ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-01-21 / 4. szám

előnyt biztosit a birtokosnak: a nagybérlet összegével 30—40% magasabb bért is biztosit helyenként a földért. Ehhez járulnak aztán a nagy nemzeti és szociális előnyök, melyek a kisbérletrendszerböl fakadnak, a nép széles rétegeinek vagyonosodása, a kivándorlás megapasztása, a szociáldemokrata izgatások gyúpontjának csökkentése. Ily nagy előnyöket tekintve ki lehetne észszerűen elvi ellensége a kisbérletrendszernek?! Szinte gondviselésszerűnek lehet tekinteni a válságot, mely ez eszmét felszínre hozta és megérlelte. Hogy a nagybirtok jövedelmezősége aránytalanul csökkent a kisbirtok jövedelmezőségével szemben s a mezőgazdaság súlypontja a kisbirtokra és a családi gazdálkodásra helyeződik át mindjobban : ez elvégre az egyéni munka értékének, a család népesedése előnyeinek emelkedését jelenti, mi mindmegannyi erkölcsi, gazdasági és nemzeti hasznot jelent. A kisbérletpolitika tehát elvben a legjobb megoldása a közgazdasági válságnak; oly megoldás, mely mellett a kecske is megmarad, meg a káposzta is: a tulajdonjog és a népjólét ki van elégítve. A magyar kormány a kisbérletrendszer gyors elterjesztése végett a földhitelintézetet altruista bankká (Földhitelintézetek országos szövetsége) alakította át, s ennek ügykörébe akar utalni hivatalból minden valamiképen a kormány befolyása alatt álló birtokost parcellázás és kisbérlet ügyében. De itt már határozottan áthágja hatalmi körét, különösen az egyházi birtokkal szemben, mely nem állami birtok, s a melybe csak mint a főkegyúr végrehajtő közege bir ellenőrző szereppel. „Altruista bank" önmagában való ellentmondásnak látszik. Mikor volt bank nem egoista, mikor dolgozhat egy intézet óriási tisztviselői gárdájával kellő rezsi nélkül?! Állami támogatás alapján — ugy mondják. Ám akkor is kérdés, nem-e lesz olcsóbb a kisembereknek „házi kezelés" földbérlö-szövetkezetek stb. utján a kisbérlet. Ismerjük az állami kezelés takarékosságát, s bizalmat egyelőre nem előlegezünk neki. Mindenesetre a törvényhozás csak a dolgot magát, a kisbérletet forszírozhatja, de a konkrét módot állami önkénykedés nélkül nem Írhatja elő. Mert hisz ily módon a — Tejs úr kérem — szólt az atyafi — tessék, ihun van a pénze. Adjon nekem húsz krajcárt helyette. — Mi az? — mordult hatalmasat az orvos. — Miért nem tetszik neked az a pénz? — Mert hamis jószág — válaszolt Bor Miska s nyitott tenyerével nyújtotta az ötkoronást Rábczay felé, hogy lássa ő is, milyen pénz? — Micsoda! — kiáltott oly hatalmas hangon Rábczay, hogy nemcsak a ház, de még Bor Miska is rezgett belé. Ijedtében kezét is elfelejtette visszakapni az atyafi, ellenben a rajta fekvő ötkoronás leugrott róla. Noha az leugrott, oda csapódott más valami. Még pedig a Rábczay hatalmas botja vége. — Hát gazembernek nézel te engem, hogy azt hiszed, hamis pénzzel fizetek! — dörgött tovább is Rábczay. Bor Miska pedig egy lábon táncolva, jobb kezét rázva, futott ki az utcára. Még akkor is rázta a kezét, mikor Pista legény, Rábczay tiszti szolgája utánna vitt pár darab fényes egy koronást az ott hagyott öt koronás helyett. Mikor pedig visszaért a szekeréhez, azt mondta az asszonynak: — No Mári, amit én most kaptam, annak fele neked dukált volna. kisemberek egy óriási kontingense (az állami alkalmazottaknál nagyobb) kerül indirekte állami befolyás alá. És tudjuk a választások idejéből, hogy a bankok és takarékpénztárak minő terrorszerü befolyást gyakorolnak a választók szabad meggyőződésére. Ezt semmiféle párt kívánatosnak nem tarthatja a maga szempontjából. Ebből is kitűnik, minő sürgősen szükséges a titkos és községenkénti választás behozatala. Mivel azonban a titkos választás sem védi meg a bankok pressziója ellen a szegény embert: a kisbérlet-törvényt ugy kell megalkotni, hogy az akármennyire altruista bank — minthogy állami közeg — ne nyerjen kizárólagos privilégiumot az altruizmus gyakorlatában. Brúnó. „Meghalni Isten nélkül" .. . A kollektivizmus harcosának, Lafarguenak öngyilkossága révén újra felszínre verődnek az öngyilkosság dicshimnuszai. Valami Szász Zoltán az egyik szabadkőmives harsonában az izzadásig szaval az öngyilkosság mellett és szabadkőmives meghatottsággal pengeti „a jövő zenéjét" : meghalni Isten nélkül. . . . Ha legalább újfajta módon masiroztatná fel érveit, eredetiségéért még megérdemelné a jóakaratú elnézést, de ócska, bagós-száju káromkodással még az igazságot se lehet másokra ráerőszakolni, annál kevésbbé a fontoskodó nagymondásokat. Kiveti a szellemi élet könnyen vezethető legyecskéire a rabulisztika pókhálóját. Pedig a csavarások eme pókhálóját a leggyengébb légy lába is darabokra rúghatja szét. Szerinte Lafargue és b. neje, a kollektivizmus eme „szent családja", nem közönséges öngyilkosok, nem a csalódott szerelmek „együtt a halálba" jeligés szolgáló- és baka-tipusai, hanem ihletett héroszok, akik megvetve Istent, vallást és erkölcsi világrendet, kemény szívvel ölelik át a hideg halált. Sz. Zoltán pedig ficánkoló-szivvel tapsol, mert, íme meghalnak a „nagy lelkek" anélkül, hogy a „vallás nevü alkohol vagy a „Feltámadunk" márkájú cognac erősítette volna őket utolsó útjukra." Ez Sz. Z. ur zenésitést óhajtó nótájának rövid története. Hát a cikkező akármennyire is akarja kiciterázni, hogy a „kulturemberiség" elitejét a „nagy" öngyilkosok fogják megteremteni, mert mi csak megmaradunk az igazság régimódu csárdása mellet, amely arról lejt, hogy az öngyilkos nem nagy lélek, hanem kis kaliberű ekzisztencia, nem hős, hanem az élet bajaitól megretiráló poltrón, gyáva alak, — legyen az illető akár Lafargue, akár baka, akár uri dáma, akár dézsahölgy. Ezen igazság megértéséhez nem kell Sz. Zoltán-izü káromkodó cikk, csak egy kevés gondolkozás. Az öngyilkos előtt ott függ az „élet vagy halál" mérlege. A mérleg serpenyőjében sehol sincs a bátorság, hanem csak a félelem. Az öngyilkost kétfajta félelem zaklatja. Az egyik félelem az élettől való félelem, a másik a haláltól való félelem. Fél az élet nyomorától, a betegségtől, a kiéltség megunásától, a nagy bánattól stb.-tői — és fél másrészt a halál elszenvedésétől. Az élet szenvedése hosszú; ezt már kitapasztalta. A halál szenvedése rövid; ezt sejti. Az öngyilkos-jelölt két rossz közt választ és választja a saját esze és a logika szerint is a rövid szenvedésű halált, — vagyis a kisebb félelmű rosszat. Ha élni akar és szembe száll az élet szenvedéseivel, ő marad a győztes, mert legyőzi az életet bajaival együtt; de ha meghalni akar, ő marad a legyőzött, mert legyőzte őt az élet és megölte a halál. A legyőzött pedig sohse hős, hősök csak győztesek. Ezért gyávaság az öngyilkosság. Igaz ugyan, hogy a theológia mérlegén az élet földi szenvedéseit a másvilági pokol- félelme messzire lebillenti, de az öngyilkosoknál e mérleg alig kerül elő, azon egyszerű okból, hogy aki öngyilkosságot akar elkövetni, az rendszerint bűnös tette pillanatában vagy hitetlen, vagy őrült. Ha őrült, úgyse lehet hős. Ha pedig hitetlen, akkor újra nem hős, hanem gyáva, mert az élet bajai elől menekszik a szerinte „boldog" halálba. Tehát a logika és a theológia szemüvegén egyaránt gyáva futás, gyáva menekülés az öngyilkosság, de semmiképen se a nagy lelkek bravúrja. Érzi ez^ Sz. Zoltán is. Azért ügyesen más vágányt ad gondolatmenetének és ugy filozofál, hogy az a „nagy lélek", aki a halál pillanatában nem nyúl a „vallás narkotikumáéhoz, a hit vigaszához, hanem ellökve az Istent, nyilt szemmel megy a mindent befejező halál karjai közé. Az ö uj evangéliuma, hogy a hitetlenség a lelki nagyság. Csak a gyönge jellemek, R haláltól félők, a betegek, ezek az „élő-hullák*' szorulnak Istenre, vagy mint a cikkező irja, a „vallás szellemi alkoholizmusára." Ilyet csak az ötcentiméternyire látók és a gondolkozás „élő-hullái" Írhatnak komolyan. A világtörténetben tehát ki kell törülni a nagy emberek sorából: Kopernikust, Keplert, Secchit, Leverriert, Mádlert, Aquinói Tamást, Pázmányt, Hunyadit és sok mást, csak azért, mivel hittek ?! Vagy Sz. Zoltán ur szerint ezek is kis lelkek, beteg, félénk, „élő-hullák" voltak, mert szabadkőmives cenzúra nélkül mertek vallásosak lenni? Az atheista elveket az a felfogás se igen viszi messzire, melyet az illető úriember ilyféleképen fogalmaz meg: „mindenütt, az egyéni és társadalmi életben, népek és államok sorsa terén, a tudomány az egyetlen üdvözítő ut, az igazi egyedül üdvözítő vallás." Igaz, hogy a tudomány elösegiti, hogy könnyebben és jobban tudjunk élni, de nem azt is egyúttal, hogy boldogabban. A tudás nem volt mindig az üdvösség útja, ahogy a kultúra se volt mindig a boldogságnak előfeltétele. Példa rá a művelt régi görög és római nemzet, melyet műveltsége mellett is tönkre tett a hitetlenség és az erkölcstelenség. Berzsenyi szavai, hogy „minden ország támasza a tiszta erkölcs", — vagyis az Istenbe vetett hit, vallás és erkölcsös világnézet, — igaz, hogy már parasztosan hangzanak, de ez a régi világú költő mégis csak világosabb eszű, kultúrember volt. mint a „Világ" zavaros szavú gárdistái. Pedig a boldogult ugyancsak nem félt irányelvül elfogadni „a barbár zagyvaságú bibliában lefektetett s roszhiszemü és korlátolt papi okoskodással kiegészített kinyilatkoztatást." Igaz, hogy a papok korlátoltan okoskodnak, de ott a korlát az ész, mig a „Világ"-éknál, sajnos, az észnek ez a szükséges korlátja nincs meg és azért ugratnak át az ész nélkül való területekre ís. És még egyet! Lehet egy cikket atheista szemüvegen megírni, de ha a legutolsó zúglap apróhirdetésében is észre tudják venni a király sértő szókat, hát akkor miért lehet a szabad sajtó nevében egy cikkecske keretében is nem mondom sértegetni, de valósággal káromolni Istent és a vallást? ! Hát az Istensértés nem-e „crimen laesae majestatis" ? Ideje volna már, ha az illetékes helyeken nemcsak arra vigyáznának, hogy az emberek a király nak megadják ami a magáé, hanem az Istennek is. Mert nagyon szomorú, amikor egy hit és hazaellenes csapat a sajtó sáros ekéjével szabadon szánthat végig a vallás és a lélek szent eszményein. Dp Porubszky Géza. HÍREK. Karcolatok. „Az asszony csal." Vannak következtetések, gondolatsorozatok, amelyeken csendes óráinkban el-elrágódunk. Sokszor hónapokon, éveken, sőt egy egész életen keresztül is egy bizonyos tárgy, téma foglalkoztatja az agyvelőt, anélkül, hogy a következetes Ítéletet az agyvelötulajdonos kimondaná. Miért nem mondja ki? Mert fél az Ítélettől! Mikor a szív ellenfele az észnek, nehezen jön létre az ítélet, mert rendesen inkább a bírót sújtja, mint a vádlottat. Ilyen visszafelé sülő és az ítélkezőt találó ítélet ez is: „az asszony csal". Mi ez? Ez egy mondat! A falitáblákon nem található az iskolákban érthető okokból, de azért egy bizonyos korban mindenki megtanulja s meggyőződik róla, hol szenvedöleg, hol meg cselekvőleg. Mert ez a mondat az életnek legnagyobb problémái közé tartozik. Nem kell ám azt gondolni, hogy azután ez a csalás csakis egypár ember boldogságának romjai fölött virágozhatik hirtelen megtelepedett ökörfarkkóróként! Dehogy is! Ha valaki ilyen tragikusan fogja fel az idézett mondást, akkor jobb nem is beszélni róla.