ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-04-21 / 17. szám

lapiró — Bismarck herceg szerint, aki hazudik. És hány ilyen pályavesztet lény meri ma a legszeplötelenebb pályákat megszentségteleniteni! Igaza volt Madarász Lászlónak a mult század negyvenes éveiben, midőn az áskálódókra ezt a villámot sújtotta: — „Vannak embereink, akik olyanok, mint a kéményseprők. Piszkosak lesznek mire fölkapaszkodnak a képzelt magasságba, de még piszkosabbak, mennél magasabbra kúsznak." Ilyen lényekkel találkozunk közéletünkben. Ezek végeztek olyan sötét munkát, hogy önmagukat feketitették be legalaposabban. A hirlapok olvasói kezdetben vegyes érzelmekkel vették tudomásul az aknamunkások kifakadásait. Javarészre azonban felháborodással olvasta és utasította vissza a féktelen támadásokat, melyeket a golgothai hóhérok mai egyenes leszármazottjai szántak a mi szentéletü föpásztorunknak, Shakspere velencei kalmárjából idézzük ehelyütt a mai sajtó kirívó kalmárjaira ezt a néhány sújtó szót: „0 upright judge! Mark, jew! — 0 barnéd judge!" Mert sehogysem ugy iródik a történet, ahogy az ö tollúk szántja! Valóban csodálatos a mi megedzett, szelid türelmünk és igaz keresztény életnézetünk ! De elvégre is megtelt már szinig a mi fájdalmunk serlege sok megsebzett nemes sziv vérével és megszólal elvégre a mi keserűségünk is. Mert még most is érezni azt a mocsárszagot, mely néhány ujságiró méregforrásaiból fakadt és elterjedt kellemetlen illata egész Pannoniában. A ki Rómában járt, ismeri az örökváros legősibb alkotásait, a hatalmas boltivü csatornákat, melyeket a cloaca maxima vezet ma is a Tiber árjába. A mi fiatal fővárosunk cloaca maximája, fájdalom nincsen beboltozva és innen árad azután minden piszok és szenny völgyeinken és rónáinkon keresztül Szent István regnumában. Elteltünk azonban már a kellemetlenségekkel és üdítőbb levegőt óhajtunk. Mihelyt megtisztul a lég, azonnal föllélekzik lelkiismeretünk. És most már érezzük, hogy Vaszary Kolos megtámadott becsülete az egész magyar katholikusság becsülete. — Ő jól tudja, hogy én egy pontos adófizető, választó polgár vagyok, akit meg kell becsülni. Érted már ? — Ertem, értem! Oh édes Istnem, hogy is ne érteném! — áradozott boldogságában Mári asszony. — Dehogy is érted! Mit tudsz te! — veté ellen a gazda. — Szolgabirókból képviselők is szoktak lenni. Képviselőt pedig nem lehet úgy szülni, mint grófot vagy bárót. A képviselőt mi választjuk, *— csapott öklével akkorát a mellére, hogy maga is megbánta. — Igen, mi választjuk, érdemes adófizető polgárok. Ő ezt jól tudja. Azért becsüli meg ugy az embert, mint ahogy illik is. Most aztán már értheted, ha van füled. — Értem hát édes Józsim! Hiszen egész ostobának kellene lennem, ha még most sem értettem volna meg; — igy a Mári asszony. — Nohát most már tudod ki vagyok én 1 Megmondhatod a házbelieknek és az adósággal teli szomszédodnak is, hogy becsülnek meg engem a legfőbb urak. Hadd tudják meg, mikép nézzenek ezután reám! — utasította Mári asszonyt a gazda s még kevélyebben indult ismét befelé kukoricát venni. Azok a fényes csizmák most mintha még hetykébben sorakoztak volna előre és az a büszke kalap mintha még félszegebben takarta volna a feje búbját. A piac sarkához érve, ott látta a szolgabiró urat ott áldogálni egy pár katonatiszttel. Nagyot dobbant Gödör Józsi kemény szive. Lélekzetét Vaszary Kolos bántalma az egész ország jó katholikusainak bántalma. Épen azért most már nem tűrjük tovább szőnélkül az orvtámadásokat. Ha azok a bajok, melyeket a névtelen támadók felhalmoznak, nem koholmányok, hanem valódi bajok lennének, akkor már régóta közbeszólt volna a magyar kormány és elhárítaná azokat. Az esztergomi főegyházmegye papsága húsvétkor fejezte ki hódolatát és biztosította föpásztorát összes hívei hűséges szeretetéről. Husz évi kormányzás után rendezett támadás tehát meghiúsult. Mert nem igazságon, hanem gazságon alapul. Fölháborodással utasítunk tehát vissza minden szidalmat, mely az áldott lelkű főpásztort bántja és a néhány hitetlen álarcos támadására sok millió igazhivő nyilt és bátor arcával hirdetjük és valljuk, hogy ezek után a botrányos támadások után még rendületlenebbül sorakozunk mindnyájan a mi jó hercegprímásunk védelmére! Tolsztoj. A jasnaja-poljanai próféta és az élet renaissaneeja. Irta: Marosvölgyi Elemér. II. De nézzük csak, hogy miként akarta megismerni az életcélt! Eleinte azt gondolta, hogy elmélkedés útján okvetlenül célt kell érnie. Bölcselkedett hát s elmélkedett — az élet céljáról. De a spekulativ tudományoktól nem kapott feleletet. Tudományos kutatásainak eredményeképen oda jutott, ahová Buddha, vagy Schoppenhauer, akik szerint t. i. „a világon minden hiábavaló, hiú s esztelen és azért legjobb egyáltalán nem létezni!" — vagyis a pesszimizmus karjaiba. Hamarosan be kellett látnia, „hogy az ész nem villamos reflektor, mely hatalmas sugárkévét vetve előre megvilágítaná a célt s a haladás útját, legfeljebb pislogó mécs, melynek világa mellett csak botorkálni lehet" (Prohászka). Be kellett látnia ezt, mert a tudomány az élet célja iránt érdeklődő Tolsztojnak csak azt a választ adta, hogy „végigtekintve az emberi gondolkodás történetén, azzal a meggyőződéssel válunk meg tőle, hogy az élet és tudás nagy problémái örökké maradandók, mig az ő megoldásaik régen elpusztultak". A tudomány csak a részletekben tudta eligazítani, de nem a nagy problémákban, mert „a részletekben ugyan sok érdekes adatot halmozott föl a bölcselet, de a végső problémákra, e nagy kérdésekre úgy látszik mindig rá fog illeni a száiszi romok közt levő Neth-nek elfátyolozott, faragott képe felírása: „Én vagyok minden, ami visszafojtva lépkedett feléje és szúrós szemét merően arcára függesztette . . . Vájjon köszön-e most is ? No most . . . mindjárt mellé ér. De az nem is mozdul, gőgösen rá pillant ugyan, mint holmi útszéli szemétre. Tehát ő bök mutató ujjával a kalapjához s fogai közt morogja: Adj' Isten jó napot! A szolgabiró nem is fogadja a köszöntést. Katonatiszt társaival nevetgél valamin. — Mi volt ez ?! Nem hogy köszönt volna, de még az ő köszöntését sem fogadta el! . . . Vagy tán nem is vette őt észre? Fogja magát Gödör Józsi, visszafordul s oly közel megy el most mellette, hogy a válla majd hozzádörzsölődik annak a ruhájához. •— Adj' Isten jó napot! — köszön most hangosan s ugy megböki jobbról a kalapját, hogy balról leesik a fejéről. — Micsoda kötnivaló bolond jár itt mellettünk ! — kiált indulatosan a szolgabiró, — ugy hátba vágom ezzel a bottal, hogy arról koldul, ha még tovább itt ténfereg előttem ! Mintha egy hatalmas pörölylyel főbe csapták volna, ugy esett Gödör Józsinak ez az óriási, elképzelhetetlen csalódás. Sirni, zokogni szeretett volna mélységes keservében, ha tudott volna. De a forró, égető könny, ami szemen találja meg az útját, mintha valami erős kéregfallal szivébe lett volna rabul zárva: nem tudott onnét feltörni, hogy megkönnyebbülhetett volna tőle. Botorkálva ment tovább az uton. Azok a van, volt és lesz, fátyolomat még fel nem lebbentette halandó !" (Dr. Pékár K.: A filozófia története.) És ezen nem is csodálkozhatunk. Mindenkinek erre a következtetésre kell jutnia, akinek az életéből hiányzik a kinyilatkoztatott hit s akinek az életét megmérgezte a töprengés. A töprengés csalhatatlanul a pesszimizmushoz vezet, aminthogy Tolsztojt is ide vezette, mert nem hitt a halhatatlanságban s mert bölcselkedése a kinyilatkoztatástól teljesen elkülönzött észokoskodás volt. Esze céltalannak mondta a létet, de épen az értelem tette ezt, amely voltakép megteremti az életet, mert öntudat nélkül nincsen igazi élet. Nincs-e ebben ellenmondás? — kérdi; töprengés fogja el s hogy ez hová vezette, azt már tudjuk. Kutatásaink sikertelenségét ő maga is bevallja a „Négy életkor" c. művében. „Elvont elmélkedésekre való hajlamom — úgymond — oly természetellenesen fejlődik ki bennem, hogy gyakran, ha a legegyszerűbb dolgok felett gondolkodtam, végnélküli elemzésekbe bonyolódtam; nem a dolgok felett elmélkedtem, hanem afelett, amiről gondolkoztam. Ha azt kérdeztem önmagamtól, hogy miről gondolkozom, azt kellett válaszolnom, afelől gondolkozom, amiről gondolkozom. Azon gondolkozom, hogy gondolkozom." íme a skepticizmussal ölelkező pesszimizmus hinárjának előcsarnoka ! Végre is alternativa elé került. Választania kellett erős vallásos érzése s az igazság után való vágy és a kérdés megoldásáról való lemondás s a kinyilatkoztatástól irtózó reflektáló értelmének skepszise között. A választás rendkívül nehéz dolog volt. Erős benne a vallásos érzés; tudja, hogy azt az acélsodronyokból szőtt kötelet, amely a világot okához s az emberi gondolatot az okság elvéhez köti, többé el nem szakithatja, de nem kevésbbé hatalmas az élet rejtélyeivel szemben beállott tehetetlensége: „Az ember értelme nem arra való, hogy ezen kérdésekre válaszoljon, sőt ilyen kérdés felvetése is már az értelem kigúnyolása. („Über denn Sinn des Lebens".) Végre mégis választott. Megoldotta a dilemmát. De ez a megoldás nem „a tiszta ész munkájának eredménye" volt, miként ő maga gondolta. Sem hite, sem a Kritik der reinen Vernunft, a tiszta ész megismerése segélyével nem oldotta meg a problémát, hanem egy általa el nem ismert, vagy talán helyesebben meg nem ismert harmadik tényező segélyével, a Kritik der praktischen Vernunft, a gyakorlati ész útmutatása mellett. Hogy ez igaz, azt nem nehéz bizonyítani. Már Tolsztoj is észrevette, hogy az ész segélyével mindig csak a skepticizmushoz ér: „Nincs semmi bizonyos, csak az, hogy minden semmi, amit fölfogok .. ." ; következőleg a Kritik der reinen Vernunft alapján az élet teljesen céltalan, sőt oktalan. Másrészt azonban a praktikus élet tapasztalata arról győzte meg, hogy azok a megszámlálhatatlan néprétegek, akik az életet nem az előbb emiitett módon fogják fel, akik nem az ész bölcseségét követik, hanem a kinyilatkoztatásból táplálkozó hit útján, hitük segélyével boldog életet élnek. Belátta, hogy ezen tény elismerésével azt is elismerte, hogy nem a spekulativ ész, hanem a hit bölcsefényes csizmák mintha nem is az ő lábán lettek volna, oly inogva-binogva mérték az aszfaltot. S az a zsinóros, vércseszárnynyal kitűzött kalap most először nem állt félszegen, hanem inkább előre bukva alázatosan húzódott meg a fején. Egy szegényházi, falábú koldus jött vele szembe, akivel együtt gyermekeskedtek valamikor, akinek később, felnőtt korában elvitte egy cséplőgép a jobb lábát. — Jó napot adjon Isten Lajos testvér! — köszöntötte alázatosan a koldust, akit máskor messze elkerült, hogy ne kelljen találkoznia vele. Azonfelül kezét nyújtotta most neki: — Hogy s mint vagy régi jó cimborám? — Köszönöm, köszönöm jóságodat, kérdésedet József; csak megvagyok valahogy, mint a város koldusa! — szólt meghatottan az egykori pajtás s igy folytatta. — Hidd el, oly végtelenül jól esik most nekem s oly boldog vagyok, hogy megszólitottál és megálltál velem szívbéli jó szóra!.. Előbb bizony elkerültél s köszöntésemet sem fogadtad . . . Megbocsáss, ha azt mondom, hogy előbb olyan voltál, mintha az ördög lett volna veled, most pedig maga a jó Isten. Az, az testvér ... a jó Isten; s az is lesz ezután mindig velem! — szólt nagy lelki megindulással Gödör Józsi s úgy érzé, mintha szivéről lepattant volna az a kemény kéreg, a könny szabad útját találta rendes útján : a szemen át. Oly édes, oly boldogító kincs is a szeretet szava a szegény embernek!