ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-05-19 / 21. szám

az útszéli cégérig lealacsonyitva monopolizálja s a materiális szenvedélyek túlzásaival a szabadosságig csigázva, mint rakoncátlan gyermek öltögeti nyelvét a társadalom szemébe. Szabados sajtója sárt dobál az erkölcsre, felforgatja a vallást s ha sajtótörvényt emlegetnek, véres szájjal, habzó nyelvvel kiáltoz a sajtószabadság után, de csak a maga számára. Ez vagy szabadság, de rabbilincsben s akkor nevetséges karikatúra, vagy szabadosság s akkor mint túlzásnak nincs létjogosultsága. A demokráciához cimzett vegyeskereskedés árul egy saját gyártmányú „testvériséget" is. A szociáldemokrata szellemben eltorzított „testvériség" visszaesést jelent a múltba s pedig 2000 esztendő erejéig, amikor a római mindenkit az ellenség nevével jelölt meg, aki nem volt civis Romanus. A demokraták is az ellenség pecsétjét ütik mindenkire, aki nem „elvtárs". Az eszmei tartalmat oly szük határra korlátozzák s annyira elpárologtatják, hogy marad a puszta frázis, az üresen kongó jelszó csalogató cégérnek a tudatlanok számára. Az állatok között saját nevük és fajuk körében nincs oly gyűlölet, mint e testvériséget hirdető szocialista demokratákban saját embertársuk iránt, ha nem az általuk reklamirozott cégtől szerzik be szellemi szükségletüket, kamatos adót fizetve hamis, lelket mételyező árúcikkeikért. Kisérlenék meg az élelmes üzletvezetők, a zsebelő demokrata vezérek a szabadságot és testvériséget a maguk szintiszta valóságukban fanatizált híveik elé állítani, hogy rohannának ki a demokrata akiokból a terrorral beterelt tömegek s éltetnék az igazi szabadságot a XX. század rabszolgái, kik nem azért rabszolgák, mert dolgozni kell, hanem mert a demokrata vezérek jól irányított terrorja tereli maga előtt s kényszeríti oda, hova a népfillérekböl gazdagodó népvezérek érdeke parancsolja. Az ilyen stílusú demokrácia csődje és belső ellentmondása, hogy a munkástömegek ezreinek verejtékéből élősködik néhány élelmes, dologtalan népvezér, ki boldogítani akarja — önmagát. S a tömeg csak robotol, de eljön az idő, amikor a saját tapasztalatai mondatják vele: elég! s oktatják ki, hogy ez a demokrácia korunk legnagyobb humbugja, s uzsorázó hazárdjátéka. Zaehratka József. halok én is hamarosan. Hanem aztán jól viseld magadat. Szót fogadj a Mihókné néninek, mert az főz majd számodra. Az gondoskodik mindarról, amire szükséged lesz. Matyi az egészből csak annyit értett meg, hogy édesapja saját magának csinálja a koporsót. Ha pedig annak lesz koporsója, akkor neki is kell. Nosza elkezdett rimánkodni, mint a tőrbeesett: — Nekem is csináljon egyet, édesapám! — Ne beszélj olyan ostobaságokat! Minek kellene neked? Hisz' te még nem halsz meg. — Azért kell nekem is! — mondta Matyi s egyúttal keserves sírásba fogott. Szegény Mátyás, kénytelen volt megigérni fiának, hogy majd reggel készit neki is koporsót. S amint végzett a magáéval, sor került az imádságra. Szótagolva mondta az agg s utána pedig a fia. Negyvenhárom éven át minden estén igy mondották el, még sem maradt meg a Matyi fejében, ellenben anélkül nem volt képes elaludni. Amint az ámen elhangzott, következő percben már horkolt az öreg gyermek. Mátyás mester pedig még mélyebb álomba szenderedett. Halva találták reggel. Harmadnap délután kivitték Mátyást a temetőbe. Matyi az nap este hiába várta haza. Kínosan forgolódott fekhelyén. Nem tudott elaludni imádság nélkül. — Édesapám jöjjön már haza! imádkozzunk ... — hajtogatta egyre siránkozó hangon. Egyszer csak, mint egy homályos kép, ébredt Néhány reflexió. Az „Álhírek Nagyszombatból" cimü, Vy. G. tollából fakadó, elég kíméletlen hangon megirt cikket nem hagyhatom szó nélkül. Figyelemmel olvasom el az „Esztergom"-nak főleg a hitéletre, kath. hivek hitügyére vonatkozó cikkeit és hireit; és én mint volt nagyszombati, jelenleg pedig nyitramegyei lakos mondhatom, hogy eddig semmiféle személyeskedést nem találtam bennük. Sőt ami kifogásolni való van Nagyszombatban — egy szóval sem volt említve sehol •— hogy annak a mostani papság volna az oka. Túlságos érzékenységre és túlnagy öntudatra mutat az, ha valaki képzelt támadások ellen hadakozik és védekezik. P. A. érdemekben megőszült, közbecsülésnek örvendő és ritka jámborsággal fényeskedő urat kár támadni. Vy. G. úr még pólyában volt, mikor P. A. mint nagyszombati munkása Krisztus egyházának, most már talán feledésbe ment, de az örök élet könyvébe arany betűkkel beirt sok, nagyon sok érdemet szerzett magának kötelességeinek buzgó teljesítésével. Nagyon téved Vy. G. ur midőn állítja, hogy „a vidéken nincs igazi apostola a Szent Adalbert egyletnek." Sok apostola van és ha nem volna, már rég meg is bukott volna. Mondja meg Vy. G. úr, mennyi tagot szerzett ő eddig ennek az egyletnek? Hány koronával segítette ő eddig ezt az egyletet? Mennyi könyve kelt el ennek az egyletnek az ő jóindulatából? 0 azt mondj a „ ez egylet munkájában a nagyszombati papság részt nem vehet, mindaddig, mig több dologban garanciát nem kap." Hát a vidéki papság részt vehet, az az talán kisebb polcon leledzik? Vy. G. úr buzdit minket, hogy Írjunk az egylet naptárába inkább jó cikkeket, mint hogy kritizáljuk az egyletet. Hát honnan tudja Vy. G. úr, hogy nem irunk mi cikkeket? Vagy talán önmagáról itél meg másokat? Cikkekben nincs hiány, mert akkor nem kellene az embernek évekig várnia, mig rákerül a sor az ő kéziratára. A Szent-István-Társulat elnöke emberemlékezet óta kegyelmes úr; alelnöke méltóságos úr; igazgatója jól van fizetve és mindig egyházi méltósággal kitüntetve. Vájjon olyan túlnagy-e az a kívánság, hogy ennek az egyletnek is legyen egy embere, aki mint vezető némi nimbusszal és máshonnan járó biztos megélhetéssel birjon ? Itt személyről nincs szó, csak rátermettségről, vállalkozásról és egészséges munkabírásról. Nagyon el lehetett keseredve Vy. G. úr, mikor epésen a következőket irta: „Az irodalmi stallum csak annak esnék jól, aki ifjan óhajt belejutni — azt mondják, hogy más jogcim alig van az illetőnél elnyerhetésére . . .". Tehát Vy. G. már a személyt is tudja, aki a stallum után kapaszkodik és azt is tudja, hogy illető érdemek nélkül teljesen szűkölködő egyén. Judicare vivos et mortuos. Nagy, de túlmerész is ez a vállalkozás. Lehet, hogy Vy. G. úrban megvan erre is a kvalifikáció, mi ilyen embert csak bámulni tudunk, de utánozni őt, még csak próbálni sem fogjuk. Vy. G. úr személyeskedő cikke egyetlen egy adatot sem fel agyában a tudat, hogy az ő apja nem jöhet haza aludni. Látta, mikor leszegezték koporsóját s azt is látta, mikor sirba eresztették és betemették. Felkelt s elsietett kertekalja felé a temetőbe. Tiszta, holdvilágos éjjel volt, hamar megtalálta édesapja sirját. Lefeküdt a sirbarázdába, fejét a sirra téve. Ámde még most sem jött álom a szemére. Lassú, vontatott, éneklő hangon elkezdett szívszaggatóan könyörögni. . — Édesapám!... Hallja, édesapám . .. imádkozzunk ! Nem tudok máskép elaludni... Könyörgésére csak a szellőtől hajladozó szomorú füzek suhogása hallatszott feleletül. — Hallja, édesapám, imádkozzunk már! — esdekelt tovább reszkető ajakkal, szent sóvárgással... ime halk, tompa hang ütötte meg fülét s mintha édesapja sírjából jött volna: — Mi Atyánk ki vagy a mennyekben!... Üdvözültek mosolyával az arcán susogta utána az Ur imáját. Majd örök, ébredés nélküli álom szállt reá is, s homálytól borított lelke eme földi békójától megszabadulva elszállt édesapja után a mindenek Atyja elé. Ki mondta el előtte az Ur imáját? Tán édesapja, vagy más valaki közelben? — Sem az elhunyt Mátyás, sem más, hanem saját öntudatlan lelkét világította meg annyira a Mindenható, hogy megjelent emlékezetében a „Miatyánk" minden szava s ő pedig azon boldog hitben volt, hogy édesapja mondja előtte, mint a hosszú évek során mindenkor. cáfolt meg azokból, amelyek eddig az „ Esztergom"ban napvilágot láttak. Nagyon fogunk örülni, ha Vy. G. úr jövőre ily irányú cikkezésében nem a quisre, hanem kizárólag a quidre lesz tekintettel. Morvavölgyi. ============= A „Muzsikaszó

4 1 hangverseny. Ha a jövő héten városunkban tartandó olimpiai céllövő verseny alkalmából rendezett ünnepségek programmját vizsgáljuk, a programmpontok legvonzóbbikának kétségkívül azt a hangversenyt Ítéljük, melyet ez alkalommal a „Fürdő Szálloda" nagytermében Pap Zoltán müveiből a „Petőfi Társaság" rendez. A sport iránt érdeklődők mindenesetre ki lesznek elégítve magával a fényesnek ígérkező fogadtatással, a verseny nem hétköznapi izgalmaival, vagy ama ünnepi hangulattal, mely a díjkiosztás alkalmával minden egyes résztvevő keblét eltölti, de valljuk meg őszintén, Esztergom egész társadalma a sportélet gyönyörei iránt — mostoha viszonyai miatt — oly kevés fogékonyággal rendelkezik, hogy az ünnep teljes sikere kedvéért okvetlen kellett másnemű szórakoztatásról, gyönyörködtetésről is gondoskodnia a körültekintő és agilis rendezőségnek. Már a régi görög olimpiai versenyek sem csupán versenypontokból állottak; hanem azok nagy kulturális súlyát épen azok az előadások, felolvasások tették, melyekkel az akkori nagy irók, művészek állottak elö a versenyek egyhangúságának ellensúlyozására. Az Esztergomban tartandó oplimpiai céllövő verseny is tarkítva lesz ilyenformán oly programmszámokkal, melyek kivétel nélkül minden ideális lelkületű müveit embert érdekelhetnek. Már a május 23-án este 7 órakor tartandó felolvasás, mely a főgimnázium dísztermében lesz „Honvédő polgárok" cimen, szinte azt a képet fogja eszünkbe juttatni, melyet a görög históriából képzelünk magunk elé, amikor oivassuk, hogy Herodotos, a nagy történetíró, midőn a^ versenyzők már lankadni kezdettek, történelmi müvéből olvasott fel szemelvényeket honfitársainak buzdítására, lelkesitésére. Mit szóljunk tehát, tovább folytatva a találó összehasonlítást, akkor, midőn Pap Zoltán örökszép magyar dalai fogják Esztergomban a versenyzők szivét gyújtani lelkesedésre, hazaszeretetre, dicsőségvágyra a péntekesti hangverseny alkalmával. Képzeljük el ugyanezt a képet a görög olimpiai versenyek befejeztével, midőn felhangzottak az epinikionok, a győzelmi dalok, midőn az ezernyi néptömeg körűivette a lantost s miközben vállain hordozta körül az olajfakoszorus győztes versenyzőt, együtt énekelt a nemzeti dicsőségről a Múzsák lenézett emberével, kinek neve azonban még ma is ismeretes, mig a szobrot nyert győztesnek emlékére a letűnt évezredek folytán örök homály borult. Pap Zoltán egyike azon élő jeleseinknek, kinek nevéről nem fog megfeledkezni az irodalomtörténet. Tüneményszerű sokoldalúsága (orszgy. képviselő, publicista, zeneszerző, költő, sőt dilettáns festő is,) nem akadályozza abban, hogy a költészetben maradandót alkosson. Aki csak egyszer is átlapozta a nemrég megjelent „Muzsikaszó" c. könyvét, mely ugy belső tartalmánál, mint kiállításánál fogva párját ritkítja, beismeri, hogy a magyar szellem Pap Zoltánban olyan kifejezőre talált, milyeneket csak a mult század közepének nagy irodalmi lángelméi között mutathatunk fel. E könyvének tartalmából hallunk majd részleteket a pénteki hangversenyen. Mert „Pap Zoltán a szavak, rímek és ritmusok zengésében sokszor a melódiára is rátalált és ilyenkor dalköntösbe öltöztette versét. A dal szárnyán lendületet kapott a vers s el-elröppent a népszerűség távoli mérföldjeire is. Nótás ajkakon sűrűn zendül meg a „Rám se nézett, mikor én őt megláttam," valamint az „Iszogatok, dalolgatok", a Dorozsmai szélmaloméról szóló nóta, meg az „Angyal kellett az Istennek", — hogy csak a legismertebbeket említsük ... Ezek átmentek a nép ajkára is s igy maradandókká váltak." (Magyarország.) „Sirva vigadozásaink közepette sokszor fakad az ajkunk egy-egy édesbús, vidám, vagy tréfás dalra. Ki kérdi azt közülünk, ki annak a dalnak a megteremtője? Daloljuk, mert minden sora őszinte visszhangja az érzésünknek. Pap Zoltán a szerzője annak a sok bűbájos dalnak, melyeket szerte az országban egyaránt ismer a mezőn dolgozó munkásság és a szalonok társasága ,.. Azok között, kik Petőfi utolérhetetlen népies dalkölté-