ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-06-09 / 24. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. június 9. 24. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁESADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Ellenségeink öröme. Esztergom, 1912. június 8. Országos urak, bölcs, nagy, jó urak határozták el, hogy pusztitsa egymást a magyar. Hisz bőségesek, jeleskedök vagyunk minden jóban, meg ne ártson a nagy jólét. Hiszen mindössze ötvenezer magyar tüdövészes tüdőjének sipolása hallgat el évenként. Hiszen alig százezer ember megy Amerikába egy esztendőben. Hiszen csak negyedrésze hal meg a született gyermekeknek gondozás hiján és ragályos veszedelemben. Hiszen alig negyven százalék analfabétánk van a huszadik században. Az egyke meg csak az egész Dunántúlon pusztit alaposan, a többi magyarlakta vidéken egyéb bajok mellett alig számit. Egész faluk se szoktak leégni nyaranta, egész megyéket se pusztit el az ár tavaszon, mikor megduzzadnak a szabályozatlan vizek. A munkásaink erőtől, egészségtől duzzadnak, nincs itt állati robotban agyoncsigázott ember. A családok jólétben henteregnek, hiszen olyan olcsó az egészséges, hamisitatlan táplálék, hogy a köznép évenként kétszer, sőt háromszor is eszik hust. Az alkoholfogyasztást maga az állam gondozza és kétszáz milliót vesz be a tápláló pálinkából. A hivatalnokokat fényesen fizetjük, egy sincsen eladósodva. A katonatiszteknek egyáltalán nincs adósságuk. A többi pedig nem is tudja, mi az adósság. Ha pedig netalántán mégis megszorul valaki, ezer örömmel kölcsönöz neki a Népnyuzda Bank részvényrablóbanda akármennyit, hat százalék kamat és kétszáz százalék egyéb költségek fejében. Ellenségünk sincs, kivéve . . . most nem jut eszembe, hogy melyik nációt lehet kivenni. A Felvidéket nem akarja a cseh, meg az orosz. Erdélyre nem fáj a foga a románnak. A horvátok és szerbek nem akarnak tőlünk elszakadni. Alkotmányunk is tökéletes, merthogy van-e, avagy nincs, az tökéletesen mindegy. A választójogunk pláne páratlan, mert egy nemzetnél se találjuk gazságában párját. Hát nem boldog a magyar? hát nemde ideje már, hogy bőséges vérét egy kissé lecsapolja? Ó a mi áldott, nagy, jő uraink, országlátó hatalmasok, mégis csak tudják, hogy mi kell a magyarnak. Házszabálysértés, ellenzék-kiverés, képviselőházi erőszak, ez az. Hadd örüljön a német, a muszka, az oláh, a szerb. Hadd tépjük mi magunk ronggyá az ezeréves alkotmányt, hogyha egyszer bemasiroznak, ne legyen nehéz szemétre dobni a rongyot. Álljanak meg a gépek, addig sem csinálnak konkurenciát az osztrák iparnak. Csülökre nép és rendőrség. Üssétek egymást szegény páriák, karddal és revolverrel csókoljatok vérrózsákat egymás nyomortól szántott homlokán. Minek születtetek magyarnak? Jaj nekünk, testvérek, jaj nekünk! Más nemzetek sodorva ússzák a kornak áramát, az élet dalát dalolják, ölelik a testvért és az ellenségnek torpanó lábbal szilaj öklöt mutatnak. Mi fene agyarral harapunk egymásba és hiába harsonáz fülünkbe az idő haladó éneke, neui értjük. Csikordul a kor kereke, megroppan eresztékeiben a világ, nagy tüzek gyulladnak, jön a világrengések ideje. Jön a nagy vajúdások hava, nemzetek születnek és nemzetek halnak. „Most kell a kemény kar, mely buzogányt kedvel" most kell konokfejü, acéllátó, élniakaró nemzet a gátra. És mi mindössze éhesek vagyunk csupán. Mi csak egymást akarjuk megenni. És nem látjuk, hogy egymást ütvén, a hazát ütjük. Egymást ölvén, a hazát öldököljük. Egymást fogyasztván, a hazát fogyasztjuk. A hazát, melynek egyformán drága gyermeke Tisza István és Kis István lakatos, Lukács László és Nagy László földműves, Justh Gyula és Varga Gyula kőfejtő. És a hazának minden munkásra: úrra, parasztra szüksége van. Szüksége van minden alabástrom edényre, mely emberi lelket hordoz, hogy azt egészen, tüzesen, vadul, magyarul, Neki, csak Neki adja, hiszen: • „Teremt-e Isten több magyart, Mig a világ, mig napja tart, Ha mink is elfogyánk?" —más. Ellenségeink öröme. Esztergom, 1912. június 8. Országos urak, bölcs, nagy, jó urak határozták el, hogy pusztitsa egymást a magyar. Hisz bőségesek, jeleskedök vagyunk minden jóban, meg ne ártson a nagy jólét. Hiszen mindössze ötvenezer magyar tüdövészes tüdőjének sipolása hallgat el évenként. Hiszen alig százezer ember megy Amerikába egy esztendőben. Hiszen csak negyedrésze hal meg a született gyermekeknek gondozás hiján és ragályos veszedelemben. Hiszen alig negyven százalék analfabétánk van a huszadik században. Az egyke meg csak az egész Dunántúlon pusztit alaposan, a többi magyarlakta vidéken egyéb bajok mellett alig számit. Egész faluk se szoktak leégni nyaranta, egész megyéket se pusztit el az ár tavaszon, mikor megduzzadnak a szabályozatlan vizek. A munkásaink erőtől, egészségtől duzzadnak, nincs itt állati robotban agyoncsigázott ember. A családok jólétben henteregnek, hiszen olyan olcsó az egészséges, hamisitatlan táplálék, hogy a köznép évenként kétszer, sőt háromszor is eszik hust. Az alkoholfogyasztást maga az állam gondozza és kétszáz milliót vesz be a tápláló pálinkából. A hivatalnokokat fényesen fizetjük, egy sincsen eladósodva. A katonatiszteknek egyáltalán nincs adósságuk. A többi pedig nem is tudja, mi az adósság. Ha pedig netalántán mégis megszorul valaki, ezer örömmel kölcsönöz neki a Népnyuzda Bank részvényrablóbanda akármennyit, hat százalék kamat és kétszáz százalék egyéb költségek fejében. Ellenségünk sincs, kivéve . . . most nem jut eszembe, hogy melyik nációt lehet kivenni. A Felvidéket nem akarja a cseh, meg az orosz. Erdélyre nem fáj a foga a románnak. A horvátok és szerbek nem akarnak tőlünk elszakadni. Alkotmányunk is tökéletes, merthogy van-e, avagy nincs, az tökéletesen mindegy. A választójogunk pláne páratlan, mert egy nemzetnél se találjuk gazságában párját. Hát nem boldog a magyar? hát nemde ideje már, hogy bőséges vérét egy kissé lecsapolja? Ó a mi áldott, nagy, jő uraink, országlátó hatalmasok, mégis csak tudják, hogy mi kell a magyarnak. Házszabálysértés, ellenzék-kiverés, képviselőházi erőszak, ez az. Hadd örüljön a német, a muszka, az oláh, a szerb. Hadd tépjük mi magunk ronggyá az ezeréves alkotmányt, hogyha egyszer bemasiroznak, ne legyen nehéz szemétre dobni a rongyot. Álljanak meg a gépek, addig sem csinálnak konkurenciát az osztrák iparnak. Csülökre nép és rendőrség. Üssétek egymást szegény páriák, karddal és revolverrel csókoljatok vérrózsákat egymás nyomortól szántott homlokán. Minek születtetek magyarnak? Jaj nekünk, testvérek, jaj nekünk! Más nemzetek sodorva ússzák a kornak áramát, az élet dalát dalolják, ölelik a testvért és az ellenségnek torpanó lábbal szilaj öklöt mutatnak. Mi fene agyarral harapunk egymásba és hiába harsonáz fülünkbe az idő haladó éneke, neui értjük. Csikordul a kor kereke, megroppan eresztékeiben a világ, nagy tüzek gyulladnak, jön a világrengések ideje. Jön a nagy vajúdások hava, nemzetek születnek és nemzetek halnak. „Most kell a kemény kar, mely buzogányt kedvel" most kell konokfejü, acéllátó, élniakaró nemzet — A szociáldemokrata férhetetlenségre élesen jellemző adatot olvasunk az elvtársak lapjának pénteki számában. A mult heti véres zavargások első napján egy fővárosi apácazárda kirándulást rendezett növendékeivel a budai hegyek közé. A folytonos munkában elfoglalt apácák nem olvassák a Népszavát s igy nem gondoltak arra, hogy ezen a napon a csatornák népe önti el az utcákat s az egyéni szabadságért harcoló elvtársak teszik veszedelmessé a közlekedést. A budai hegyek közt értesültek arról, hogy mekkora felfordulást csinált a csőcselék a városban. Természetesen megijedtek s az elvtárs levele szerint ők kocsin menekültek haza, mig a leánykákat egy férfira bizták, aki jó későn, éjjel 11 órára, haza vergődött a növendékekkel. Mi igaz ebből, nem tudjuk, de mivel a Népszava mindig hazudik, biztos, hogy máskép volt a dolog. Nem is a tény érdekel. Az apácák bizonyára legjobb belátásuk szerint jártak el, de jellemzi az egész demokrata gondolkodást a levélírónak következő kitétele: „A kedves testvérek hamar hazakivánkozAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. tokkal, akik pedig eleintén csakúgy félvállról diskurálgattak vele és csak akkor kezdték valamibe venni, mikor egy alkalommal — kocsizástól jövet — egyetlen rántással megállította a neki szilaj odott négy pejt, a Meny us bácsi hires sárkányait. Micsoda nagy szerencsétlenség történhetett volna belőle 1 — Ép a nagy árok felé rohantak azok, a Barkás-zug végébe, a hol a mérnökök ásatják keresztbe-hosszába a nagy csatornákat, ők tudják miért. A Fecske, a melyik elsőnek volt befogva, megijedt egy talyigástól, attól aztán megbolondult a többi is. Mint a forgószél, olyan porfelleget vertek maguk után a sebes vágtatásban. A két első, ott a meredek szélén már le is ontott a kapálózó lábával egy talyigára való földet. Csurgott róluk a tajték, a fényes ezüstzabla két végén meg szivárgott a sötétpiros vér, a minden erőn felül való rántástól. Az öregasszony elájult a hátulsó ülésen, azt ugy locsolgatták föl hideg vizzel. A két kisasszony is remegett bizony. Az egyik, a feketeruhás belesápadt; a másik, a szebbik, piros volt mint a tüz s a szeme különös fényben ragyogott. — Bravó, Pálhegyi! Kitűnő ! — kiáltotta. •— Micsoda pazar élvezet volt ez ! Ha a papa látta volna! Az öreg Ugrai hires gavallér és sportsman volt fiatal korában, de aztán elhízott s ellustult. Valóságos urparaszt lett belőle ott a falusi tanyabirtokon. Hanem a leánya, a kit jónevü, előkelő intézetekben neveltetett, — sok tekintetben hasonlított az apjához. A hogy kezét nyújtotta Pálhegyinek, a szemük összevillant. Arcukba felcsapott a láng s a leány zavartan fordította el a fejét. — Ni, a szegény mama — mondta, a kit igazán csak most vett észre, hogy milyen szánalmas állapotban van. A derék úrasszony ott feküdt a gyepes árokszélen, a hova az odagyült munkások nagyhirtelen leemelték. A kis sápadt Gizi térdelt mellette s keskeny fehér kezével ügyesen rakosgatta homlokára a batiszt zsebkendőket, a mire az aratók vászonkorsójából locsolgatta a hűvös vizet. A szép leány egy cseppet se vette tragikusan az édesmama nagy ijedtségét, inkább arra ügyelt, hogy mentől kecsesebben üljön le a gyepszélre. Egy letépett szarkalábot szorított egészséges, fehér fogai közé, időnkint azzal csapkodta térdeit. Pálhegyi a munkásokat utasitgatta, merre fordítsák a hintót s a lovak szerszámát vizsgálgatta, nincs-e rajtuk szakadás. Nem volt sehol, meg volt adva az ára annak az ezüstös szerszámnak . . . Könnyedén kiáltott oda a leány: — Pálhegyi, kérem ! — Parancsol? — Csak azt akartam mondani, hogy maga nem tökéletes szakértő. Nézze, a Villámnak kimarjult a lába. — Szegény állat! — mondta a leány. Hirtelen fölugrott, aztán letérdelt a ló mellé s kis csipke kendőjével bekötötte a lábát. Olyan graciA tanitó bácsi kedve. Mikor mérges a tanitó bácsi, Meg nem moccan a padokban bárki. Vészes csönd száll az egész szobára, Jaj, akinek megzörren a lába! Aggodalom fénylik a szemekben, Minden zajra ötven kis szív rezzen S ha elhangzott egy szigorú mondás, — Jól .hallatszik a vékony légydongás . . . De ha sugár téved a terembe, Mintha gyorsan száz virág teremne, Minden szemben ragyogó mennyország És a mosolyt kisangyalkák osztják. Bizalmasan nyílnak meg az ajkak, Kicsiségre csengőn elkacagnak. Olyan öröm ezt élvezni, látni, Hisz jókedvű a tanitó bácsi! Homop Imre. Két leány. Irta: Mányiné Prígl Olga. Pálhegyi Gábor már a harmadik hetet töltötte Ugrán és még mindig nem unt bele a pusztai életbe. Hűségesen eljárogatott az Ugrai kisaszszonyokkal a reggeli misékre, szóba állott az aratokkal, akik pedig eleintén csakúgy félvállról diskurálgattak vele és csak akkor kezdték valamibe venni, mikor egy alkalommal — kocsizástól jövet — egyetlen rántással megállította a neki szilaj odott négy pejt, a Meny us bácsi hires sárkányait. Micsoda nagy szerencsétlenség történhetett volna belőle 1 — Ép a nagy árok felé rohantak azok, a Barkás-zug végébe, a hol a mérnökök ásatják keresztbe-hosszába a nagy csatornákat, ők tudják miért. A Fecske, a melyik elsőnek volt befogva, megijedt egy talyigástól, attól aztán megbolondult a többi is. Mint a forgószél, olyan porfelleget vertek maguk után a sebes vágtatásban. A két első, ott a meredek szélén már le is ontott a kapálózó lábával egy talyigára való földet. Csurgott róluk a tajték, a fényes ezüstzabla két végén meg szivárgott a sötétpiros vér, a minden erőn felül való rántástól. Az öregasszony elájult a hátulsó ülésen, azt ugy locsolgatták föl hideg vizzel. A két kisasszony is remegett bizony. Az egyik, a feketeruhás belesápadt; a másik, a szebbik, piros volt mint a tüz s a szeme különös fényben ragyogott. — Bravó, Pálhegyi! Kitűnő ! — kiáltotta. •— Micsoda pazar élvezet volt ez ! Ha a papa látta volna! Az öreg Ugrai hires gavallér és sportsman volt fiatal korában, de aztán elhízott s ellustult. Valóságos urparaszt lett belőle ott a falusi tanyabirtokon. Hanem a leánya, a kit jónevü, előkelő intézetekben neveltetett, — sok tekintetben hasonlított az apjához. A hogy kezét nyújtotta Pálhegyinek, a szemük összevillant. Arcukba felcsapott a láng s a leány zavartan fordította el a fejét. — Ni, a szegény mama — mondta, a kit igazán csak most vett észre, hogy milyen szánalmas állapotban van. A derék úrasszony ott feküdt a gyepes árokszélen, a hova az odagyült munkások nagyhirtelen leemelték. A kis sápadt Gizi térdelt mellette s keskeny fehér kezével ügyesen rakosgatta homlokára a batiszt zsebkendőket, a mire az aratók vászonkorsójából locsolgatta a hűvös vizet. A szép leány egy cseppet se vette tragikusan az édesmama nagy ijedtségét, inkább arra ügyelt, hogy mentől kecsesebben üljön le a gyepszélre. Egy letépett szarkalábot szorított egészséges, fehér fogai közé, időnkint azzal csapkodta térdeit. Pálhegyi a munkásokat utasitgatta, merre fordítsák a hintót s a lovak szerszámát vizsgálgatta, nincs-e rajtuk szakadás. Nem volt sehol, meg volt adva az ára annak az ezüstös szerszámnak . . . Könnyedén kiáltott oda a leány: — Pálhegyi, kérem ! — Parancsol? — Csak azt akartam mondani, hogy maga nem tökéletes szakértő. Nézze, a Villámnak kimarjult a lába. — Szegény állat! — mondta a leány. Hirtelen fölugrott, aztán letérdelt a ló mellé s kis csipke kendőjével bekötötte a lábát. Olyan graci-