcvan embert végeztetett ki, Erzsébet pedig körülbelül tízszer annyit.." Igy ír a „Zászlónk." Leírásának hűségéről személyes tapasztalatot szereztem, mert végig jártam a Tower minden termét és földalatti üregét. Sokáig néztük Lady Jane Grey szobáját, melynek rácsos ablakán keresztül nézte első férjének a lefejeztetését, átmentünk azon a termen is, ahol Gloucester herceg leszúrta IV. Henriket. Szomorú emlékek fűződnek a fegyvertár hatalmas csarnokaihoz is. Páncélok, kardok, csatabárdok, ágyúk, sisakok, dárdák, fegyverek, pisztolyok, lószerszámok stb. láthatók itt. Az angol magyarázó (VIII. Henrik korabeli ruha volt rajta sokáig ismertette az egyes tárgyakat; persze én semmit sem értettem bő magyarázatából, csak épen a tárgyakról lefüggő kis magyarázó táblácskákból vettem ki nagynehezen, hogy mit is ábrázolnak voltaképen az egyes tárgyak. A fegyvertár után megtekintettem még a vár falain kívül levő Tower-Hill nevű teret is,