ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-06-16 / 25. szám

léke áldásban maradjon a magyar nemzet és egyháznak szivében: korunk hivatott vezéralakjai közgyüjtés által fordultak a nemzet érzelmeihez, hogy eme tiszta forrásból fakadó lelkesedés emlékszobrot vagy templomot emeljen emlékének. Ne zárkózzék el tehát kerületünk sem, mint testület, szerény hozzájárulása által eme nemes törekvés megvalósitásától s küldjünk a gyüjtöbizottsághoz 100 koronát. Midőn eme szerény, de meleg hálából fakadó szeretetadományunkat összeadjuk, ennek kapcsán legyen szabad a felállítandó emléket illetőleg őszinte véleményünket, — a velünk együttérző és működő közhangulat kialakulásához, — kinyilvánitani. 1. Szoborról, monumentális szoborról beszél a lángoló lelkesedés! Azonban eme szobrot az idő vasfoga elpusztítja. Pedig Zichy Nándor emlékének egy szoborral elpusztulnia, örökre elnémulnia nem szabad. Az ő emlékének élnie, beszélnie kell, mig csak egy szívdobbanás lüktet a nemzet ereiben. 2. Mások templomot akarnak állítani, hogy abban folyton nyíljék a hála virága, melyből a késő unokák imáikban koszorút fonva — kegyelettel őrizzék meg Zichy Nándor lelkületét Jézus egyháza iránt. Ez szép, mondjuk: magasztosabb gondolat. De, ha a megboldogult grófhoz ma kérdést intézhetnénk, az ő ismert szerénysége bizonyosan azt mondaná: nem vagyok erre méltó ; templom Jézust, az én Istenemet illeti; övé a dicsőség, nem enyém. Hozzá a templom bármily szép és nagy legyen is: csak egy városban, csak egy községben hirdetné gróf Zichy Nándor emlékét. Pedig ő az egész nemzeté. Nincs falu, nincs puszta, mely nem lelkesülne életén, példáján! Mi lenne tehát gr. Zichy Nándor emlékének, az ö meleg szivének legmegfelelőbb alkotás, mely az idők határáig beszélné: ki volt ő? A befolyt és befolyandó összeg maradjon örök tőke a szegény elaggottak vagy szerencsétlen árvák segélyezésére egy központi kezeléssel. E központból az egész országban éreznék Zichy Nándor emberbaráti gondolatát, mely öt életében irányította. Eme szegények vagy árvák imái és hálás fohászai, ezek könyei lennének azon üditő harmatcseppek, melyeknek hatása alatt Zichy emléke soha el nem fonnyadna, soha el nem némulna. Ezen eszme annál könnyebben valósulhatna most meg, mert az Esztergomból kiindult „Keresztény szeretet orsz. gyermekvédő müve" már letette az alapokat s behálózta az egész országot. Mily hatalmas alkotás lenne az, ha Zichy nevéhez is fűződve — a szétforgácsolt erőket egyesítené ! De nem is maradna holt tőke, mert a szeretet müvének pártolói mindig nevelnék adományaikkal, tagdijaikkal e korszerű, valóban hézagpótló intézményt! A kerület lelkesedéssel karolta fel az eszmét s annak megvalósulását őszinte szívből kívánja és melegen ajánlja az illetékes tényezők figyelmébe. Hontfüzesgyarmat, 1912. június 10. Simkó János, kerületi jegyző. b) Remscheid felé. A 9 órai gyorsvonat már ott állott az állomáson. Bucsut kellett mondanom Bajorország bájos fővárosának, hogy mielőbb Remscheid-ha, érhessek, ahol az esztergomi főegyházmegyei hatóság megbízásából missiót kellett tartanom az ottani tótajku gyári munkásoknak. Ez volt utazásomnak tulajdonképeni főcélja. Már elutazásom előtt egy héttel irtam a remscheidi plébánosnak, hogy legyen szives a kölni állomásra kifáradni, s hogy annál könnyebben találkozhassunk, levelemhez mellékeltem egyúttal fényképemet is. A vonat teljesen megtelt utasokkal. Alig jutott hely a II. osztályú fülkében. Jegyet sohasem kellett váltani, mert a wieni Cook (I. Stephansplatz 2.) kívánságomra kiállította a körutazási jegycsoportot. Wienből (Westbahnhof) Ostendébe, s onnan más irányban vissza II. osztályon mindössze csak 180 koronát fizettem. (A londoni utat nem számítom ide.) Tekintve az óriási nagy. utat, az összeg bizony elég csekély. Treuchtlingen, Ansbach, Würzburg, Frankfurt (am Main), Wiesbaden, Coblem, Bonn felé vettük utunkat s este 8

A6-kor már Kölnbe érkeztünk. Sehol sem szálltam ki odamenet, mert visszafelé úgyis szándékom volt az előbb emiitett városokat megtekinteni. Treuchtlingen és Ansbach között érdekes zsebmetszés történt a szomszéd fülkében. Egy 25—28 év körüli fiatal hölgy ült ugyanis egészen egyedül a nemdohányzók fülkéjében. Innsbruckból utazott Münchenen át Frankfurtba. Az éjjeli utazástól elfáradva, lepihent a pamlagra s HIREK. Karcolat. Kisded komédiák. Nem tehetek róla, de borzasztóan meg vagyok hatva. Hamarjában nem is tudom ezt a hatást találóan kifejezni. Mondom végtelenül meg vagyok hatva, ahogy olvasom a T. Ház hisztérikus jeleneteit. Hogy miért mondom hisztérikusnak, azt valójában magam sem tudom, de miután erre kifejezőbb szót nem találok hamarjában, hát igy megmaradok ennél a banálisnak látszó jelzőnél. A nagyfokú hatás onnan származik, mivel látom, hogy a bibliai egyes események újra megismétlődnek. Mint egykor Pilátus, midőn már az Üdvözítőt átadta a poroszlóknak, ugy csinált az egyszeri bihari főúr is. Szép zománcos lavórt hozatott és otkolomos vízzel megmosta kezeit, finom penecilussal körmeit levagdosta s aztán könybeborult szemmel, zokogó lélekkel igy kiáltott fel: — Édes népem, magyar népem, te ellened mit vétettem ? Hogy ugy kívánod véremet 1 Hát nem szeretlek Téged? Hát nem látod, hogy minden tettem és cselekedetem a te boldogságodat szerzendi meg. Nem mondhatod rólam, hogy hatalomra törekszem. Kevés bennem a gyűlölet, de annál nagyobb a szeretet. Kérlek drága Nemzetem, higyj él nekem most, amikor még nem késő! Ahogy felmagasztalt szavai elhangzottak, künn a T. Ház előtt a trombiták megharsantak az attakra, a föld megingott a lovak lába alatt és a harci zaj betölté a napfényben fürdő és örömujjongó Házat. Ugye mennyire megható szavak, amelyek a pénztelen lelket lebilincselik. És íme az a cudar, istenadta nép milyen háládatlan ! Ahelyett, hogy virágzáporban fürdetné a megmosakodott „Szolnokot", még arra mer vetemedni, hogy tüzet-békát kiált a nép legigazabb barátjára. Lám a „szolnok" leghűségesebb oldalbordája mennyire meg van ittasodva a magasztos érzeményektől. Ó mennyire ragyognak szemei! Ó mennyire kipirul az arca, midőn hallja saját füleivel, milyen fenkölt gondolkozású az ő férjeura. Milyen dicsteljes egy pár! * * * Három főúr felköti a rézsarkantyuját a cipőire, sebes vasparipán száguld el a hatalmas Bécs büszke várába. Szemük örömmámorban ég. Smólen Tóni a főlakáj hetven-fokos dobogó szívvel fogadja őket, a három napkeleti bölcseket. És megszólal a fő mufti Smólen Tóni: — Was? Széna? Szalma? És a három bölcs rákiáltja egyszerre: — Széna! a fülke ablakait is egészen beredőnyöztette, hogy senki meg ne zavarja álmában. Előkészületeit alighanem megfigyelhette a szomszéd baloldali fülke raffinált zsebmetszője, aki persze elegáns uri öltözetben a többi utas közé vegyült. Mikor a hölgy már elaludt, alkalmas pillanatban beosont a fülkéjébe s utazókabátjának zsebét, melyben a hölgy pénztárcáját tartogatta, ügyesen kieszelt raffineriával felmetszette. Felnyitotta az erszényt és 120 márkát vett ki belőle. Az apró ezüstpénzt ott hagyta a gazember. A legközelebbi állomáson természetesen észrevétlenül leszállott. A hölgy mit sem sejtve, tovább aludt. Egyszerre csak felébredt Würzburgban. Keresi pénztárcáját s meg is találja, de a tartalma bizony megcsöppent. A bankópénz sehol. Nézi, kutatja a zsebét, vizsgálja ridiküljét, kézitáskáját, sőt a nagy podgyászt is, a 120 márkának semmi nyoma. Alaposabban kutat a zsebében s egyszerre csak észreveszi, hogy zsebét egy ügyes zsebmetsző bizony felmetszette s a felmetszett részen keresztül húzta ki a pénztárcáját, melyet a megdézsmálás után felülről ügyesen becsúsztatott ismét a zsebébe. Würzburgban természetesen azonnal jelentésttett az esetről az állomásfőnöknek, ki nyomban fel is vette a jegyzőkönyvet. Sirt, könnyezett szegény s csak azt bánta, hogy podgyászát s életét nem biztosította. A fülkében alig tudtuk őt vigasztalni. Egészen kétségbe volt esve és szidta a vasút kalauzát, hogy nem volt eléggé óvatos az utazó közönség megfigyelésében. Istenem, mintha ő lett volna a zsebmetszés oka! A kalauz nem lát a szivekbe, a vesékbe ; az elegánsan öltözött zsebmetszőket, kasszafúróAztán a három közül a legfőbb, amely a leghosszabb frakkot viseli, nemes önérzettől duzzadó kebellel szólal meg: Uram, uram! Hatalmas jó uram, szállok az úrhoz! Minden csendes odahaza. Smólen Tóni dühösen közbevág: — Hát azok a gaz rebellis kutyák harapnak-e, vagy ugatnak-e ? — Ó nagy jó uram, feleded azt, kogy amely kutya sokat ugat, az nem harap. Amely pedig harapni óhajtana, annak szájkosarat teszünk a pofájára. — És a nép? Az hogy van? — Ó a nép, az végtelen boldog. Örömmámorban úszik és a hegyek tetején örömtüzeket gyújt és a lángoló tűzhelyet boldogsága közepette összeölelkezve lejti végig. A másik bölcs hozzáteszi naivul: — A fogorvosok pedig lázasan dolgoznak. Akiknek ugyanis rossz a foguk, azok ujakkal cserélik fel, hogy a fenséges izű prófuntot megrághassák. — A bankok egyre-má?ra szaporodnak, — toldja meg a harmadik — mindenki a legutolsó rézgarasát is összezsugorgatja, hogy aztán nemesen és vetélkedve a 850,000.000 koronát boldogságtól áthatva a magas kormány kasszájába lefizethessék. Egyszerre csak mind a négyen összerezzennek. Arcukra ijedség és sápadság telepszik, fogaik összeverődnek, térdük megrogyni készül, füleiket teletömik vattákkal, de haj! A rémséges valami még most se szűnik, de sőt inkább erősbödik. Túlnan a magyar határ felől a langyos esti szél viszi át a félelmes nótát: Bécs várában ül a német, haj ! Azt hiszi, hogy ott nem éri baj. Vigyázz sógor, mert a Lajtán Pár hét óta Áthallik a Kossuth nóta. Fidibusz. » • — Krónika. A „kacsa" nem röpköd, uborka sem érik, Fiumei cápát is még megkímélik. Még nincsen nagy részünk a statisztikákban, El sem hisszük tán, hogy benn vagyunk a nyárban. A parlament táján nyílnak hírvirágok, Fürge újságírók szednek sok nyalábot, Koszorúba, fűzik sok kövér hasábban, El sem hisszük tán, hogy benn vagyunk a nyárban. Országszerte lesznek ismét népgyűlések, Felhangzik az „abcúg", meg a kortes-ének, Olyan kép ez, miként mikor választás van, El sem hisszük tán, hogy benn vagyunk a nyárban. Minálunk nem kell még öntözni az utcát, Sűrű esőzések ezt a munkát tudják. Poros utcák helyett gázolunk a sárban, El sem hisszük tán, hogy benn vagyunk a nyárban. kat, házassági szédelgőket és leánykereskedőket bizony nem igen lehet szemmel tartani. Rendesen a legelegánsabb s legintelligensebb közönség közé vegyülnek, hogy aljas szándékuk, gonosz tervük felismerhető ne legyen. Az állomásfőnök felhívta ugyan a rendőrség figyelmét a lopásra, de a tolvaj már bizonyára más útirányt vett, hogy ismét másutt próbáljon „szerencsét." Lám, mennyire óvatosnak kell lennie az utasnak, hogy hasonló csapás ne érje valaha. A zsebtolvajoktól ós a túlságos bizalmas utitársaságtól óvakodnunk kell. Mert megtörténhetik, hogy épen azok fosztanak meg mindenünktől, a kiket őszinte, lelkiismeretes és tisztességes embereknek tartottunk. Kölnbe érve szétnéztem a hatalmas perronon s megpillantok egy 40 év körüli jóképű kath. papot. Egyenesen felém tart s kérdezi, vájjon én vagyok-e az Esztergomból kiküldött missiós lelkész ? ! Igenlő feleletet adtam. Remscheid buzgó plébánosa, Lingnau Bernát volt a derék férfiú. A kölcsönös bemutatkozás után podgyászomat a ruhatárba vitettem s a plébános szives kalauzolása mellett egyenesen a főpályaudvar mellett levő fenséges dómba mentem. Épen 6 óra volt s igy résztvehettünk a májusi ájtatosságon. Magát a remek dómot ez alkalommal behatóbban nem lehetett megtekinteni, mert a vörös diszbe öltözött s jobb kezében ezüst botot tartó portás szigorúan tiltja a templomban való járkálást istentisztelet idején. S nagyon helyesen. Ha az Istent imádjuk, ha a Boldogságos Szüzet tiszteljük, magasztaljuk, akkor nincs helye az