ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912
1912-05-05 / 19. szám
miniszterelnök sem különb bűvész mint az elődje, megindult a leszólás és egészen barátságosan mondogatják, hogy menjen vissza oda, ahonnan jött, mert az üres kosarú krampusz semmiképen sem kedves, még ha személyiségével valamelyes újdonságot jelent is a politikában. Mi azonban nem akarunk Lukácscsal oly goromba rövidséggel elbánni és bár mi is kivánjuk, hogy menjen vissza oda ahonnan küldték, mégis hozzátesszük, hogy kérjen még valamit és azzal jöjjön vissza, mert mintha eddigi eljárásából azt vettük volna ki, hogy ö is az okos és higgadt konzervativizmusnak a hive és a kívánatos és megengedhető demokratikus tervezetekkel csak azért nem lép elö, mert erre semmiféle megbízatása nincsen. Illő dolog, hogy amikor a demokratizmus ellen tiltakozunk s amikor ettől tisztogatjuk Lukácsot, kijelentsük, hogy hazánkban a mérsékelt demokrácia igen szépen virágzik az eddig ismert és tisztelt ellenzéki pártokban, a néppártban és a Kossuth-pártban, no meg a szenvedélyesebb Justh-pártban is, a munkástömegeket irányító szocialista vezérek demokráciája azonban már inkább forradalmi irány, melynek fellendülése még az eddigieknél is jobban felkavarná és zavarná a mai elégedetten helyzetet. Az egyik veszedelmet tehát kikerültük s nem kell attól aggódnunk, hogy a túlságos nagylelkűséggel megalkotott választójogi törvény alapján teljesen forradalmi alakok kerülnek be a parlamentbe a megbízható és ismert politikusok megbuktatása révén. Hiába tagadjuk, erre is lehet nálunk számítani, mert a nép — kölönösen egyes országrészekben — ijesztően gyűlöli az úri osztályt. Épen azért többé-kevésbbé megnyugtatónak látjuk a jelenlegi tanácstalanságnak a folytonosságát, mert ebből azt látjuk, hogy nem akarnak a vezető elemek meggondolatlanul rálépni az alkotmányjogi újítások lejtőjére. Tagadhatatlan azonban az is, hogy mélyen a lelkünk belsejében ott lappang az a gondolat, hogy vájjon a Khuen tervével kísérletezgető Lukács., nem az utolsó — Mondja csak Zelma, mit tart az aesthetika a kacérságról? Ezt a rettentő alapos kérdést találta föladni a tanitónő, ki megelégedetten tekintett az unalmas : tanfelügyelőre. Zelma csengő kacajba tört ki; olyan csengő kacajba, amit minden aesthetika ellenálhatatlannak tartott volna. A tanitónők arca azonban megnyúlt, a tanfelügyelő zavarba jött, a növendékek nagyja pirult s mielőtt rendreutasitották volna, szeretetreméltó csintalansággal vetette oda a választ: — Az aesthetikának, kisasszony, aligha van oka valamit tartani a kacérságról, magamnak sincsen róla véleményem, de hogy mit tart felőle a kisasszony, azt már szeretném tudni. — Á, á, á! — sápogta a tönkre silányított tanitónő. A tanfelügyelő különösen mosolygott. Mosolygott a meghódított agglegények gyönyörével. A megalázott tanitónő pedig nem tudta mit műveljen ; tudománya van kétségbe vonva, tekintélye pellengérezve. — Zelma, ön megint a fekete könyvbe kerül. Ez a frázis elhárította a halálig sértett tanitónő már-már kitörő pityergését. — Zelma, ön az egész tanéven keresztül most már tizenkettedszer kerül a fekete könyvbe. — Legalább ugyancsak megörökítenek. — Zelma menjen a helyére! — Adjon kérdést a nagyságos tanfelügyelő ur. Nekem erre lesz kedvem megfelelni. A nagyságos tanfelügyelő szörnyű zavarba jutott s nem akarván maga ellen zúdítani az egész tanítónői testületet, Zelmának ezt mondta: — Kérjen bocsánatot a kisasszonytól! embere-e Bécsnek, aki után már csakugyan nem jön más, mint a fegyveres bemasirozás, egy sereg tábornok kardcsörtetésé mellett ? ! Ha tekintjük Bécsnek merev álláspontját, amelynek kedvéért menesztik, feláldozzák a leghűbb embereket is, a gyorsan muló és eredménytelen napok láttára mindinkább azt kell gondolnunk és félve sejtenünk, hogy mindig közelebb van már a veszedelem. Kn\&n „Kabala, babona és egyéb bolondság." Alig néhány napja történt, hogy Bali Mihály Temesvárott megfenyegette a királyi ügyészt, mert az nagyon is bölcsen megakadályozta Balázs István kötelén való nyerészkedést. Természetes, hogy a sajtóban többen akadtak olyanok, akik ugyancsak nekidurálták magukat Bali úr elvitázhatatlan „magántulajdonáénak a védelmében. Szép a sajátnak ily ügybuzgó pártfogása, csak az a nevetséges, hogy akik egy véres kötél elkobzásáért hajba tudnának kapni, más esetekben miért dúlnak-fúlnak annyira a nagy birtok és a papi vagyon elkobzása érdekében ? Egy piszkos kis egykoronás kötél elvevésének láttára véresre harapdálják az érzékeny lelkű riporterek ajkuk sövényét, de ahol milliós tulajdonokról van szó, ott a köpönyeg szabályszerű megfordításával teli szájjal hirdetik Proudhon igéit: „a magántulajdon lopás!" , A másik tanulságos megfigyelés az, hogy a „szerencse" kötelében épen azok hisznek legjobban, akik más alkalommal farizeusi megbotránkozással céloznak a katholikus egyházra, mint a babona terjesztőjére. Itt eszembe jut a jó Lázár Leó, aki mintegy féléve a szegedi akasztás után a fenti cimmel egészen nekimelegedve védelmezte a babonát és hasonló bolondságokat. Hogy a babona terjesztéséért irta meg cikkét, ő maga bizonyította azt a legfényesebben, midőn a babona credo-ját ilyféleképen formulázta: „ha valaki azt hiszi, akasztott ember kötele szerencsét hoz neki, tehát töri magát, hogy igy édesgesse magához a szerencsét: ebben én nem látok szégyelni valót." Én látok szégyelni valót benne és minden babonában, mert ahol az ok és okozati viszony kikapcsolásával akarunk kedvező vagy kedvezőtlen eredményeket kierőszakolni, ott a józan észt kötöttük fel a hóhér kötelére. De még inkább szégyelni valót látok abban, hogy egy betűvető és magát „felvilágosult"-nak valló ember hogyan vetemedhetik egy ennyire szégyenletes cikk megírására ! Hisz különféle fétiskékben: az öt szem narancs magban, a kéményseprővel való találkozásban, Lenormandnéban, á cigányasszony kártyájában stb.-ben. A 13-as szám, péntek, reggel pappal talál— Nincs okom bocsánatkérésre! hanem azért legyen a kisasszony szerint, — válaszolta dacosan Zelma — s meg sem hajtván magát, odasietett könyveihez, gydrsan összeszijazta, fölvette kabátját, kezébe kalapját s oda fordulván a megrendült növendékekhez, magas páthosszal ezt szavalta: — Isten hozzátok iskolatársnőim, örökre elválok ez intézet falaitól, mert engem innen igazságtalanul kiszekiroztak, ne felejtsétek el a ti Zelmátokat! Valóságos forradalom ütött ki. A tanitónők lerohantak a katedráról, a tanfelügyelő elvesztette a fejét. Egyszerre csak a kis Zelma előttük terem, s ugyanazzal a szeretetreméltó gúnnyal vett ily szókban búcsút: — írják be "a feketekönyvbe tizenharmadszorra, hogy Zelmát kicsapták. Kacagva sietett ki a fölforgatott iskolából. Mikor hazaért, a kis mama majd elájult Zelma következő szavaitól: — No kis mama, végre elvégeztem iskoláimat és kitanultam. Egy kicsit ugyan csattanósan, mert kicsaptak. IV. A kis ördög már most minden bilincstől megszabadult. Udvarlói napról-napra növekedtek s a jó szívű mama nem tudta, hogy mi az az erély. Egy napon borzasztó párbaj história renditette meg a kisvárosiakat, A fenyvesben két hadnagy iszonyúan összevissza kaszabolta egymást s mind a kettőt ugy szedték föl megcsonkítva s halálra darabolva vitték a kórházba. kőzni — őelőtte felér egy kis istennyilával. Pedig az ellenkezőjét szintúgy, vagy nagyobb joggal lehetne állítani. A 13-as szám épúgy lehet szerencsés, mint szerencsétlen. Csak az eseteket kell összeolvasni. De ha valaki szuggerálja magába az ijedelmet, akkor az 1, 7, vagy a számsor akármelyik száma is rejthet magában váratlan katasztrófát. A péntek meg valósággal szerencsenap, dies fortunae, hisz' ekkor érte a világot a legnagyobb szerencse: a Megváltás! S hogy a papnak reverenda zsebjében valami penzionált szerencsétlenségek bujkálnak, még nem vettem észre. Az ember előtt becsületes, korrekt emberek látása magában véve is szerencse, mikor annyi a két lábon járó ördög. A katholikus papok általában tudnak annyi erkölcsi, becsület — és jellembeli értékeket a mérlegre rakni, amelyek a zsidó, szabadkőműves és más elemek „szerencsét hozó" kiválóságait alaposan lemérnék. Ha az angyallal találkoznék, azt hiszem, jobb ómen lenne, mintha a hétfejű sárkányt (?) kellene ellökni utamból. Ezt csak azért írom, hogy mások elbírálására bízzam azt, hogy tulajdonképen kit is ért nagyobb szerencse: engemet-e, vagy azt a varangyképű zsidóasszonyt, aki múltkor látásomra morogva sietett előlem az utca másik oldalára? . . . (Nem akarom feltételezni, hogy a kérdéses hölgy Lázár Leó úr rokona volna.) Lázár úr különben hivő babonás. Nem magában áll. Egész tábor követi őt: Napoleon (soleil d' Austerlitz), sőt maga VI. Sándor pápa is. Legalább Lázár úr azt mondja. Hogy Napoleon mit hitt a napsütésről, az az ő dolga volt. De hogy VI. Sándor aranyszelencében nem hordott mífgánál „szentelt ostyát", azt Vasari, Gobineau, Gregorovius fakó meséi után már unalmas hallani Lázár Leó szájából. VI. Sándor pápa minden hibái mellett is nagyon jól ismerte a 10 parancsolatot és köztük az elsőt, mely tiltja a babonát és a babonában való hívest bűnnek minősiti. Olyanokat pedig csak Magyarországon lehet még elhitetni, hogy VI. Sándor tévedésből épen akkor ittá meg a kardinálisoknak készített mérgezett bort, amikor a szerencsét hozó aranyszelencét elfelejtette magával hozni. Megengedem, hogy Lázár úr bizalmasabb körben elárulja még azt is, hogy látta az .aranyszelencét, a „szentelt ostyát", a mérgezett bornak a maradékát, de én mégis csak jobban érzem magamat, ha VI. Sándor babonájára és megmérgezésére Leonetti és Pastor jobban értesült kritikáját mondom, hogy az egész csak egy egyházellenes mese. Lázár babonás jókedvében ugyancsak lázárkodik, amikor fölcsap theológusnak és kiböki, hogy „Saulnak az endori barlang banyája alkalmasint a tenyeréből jósolt." Csak azt mondom, hogy Lázár a bibliában a királyok I. könyvének 28. fejezetét „alkalmasint" sohse olvasta. Az a szegény „banya" sohse nézegette Saul tenyerét, csak fel akarta idézni Sámuel szellemét, hogy Saul tanácsot kérjen tőle. De fel se idézhette az Mindeki- úgy beszélte, hogy Zelmáért verekedtek. Pedig egyik sem ismerte személyesen a kis ördögöt. Csak mind a kettő halálosan szerelmes volt bele. És mind a kettő ki is múlt. Zelma elment temetésükre és sokat sirt. Azt mondták, hogy a kis kacér soha sem volt hódítóbb, mint mikor könnyes szemmel virágot szórt a hadnagyok sírjába. Egy tizenötéves kis leány, a kiért életre-halálra ismeretlenek verekszenek s a kiért hadnagyok halnak meg. Mi lesz a folytatása? ;' •• í ; : ;/' '. • '.' /ly Egy év múlva fölmentem Bécsbe, hol Renz cirkusza aratta diadalait. Hallottam valami új tüneményről, meghozattam az arcképét s a leírások s az arckép után nyomon voltam. A kis Zelmát megtaláltam. Műlovarnő volt, aki minden este ezrek szivével játszik s a hódolók rajában személye szerint válogat. Akkor már nem volt kicsi. Akkor már egészen megteremtett, kivirult tizennyolc éves leány volt. Megismertük egymást. Azonnal magához kéretett s reszkető hangon kérdezte: —% Él-e még a szegény mama? ... — Mult hónapban halt meg. Zelma megszorította a kezemet, — két könycsepp szökött á szemébe, azután szomorúan mosolygott és elosont. A következő percben eszeveszetten száguldozott végig a homokon. Többször azután nem láttam s többet nem is találkoztam vele az életben.
