ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-05-12 / 20. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. május 12. 26. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv köc> vkereskedésében. Nem párbajozunk. Esztergom, 1912. május 10. (—r.) Legújabban a német birodalmi hadsereg kötelékéből egy Samberth nevü tekintélyes katonatisztet azért bocsátottak el, mert hitelvi szempontból visszautasította a párbajt. Legfelsőbb kabinetrendeletböl történt az elbocsátás. Apr. 24-én a birodalmi gyűlésen ezt szóvá tette Erzberger centrumpárti és ezt mondotta : ez a legfelsőbb rendelet arculcsapása a katholikusoknak és a protestánsok egy részének. Heeringen hadügyminiszter ez ellen óvást tett, sőt azt állította, hogy hitvallási szempontból nem lehet bírálni a párbajt, az nem illik bele a hadsereg tiszti karába. E szavakra iszonyatos zaj támadt az egész házban, nemcsak a centrum, hanem az összes pártok körében. Mindenünnen ez gyalázat, ez sértés, ez hallatlan kiáltások hangzottak és méltán hisz ez annyit jelent, hogy hivő, kereszténynek nincs többé helye a német hadseregben. Oly nagy volt a fölzúdulás, hogy ha szavazásra került volna a sor, óriási többséggel leszavazták volna a hadügyminisztert. Ily önkénytelen vihart már régen nem támasztott miniszter szava, érezte is a bajt és szótlan állott és elhalaványodott, mint a fal. Még egy nemzeti liberális képviselő is azt felelte a hadügyminiszternek, hogy ebből lássa, értse meg mennyire sértette a német nép érzelmeit. Másnap több pártból szóvá tették a dolgot és azt hangoztatták, hogy a hadseregnek a német nép gondolataihoz kell magát alkalmaznia, nem pedig egy klikket szolgálnia. A centrumból dr. Spahn az egész ház bravó kiáltásai közt igy felelt a miniszternek. Politikai barátjai nevében legerélyesebben tiltakozik a miniszter tegnapi kijelentéseivel szemben és pedig mind vallási, mind jogi szempontból. A német birodalom elismeri a kath. egyházat. Katholikust semmiféle állásból, testületből nem lehet kizárni csak azért, mert vallásából folyó nézeteket vall. Ezt a jogbiztositékot a hadügyminiszter szava megtagadja a katholikusoktól, s egyszersmind megtagadja tőlük azt a becsületfölfogást, mit ő a katonatiszti állás számára megkíván. Főleg jó volt az a megjegyzés, hogy a hadügyminiszter önmagát és a tisztikart a törvényen kivül helyezi. A katonai és a polgári büntető törvénykönyv megtiltja a párbajt, a miniszter pedig kizárja a tisztikarból azt, aki azt a törvényt tiszteli és annak engedelmeskedik. (Élénk éljenzés, nagy mozgás az egész házban.) A párbajkérdés most Németországban érdekes jövőnek néz elébe. A centrum most azon dolgozik, "hogy megszüntessék a párbaj kényszert. A közhangulat a polgárságnál és katonáéknál nagyon mellettük van. Azt irják Berlinből, hogy számos katonatiszt, köztük neves és magasállásu tisztek, írásban jelentették, hogy osztják a centrum nézetét. A napokban egy tiszti klubban is tárgyalták a dolgot és ugyanerre a megállapodásra jutottak. A centrum most már a birodalmi gyűlés elé akarja vinni a kérdést, azt akarják kimondatni, hogy ne legyen többé párbajkényszer. A jelen körülmények közt biztos a túlnyomó többség, mert a konservativok, liberálisok és freisinigek is velük vannak, a sociálistáktól sincs mit félni. S ha a többség megszavazza, akkor a birodalmi tanács megy s a császár sem ellenkezhetik. Főleg most, mert uj terheket akarnak megszavaztatni a hadsereg számára. Örvendünk ennek, mert ez minálunk is végét jelenthetné az őrült párbaj mániának. Hisz amint Németországban, ugy minálunk is csak a hadsereg különleges, oktalan becsülethóbortja tartja fönn ezt az igazán középkori sötét barbársságot. Álhírek Nagyszombatról. Régóta figyelemmel kisérem ez előttem mindig nagyrabecsült lapnak hircsarnokában Nagyszombatról közölt s oly nagy előszeretettel, de annál kevésbé igazságnak megfelelően megirt hirecskéit. De mindannyiszor boszankodva teszem le az íróasztalra a lapot, s azon tűnődöm, ki lehet az a jóhiszeműen korlátolt cikkíró, aki örömét leli abban, ha az „Esztergom"-nak úgy a szerkesztőségét, mint olvasó közönségét alaposan felülteti. Persze a „jó ügy érdekében" történik ez; — pedig ahelyett, hogy az igazságot és a jó ügyet szolgálná, épen annak vesztére tör. Engedje meg a tisztelt szerkesztő ur, hogy ehhez csekélységem is, mint aki a nagyszombati katholikus mozgalomnak minden porcikáját alaposan ismerem, s aki magam is tevőleges részt veszek erőimhez képest a katholikus mozgalmakban, nézetemnek e lapok hasábjain is kifejezést adhassak s az előbbi híreknek tudatos vagy tudatlan, rosszhiszemű avagy csak korlátolt ferdítéseit kiigazítsam. Kezdem a szent Adalbert-egylettel. Ezt az egyedül jóirányú katholikus tót irodalmi egyletet annyian „szeretik", hogy ha valamennyi csak egy tollvonást tenne az érdekében, tényleg meg is volna mentve. Nagy hangon kanoniát, irodalmi stallumot kívánnak igazgatója számára, hogy az igazgatását megmentsék, mások a nagyszombati papságot okolják, mert nem akar belépni stb. Igy azonban az egyletet megmenteni tényleg nem lehet. Az irodalmi stallum csak annak esnék jól, aki ifjan óhajt belejutni, — azt mondják, hogy más jogcim alig van az illetőnél elnyerhetésére, — de nem nyújt garanciát arra, hogy elnyerése után fokozott munka volna a rekompenzáció érette. Ami pedig a nagyszombati papságot illeti, sokAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Vihar az Adrián. — Irta: Szvoboda Román. — Ez év március hó 31-én este 7 órakor különvonaton indultunk útnak Budapest k. p. udvarból, a Magyar Tanitók Turista Egyletének 42 tagu csapata. 23 hölgy és 19 férfi vett részt a Velencébe tervezett kiránduláson. Két nagy, kényelmes Pullmann-kocsit bocsátottak rendelkezésünkre, a vonat többi négy kocsijában mintegy 150 diák helyezkedett el: egy budapesti kereskedelmi iskola, az aradi főreáliskola s a pozsonyi lyceum növendékei. Gyönyörű holdvilágos éjszaka volt. Gyékényes táján azonban már szürkés, fátyolszerű felhők vonultak föl a hold ábrázatja elé s úgy egy óra múlva, mikor vonatunk egy-egy állomáson megállott, az éjszaka nagy csendjében szapora esőcseppek hullását hallottuk kopogni a vaggon tetején. Nem nagyon örültünk neki, de a vonatkerék egyhangú kattogása s az esőcseppek monoton kopogása csakhamar újra álomba ringatott bennünket. Károlyváros táján ébredtem ismét fel. Virradni kezdett. Az eső sűrűn esett s heves szélrohamok hajtogatták felénk az ablak mellett néha elrohanó fenyőfák törzsét. Ogulinnál véletlenül a kocsinkba tévedt egy rendezetlen vallású utas, ki slavoniai hordókban utazott. Mikor kérdezősködésére elmondottuk, hogy Fiuméből hajóval szándékozunk Velencébe menni, szemünk közé nevetett s kijelentette, hogy abból ma semmi sem lesz, mert a tenger bizonyosan nagyon zajos. Kameralmoravicáról táviratot menesztettünk j Fiúméba a hajó kapitányához, hogy két órai késéssel érkező vonatunkat megvárja-e ? Fuzinenál beadták vonatunkba a választ: „A hajó megvárja a társaságot — Dániel Ernő parancsnoka." Ebből tehát megtudtuk, hogy a hajó vár, hogy az időjárás nem akadályozza az indulást s hogy a Dániel Ernőn fogunk utazni. Megmosakodtunk hát s a reggeli borzongósságot egy korty konyakkal szereltük le. Már a Karsztok alatti alagutakon rohant át a vonat s bár már látnunk kellett volna a tengert, a sűrű eső teljesen elfedte elölünk a kilátást. 8 óra 50 perckor érkeztünk Fiúméba. A hordókban utazó polgártárs egy pillantást vetett a tengerre s abbeli véleményének adott kifejezést, hogy'ma csak az száll hajóra, akinek elment a — jó dolga. Vonatunkat a pályaudvarról kitolták a mólóra, honnan egyenesen hajóra szálltunk. A kikötöhidon két viharvert tengeri fóka, valami kormányos-félék lehettek, horváttal kevert ékes németséggel ajánlották figyelmünkbe, hogy ha nem muszáj, ne menjünk bele ebbe a csúnya siroccóba ilyen kis hajóval. A „Dániel Ernő" akkora hajó lehet, mint a dunai személyszállító gőzös, de magas épitményű, tehát mélyjáratú propeller. — Avanti, avanti! — kiabáltak a hajóról sürgetően, tétovázó csapatunkra. Beszálltunk hát. Gondoltuk, a kapitánynak bizonyára tudnia kell, nekiindulhat-e bátran a fehéren tajtékzó hullámoknak s abban bíztunk, hogy valamelyik közbeeső állomáson majd csak kilépünk a hajóból, ha a tenger nagyon gorombáskodik. Persze akkor még nem tudtuk, hogy a gyorsgőzös Velencéig sehol sem köt ki. Lenn a szalonban reggelihez ültettek bennünket. A hajócsavar már duruzsolni kezdett, mikor a csésze csokoládét elébem tették. Kezembe fogtam a csésze fülét s ebben a pillanatban olyasmit éreztem, mint mikor az ember a harmadik emeletről egy elszabadult liften megindul olyan szándékkal, hogy csak a pincében áll meg. Ekkor értünk ki a hullámgát mögül. S másik' pillanatban megint olyasmit éreztünk, mint mikor a hintán ülve valami váratlan erő sebesen fellódit bennünket a magasba. A csokoládé fele a galléromba ömlött, az asztalnál ülők rövid időközökben felugráltak és halaványra vált arccal, s a hajó lendülései miatt tántorgó léptekkel indultak kifelé ... Ki a fülkébe, ki a fedélzetre, hol a hajó korlátján túl tágabb tér kínálkozott az imént befogadott reggeli számára . . . Galléromat nyakamba kerítve s csuklyáját felhúzva én is felmásztam a fedélzetre. Az eső sűrű fátyolán át Abbázia villasorát láttuk jobbkéz felől elmaradni s ekkor jutottunk annak tudatára, hogy hajónk nem köt ki sehol. Pedig a tenger igen haragos volt. 50—60 méter hosszú s 3—4 méter mély hullámvölgyeken sebes iramodással szökkent át a hajó. A szél a a hajó orra felől fujt s igy hajónknak hol az orra, hol a fara járt fönn a levegőben. Mikor a hajó •