ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-03-31 / 14. szám

nül hozzájuk főzi a kondottierik csapatát. Igy alázzák meg a jellemes önérzetet s vágják hatalmi önérzetük guzskötöjébe a tekintély fenségét. Még a tépett lobogó is szép és dicsőséges, de ha a lobogóból lábszönyeget csinálnak, akkor zászlótlan seregnek csak toprongyos uniformisa, de nem a nemes küzdelemre szánt lelke marad meg. Midőn küzdünk, előre s a jövőbe nézzünk. Amikor a hatalom csatáiban eszközeinket s személyeinket a túltengő önzés kohójába dobjuk, gondoljuk meg, hogy ami ma gaudium nekünk, ugyanaz, az idők folyamain precedens lehet a megszerzett uralomból való elszólitásra s akkor a poszthum bölcsességnek már nem lesz foganatja. Soha se bizzuk el magunkat a hatalom piedesstálján, mert a hatalomból egy szélforgatag is leszédithet. Különösen áll ez olyan hatalomra, melynek testőrsége nem megbizható s kész, mint az egyszeri háremőrségi nép, az odaliszkokat is megölni. Ma hizeleg ez a testőrség, bókol, sürög-forog, rágja a fülét, hogy még önérzetet se tűrjenek meg. Holnap az uj nap felé sompolyog s odaáll a hatalom minden szeszélyének engedelmes szerszámává. A válságok története azt igazolja, hogy sok ember veszély idején mint a keselyű vijjog és kóvályog, várva, hogy kinek ölébe hull le az érett gyümölcs. S ha még se hull le, ugy udvarias mosollyal nyugtatják meg az izgatott kedélyeket, azt mondva: „Csak rátok akartunk ijeszteni". Azután tovább sompolyognak s a rókamunkát szövik tovább. K. K. D. Tolsztoj. A jasnaja-poljanai próféta és az élet renaissaneeja. Irta: Marosvölgyi Elemér. I. Nyugtalan s ideges korban élünk. Történelmi jelentőségű nagy átalakulások korát, idejét: „Korunk válság kora — irja Gratri, a jelenkor egyik kiváló keresztény bölcselője. (Gratry, La Morale et la loi de l'histoire, T. I. p. 189.) — Itt az idő, hogy az egész emberiség választani fog, életet vagy halált, hanyatlást vagy haladást. Melyik fog megtörténni? Mily irányban fog haladni a világ? A két dologból melyiket fogja választani ? Megvallom — úgymond — reményeimnek szokásos szívóssága dacára remegek, ha e kérdést teszem magamnak" . . . Lázas izgatottság, izzó forrongás vesz körül mindenfelől. S bár ezen idegesség s nyugtalanság okának megjelölésében eltérők a vélemények, a tény megállapításában s elismerésében azonban mindnyájan megegyeznek. Mindnyájan megegyeznek abban, hogy valami emésztő láz perzseli, marcangolja a modern ember kedélyét; ennek következtében a modern ember folyton kutat, félő reménnyel s a kudarc sejtelmes félelmével; kutat boldogságának elásott kincse után; majd a prófétát keresi, a modern Mózest, aki elvezesse őt az igéret földjére, aki megteremtse számára a diadalmas modern világnézetet. És az élet nagy vásárterén ezen vágy kielégítését célozva egymás után tűnnek fel a lelkes próféták, egymás után emelkednek ki korunk világhírű géniuszai, akik valamennyien más-más elven állva nézik az életet s valamennyien másmás stílben tudják a léleknek millió meg millió szálát szétszedni s ismét összeszőni s igy kiépítvén pszichológiájukat, bámulatos következetességgel, vagy mesteri következetlenséggel hirdetik megváltó tanaikat, kínálják evangéliumukat. És a modern ember szeme ennek láttára felcsillan, arca kiderül, bizonyos mámor fogja el. De csakhamar megnyúlik az arca, végtelenbe nyúló, érzést és gondolatot ölő unalom ül ki rája, megtörik a szeme s szinte láthatóvá válik az eltorzult vonások mögött tengő lélek . . . Bekövetkezett a kijózanodás ... A felkínált emberi evangélium tehát nem vált be . . . * Ezen modern Mózesek mindegyikével nem foglalkozhatunk. Egy azonban mindenképen megérdemli, hogy róla tudomást szerezzünk s ez N. Tolsztoj Leo gróf. Hiszen műveivel elért sikerei révén Tolsztoj a modern szellemi világ egy legkiválóbb egyénisége, a modern szellemi életnek — mondhatnók — egyik legjelentékenyebb fokusa. Tolsztoj nemcsak próféta, de költő s bölcselő is egyúttal, sőt mint szociális reformátor is óriási munkát fejt ki. Emberi erőt meghaladó kitartással kutat s keresi a feleletet a kétségen kivül fontos kérdésre: „Mit tegyünk f" (1886). S mikor megtalálta a feleletet, nem nyugszik meg, hanem másokkal is meg akarja ismertetni s igy nemcsak bölcselő, művész s remekiró, de apostol is volt — a szó legszorosabb értelmében. A költészetnek nem nagy jelentőséget tulajdonított. Ez — úgymond — csak arra való, hogy (Mi a művészet) gondolatait könynyebben világgá terjessze. Tehát csak másodlagos célt szolgál. Működésének középpontjában az emberiség kultúrélete áll; ama kultúrélet, amely a XVIII. század folyamán Schoppenhauernél pesszimizmussá, másoknál szocializmussá, majd ismét evolucionizmussá, vagy pedig utópizmussá alakul, amelyet azonban Tolsztoj úgy tekint, mint a világnézlettel felbonthatatlanul összekapcsolódó szociális kérdés eredőjét; úgy hogy szerinte ezt az utóbbi két kérdést csak együtt s egyszerre lehet mérlegelni, fejtegetni, mert e két probléma — miként mondja — egy és ugyanaz, de aszerint, amint az emberiség egyik vagy másik oldalát nézi, szemléli, aszerint domborodik ki előtte jobban, hol az egyik, hol pedig a másik. Időbeli sorrendben Tolsztojban a világnézet, az élet céljának a problémája alakult ki először. Gyónás (1881) cimű munkájában megismertet bennünket ifjúságával, mely semmiben sem különbözött a korabeli francia befolyás alatt álló s a racionalizmusnak sokszór meg sem értett divatos eszméivel átitatott arisztokrácia életétől. Miként azok, hasonlóképen ő is arra törekedett, hogy minél alaposabban kiélvezze az életet, kiürítse fenékig az élvezetek poharát. De alapjában nemes lelke csakhamar belátta ezen élet céltalanságát, megsejtette a földi életnek szűk voltát s a léleknek magasabb világba vivő vágyait: „van valami fölséges, amit még nem értek"; elég korán felébredt benne a vágy, hogy életét tartalmasabbá tegye. Hogy célt érjen, a szellemi világ arisztokratáit kereste fel: az írókat s a művészeket. De itt sem talált megnyugvást. Mert csakhamar észrevette, hogy a nézetek itt is ugyanazok, csak a formájuk változott meg. Az önzést is öndicsőitésnek hívják. S az előbbi mértéktelen élvezethajhászást itt a pénzkeresés szenvedélye váltotta fel. Hogy zaklatott lelkét lecsillapítsa a külföldre utazott s hazatérve a nemzetgazdászat gyakorlati, praktikus kérdéseinek megoldásával foglalkozott s elsősorban a legszerencsétlenebb néposztály, a parasztság helyzetét akarta megváltoztatni. Hogy segítsen a pórnép, a muzsikok kimondhatatlan lelki vakságán, Turgenjev buzdítására iskolát alapított, amelyben ő maga tanított, oktatott s nevelt. Majd 1862-ben megházasodott; nőül vette Behrs Andrej evna Zsófiát, egy moszkvai orvos leányát s a boldog családi körben a szeretet tiszta érzésének közvetlen hatása alatt megfeledkezett sokat tépelődő s pesszimizmusra hajló lelke kétségeiről: „Amióta házas vagyok — irja egyik barátjának — boldognak érzem magamat. Uj, teljesen más ember lett belőlem." De végre itt sem lelte meg többé lelke nyugodalmát; a családi élet örömei a megszokás folytán hamarosan elvesztették első varázsukat, mámoritó hatásukat, úgy, hogy ezentúl még jobban érezte az ellenmondást, mint előbb s a testvére halála alkalmával lelkébe tóduló gondolatai újra kínozni kezdték. Időközben felhalmozódott gondolataiból ugyanis kialakult az első probléma; viszonya a mindenséghez s benne az élet célja: „Nem élhetek anélkül — írja — hogy ne tudjam, mi vagyok s miért élek; mivel pedig ezt a kérdést megoldani nem tudom, lehetetlen tovább élnem." (Karenina Anna, 1877. 3. k.) Észrevette, hogy az egyes emberek életében felmerülő egyéni cél csak akkor észszerű, csak akkor érdemes érette fáradozni, ha magának az életnek van célja és épen azért, mert ezt belátta, megértette, Maxim Gorkyj*) felelete ki nem elégítette: „Mindnyájan élünk anélkül, hogy erre különösebb okunk volna. Épen csakhogy élünk. És miért? Azért!" Az ő megoldásával nem elégedett meg, más felelet pedig *) Orosz iró. Vázlatos életrajza a következő: 1878-ban egy cipészüzlet kifutója; 1879-ben rajzoló tanonc; 1884-ben favágó, majd teherhordó; 1885-ben péklegény; 1889-ben vasúti őr; 1891-ben csavargó, később sómunkás . . . majd pedig 43 éves korában világhírű iró, mintegy Nietzsche-féle „Uebermensch". nem állott rendelkezésére, következőleg neki magának kellett a feleletet megalkotnia, megadnia önönmagának. S ezen feleletkeresés közben az élet céljára belekapcsolódik Tolsztojnál a vallás problémája s e köré kezdenek csoportosulni a gondolatai, amelyekből kialakul a világnézete, amely ilyesformán a vallás körül kristályosodik ki. Suthajev orosz földműves, felekezetalapitó hatása alatt theologiai kérdésekkel kezd foglalkozni s ettől az időtől kezdve a vallás lesz műveinek éltető lelke, a vallás szellemében s segélyével óhajtja az élet célját megismerni s a megismert életcélt követni. Ezen időből származó műveit senki sem olvashatja belső megindulás,, meghatottság nélkül. (Folyt, köv.) — Az elvek és a magánbosszú. Budapestnek demokrata égboltja nagyon türelmetlen a csillagaival szemben: egyszerre csak egynek a csillogását tudja eltűrni. Justh a delelő ponthoz közeledik, Vázsonyi azonban már csak a halvány nyugatnak szélső sarkában húzódik meg. Ide rendelte őt a Népszavának csillagászati rovata, mert eljátszotta a vörösek kegyét. Az antiszemita politikus csizmadia azt mondaná erre, hogy ez már haladás, mert hiszen a zsidó helyett keresztény vette a kezébe a demokraták vezetését. Erre csak azt mondjuk, hogy a cégtáblát ugyan megváltoztatták, de a bolt maga épen olyan pókhálós és söpretlen mint volt, a boltosnak pedig sok huncutságot lehetne találni a füle mellet épúgy, mint a gallérja alatt. Azonban jóllehet, Justh Gyulát nem nevezhetjük a keresztény megújhodás legkopottabb újonc-katonájának sem, annyit mégis el kell róla ismernünk, hogy egyszer épen Vázsonyival szemben kivágta a rezet, amikor boldogult házelnök korában, a bajusza alá merte morogni kuruci mérgében a „büdös zsidó" kifejezést. A zsidó és szabadkömives lapok irják e szörnyű bünt és illetlen szavakat Justh Gyuláról, tehát minket csak mint utánzókat érhet a vád, az azonban egészen bizonyos, hogy ha Vázsonyi a fenti diszes jelző miatt nemcsak Justhra, de még az ő általa követelt „választójogi reform"-ra is megharagudott, jó lesz, ha hamarosan elbúcsúznak a jelenlegi urak a demokrata hadseregtől, mert ha a zsidósértésért kihirdetik a szent háborút, még a magjuk sem marad a küzdelem terén. Tudja meg Justh Gyula, hogy aki a zsidót megbántja Magyarországon, az nem lehet miniszter, vagy, ha mégis betolják, hamarosan ki is buktatják, mint a nagyeszű Polónyit. Egy esetben még bizunk a Justh Gyula jövőjében s ez az, ha a szociáldemokraták pártvezetőségéből a Jakabokat kitúrja s az utcai tüntetések előtt ünnepélyes istenitiszteletet hallgat a seregével. „Vázsonyi tamáskodik a Justh demokrata felfogásában, mert egyszer a zsidót szidta." Kaján. A köbölkűti határtagositás a befejezés útján. Meghatóan szép s Köbölkút történelmében felejthetetlen eseménnyé változott át ama sablonosnak ígérkező vizsgálati aktus, amelyet a földmivelésügyi miniszter a már egy év óta vajúdó határtagositás ügyében felülvizsgáltatás céljából f. hó 26-án a miniszteri állandó szakbizottság elnöke Darányi Béla gazdasági főigazgató, miniszteri tanácsos, továbbá Serbán János gazdasági felügyelő, miniszteri tanácsos és ifjú Ivódy Béla miniszteri titkár és dr. Gerencsér Jenő miniszteri fogalmazó az állandó szakbizottság kiküldetése által ejtett meg. A helyszíni tárgyalás leginkább a tagosítást ellenző 108 gazda megnyugtatása végett küldetett ki, akiknek élén Stampay János főtanitó áll, s aki ez ügyben két izben is levezette őket a földmivelésügyi miniszter elé. S amint a jelek mutatják, a fentebbi vizsgálati nap volt a köbölkútiaknak döntő napja. 26-án d. e. 10 órára várták a küldöttséget. Már reggel 8 órakor abban hagyva a megkezdett napi munkát, ünneplő ruhában gyülekeztek a gazdák a főtanitó udvarán. Fél kilenckor már mind a 108 gazda együtt volt. Indulás előtt négyes rendbe sorakoztak, átvették vezérük parancsát, ünnepélyes komolysággal megindult a menet a községháza felé. A menet élén öt fehérbe öltözött kis leányka, gazdák gyermekei, kezükben virággal ékesítve a menetet, leghátul feketébe öltözött