ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-02-13 / 7. szám

XV. évfolyam. Esztergom, 1910. február 13. 7. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Szerkesztők: ROLKÓ BÉLA és DVIHALLY GÉZA. Szerkesztőség: Ferencz József út 57. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők, Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. — Harc az iskoláért. A statisztika kérlelhetetlen számai megdöbbentő következetességgel mutatják a hitvallásos iskolák pusztulását. És csodálattal látjuk, hogy hittestvéreink vérfagyasztó közönnyel nézik, mint siklik ki tulajdonunkból ősi jogunk az iskolához. Különösen az 1907. évi XXVII. t.-c. méreget súlyos fejszecsapásokat. Pedig e törvényt ép oly jól lehetett volna megcsinálni, ha a hitvallásos iskolák megfojtása helyett, azok védelmét célozta volna. Az iskolaügy iránti nemtörődömséget mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy annak idején hithű katholikusok is segítettek tapsolni a szabadkőműveseknek. Molnár János prelátus védelmezte a legelszántabban a hitvallásos iskolák jogait, melyek a templom mellett egy ezredéven át terjesztették a nemzeti kultúrát szilárd erkölcsi alapon. Találóan jegyezte meg egy nagyhírű jezsuita atya: Sajnos, de úgy látszik mégis csak igaz, hogy a katholikus Magyarországnak a parlamentben mindezideig csak egy képviselője van: Molnár János. Az apostoli lelkületű gróf Zichy Nándor szelleme nehezen férkőzik politikusaink szivébe. A törvényhozók nem tartják oly fontosnak az iskolakérdést, mint a sokat tapasztalt bölcs vezér. Azért igaz örömmel töltött el az, hogy újévi beszédében ismét az iskolára terelte a képviselők figyelmét. Megragadjuk az alkalmat annál is inkább, hogy az iskoláról szóljunk, mivel ellenségeink folyton iskoláink alapjait döngetik. Ha ellenünk oly nagyon dolgoznak, hogy azt elhódítsák tőlünk, akkor nekünk is gondolkodni kellene annak értékéről. Mert bizony, bár sajnálatos dolog, előre látható sok veszedelem, melyek iskoláinkat megsemmisíteni hivatottak. S a tények most igazolják az „intranzigens" katholikus álláspont helyességét. Jól értsen meg mindenki, nem az állami iskola ellen izgatunk, csak a hitvallásos iskoláért küzdünk. Nem attól félünk, hogy a róm. kath. iskola cimtábláját felcserélik az: állami iskolával. Csak attól félünk, hogy a cégcserével a szellem is megváltozik. És hogy ezen aggodalmunk nem légből kapott frázis, azt a mindennapi élet ezer példája igazolja. Először kidobják a keresztet, azután megtiltják a gyermekeknek, hogy a „Miatyánk"-ban kérje a mindennapi kenyeret és a szabadkőműves fohászokat vezetik be. Szin katholikus község nyakába zsidó, vagy hitehagyó tanítót varr az állam és tehetetlenek a mindenható állami omnipotenciával. Sőt már mi is odáig jutottunk, hogy az erkölcstelenséget az iskola falai között dicsőitik, mint ahogyan ez a szálvavölgyi iskolánál történt. Itt a tanítónő az ártatlan lelkű leánykák szűzi hímporát azzal dörgölte le durva lelketlenséggel, hogy a lipótvárosi erkölcsi szférában született „Tanítónőt", iskolásleánykák bevonásával az iskola helyiségeiben adta elő. Holott tudvalevő, hogy több város színpadáról száműzve lett a darab piszkos erkölcsi felfogása miatt, melyben az egész magyar közélet úgy van leirva, mintha nyakig sárban hemperegnénk. Sok mindent lehetne még felhozni arra nézve, hogy miért is kell ragaszkodni iskoláink jellegének fenntartásához, de azt hiszem, aki mélyebben belé néz e kérdésbe, az talál elég kézen fekvő példát, mely parancsolólag figyelmeztet, hogy semmiféle áldozattól ne riadjunk vissza, ha azon krisztusi szellemet akarjuk megőrizni, mely egy ezredéven át fenntartója volt ez országnak, mely kultúránk és gazdasági előrehaladásunknak szilárd alapját képezte. TJrbányi József. a pojácák s a „Paprika Jancsi"-k maguk az állam elejét tevő születési és szellemi előkelőségek. A politikai életünk képe azonos a sártapasztő cigánybandáéval. A törvényhozás drága palotájában ritkán muzsikálnak s ha muzsikálnak is hamisan szól a hegedű húrja — s a mi legjellemzőbb — sohasem a mi nótánkat húzzák. Teng az országban minden, hamis alapon áll nálunk minden: a protekciós vizsgákban nyilvánuló tudományosságtól kezdve minden-minden: ipar, kereskedelem, közgazdaság stb. Adni nem adnak semmit, de elvenni elvesznek mindent. A törvényhozás már évek óla csak az adókkal foglalkozik, de ezt is csak akkor tették, ha különösen ráértek, mert máskülönben a ki tehette, nyargalt fel Bécsbe s onnan vissza express vonaton, a többi boldog pedig, a ki ezt nem tehette, nyargalt idehaza a 48 és a 67 nyikorgó hintalován, mialatt az éhező és kivándorolni készülő kis emberek gyomra nyikorgott és korgott, mint a megveszekedett sipláda s ezzel teljes lett a kép : előttünk állt a legközönségesebb szemfényvesztő, vásári komédia. Az országnak Bécs-Budapest között elterülő részén, miután nagyobb alkalmuk van a politika életjelenségeit megismerni, a nép, az emberek már teljesen tisztán látnak. Látják, hogy az eddigi jelszavak s az azokat homlokukon viselő pártok teljesen elvesztették létjogosultságukat. Az önálló bank, a magyar vezényszó és más ilyen fényes tervek teljesen közömbösekké váltak a magyar nép szemében s a kettészakított független— Harc az iskoláért. A statisztika kérlelhetetlen számai megdöbbentő következetességgel mutatják a hitvallásos iskolák pusztulását. És csodálattal látjuk, hogy hittestvéreink vérfagyasztó közönnyel nézik, mint siklik ki tulajdonunkból ősi jogunk az iskolához. Különösen az 1907. évi XXVII. t.-c. méreget súlyos fejszecsapásokat. Pedig e törvényt ép oly jól lehetett volna megcsinálni, ha a hitvallásos iskolák megfojtása helyett, azok védelmét célozta volna. Az iskolaügy iránti nemtörődömséget mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy annak idején hithű katholikusok is segítettek tapsolni a szabadkőműveseknek. Molnár János prelátus védelmezte a legelszántabban a hitvallásos iskolák jogait, melyek a templom mellett egy ezredéven át terjesztették a nemzeti kultúrát szilárd erkölcsi alapon. Találóan jegyezte meg egy nagyhírű jezsuita atya: Sajnos, de úgy látszik mégis csak igaz, hogy a katholikus Magyarországnak a parlamentben mindezideig csak egy képviselője van: Molnár János. Az apostoli lelkületű gróf Zichy Nándor szelleme nehezen férkőzik politikusaink szivébe. A törvényhozók nem tartják oly fontosnak az iskolakérdést, mint a sokat tapasztalt bölcs vezér. Azért igaz örömmel töltött el az, hogy újévi beszédében ismét az iskolára terelte a képviselők figyelmét. Megragadjuk az alkalmat annál is inkább, hogy az iskoláról szóljunk, mivel ellenségeink folyton iskoláink alapjait döngetik. Ha ellenünk oly nagyon dolgoznak, hogy azt elhódítsák tőlünk, akkor nekünk is gondolkodni kellene annak értékéről. Mert bizony, bár sajnálatos dolog, előre látható sok veszedelem, melyek iskoláinkat megsemmisíteni hivatottak. S a tények most igazolják az „intranzigens" katholikus álláspont helyességét. Jól értsen meg mindenki, nem az állami iskola ellen izgatunk, csak a hitvallásos iskoláért küzdünk. Nem attól félünk, hogy a róm. kath. iskola cimtábláját felcserélik az: állami iskolával. Csak attól félünk, hogy a cégcserével a szellem is megváltozik. És hogy ezen aggodalmunk nem légből kapott frázis, azt a mindennapi élet ezer példája igazolja. Először kidobják a keresztet, A politikai meggyőződés züllése. Esztergom, 1910. február 12. (r.—) Megelevenedtek a korhadt és roskadozó római birodalom idői s a tulcsigázott, csenevész lelkek kedvtelései. Egyre harsog a modern állam polgárainak az ajkán: „Panem et circenses" s a míg a kenyeret csak morzsánként osztogatják a hatalmasak, addig játék, bolondság van bőven, még pedig magas színvonalú, hiszen a pojácák s a „Paprika Jancsi"-k maguk az állam elejét tevő születési és szellemi előkelőségek. A politikai életünk képe azonos a sártapasztő cigánybandáéval. A törvényhozás drága palotájában ritkán muzsikálnak s ha muzsikálnak is hamisan szól a hegedű húrja — s a mi legjellemzőbb — sohasem a mi nótánkat húzzák. Teng az országban minden, hamis alapon áll nálunk minden: a protekciós vizsgákban nyilvánuló tudományosságtól kezdve minden-minden: ipar, kereskedelem, közgazdaság stb. Adni nem adnak semmit, de elvenni elvesznek mindent. A törvényhozás már évek óla csak az adókkal foglalkozik, de ezt is csak akkor tették, ha különösen ráértek, mert máskülönben a ki tehette, nyargalt fel Bécsbe s onnan vissza express vonaton, a többi boldog pedig, a ki ezt nem tehette, nyargalt idehaza a 48 és a 67 nyikorgó hintalován, mialatt az éhező és kivándorolni készülő kis emberek gyomra nyikorgott és korgott, mint a megveszekedett sipláda s ezzel teljes lett a kép : előttünk állt a legközönségesebb szemfényvesztő, vásári komédia. Az országnak Bécs-Budapest között elterülő részén, miután nagyobb alkalmuk van a politika életjelenségeit megismerni, a nép, az emberek már teljesen tisztán látnak. Látják, hogy az eddigi jelszavak s az azokat homlokukon viselő pártok teljesen elvesztették létjogosultságukat. Az önálló bank, a magyar vezényszó és más ilyen fényes tervek teljesen közömbösekké váltak a magyar nép szemében s a kettészakított függetlenAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. álmodik, mikor a bennünk tomboló szeretetet még ezer s ezer részre lehetne osztani s akkor sem éreznőnk, hogy önmagunkat raboltuk meg. Néma, magamba fojtott rajongással ápoltam a deszkák iránti lelkesülésemet s a családi fennhatóság szigora előtt csak bújva, inkognitóban mertem magamat átadni e szenvedélynek, mely szavalat és hadonászó gesztusokra ösztökélt s csak a magányban nyújtotta részemre a boldogító dicsőséget. De az iskola padjaiban korlátlanul kitört belőlem a temperamentum, bizalommal tettem közhírré, hogy bizony leányok én csak színésznő akarok lenni, szinpad lesz a második Istenem! Ezzel a kijelentéssel olyan konsternációt okoztam, hogy az érdeklődők körém csoportosulva, rögtöni produkciókért könyörögtek s a tanórai pauzát felhasználva, ott termettem a pódiumon, hol egy perc előtt még a tisztelendő úr a jámborságot hirdette. Volt ott tánc, ének, szavalat eggyé kavarodva, mintha ösztönöm a jelen cabaret irányt sejtette volna — s olyan hálás közönség, mely a legnagyobb gikszereket is taps és csókokkal honorálta, mi törekvésemre, mint a legbiztatóbb akkord csendült fel, bogy kétszeres ambícióval rohanjak a cél felé. Odahaza a tágas tyúkszint avattam fel „Múzsám" templomának, hol polyván fészkelődött a kíváncsi szárnyas közönség, mely nem okoz lámpalázat s fejeiket nem kellett káposztáknak képzelnem. Itt vonultak fel Himfy boldog és kesergő szerelmének strófái, Csobánc, Tátika, Badacsony, mik az apai könyvtár csempészetéből kerültek memóriámba — és sugóellenes készültséggel deklarnáltattak e házi aréna deszkátlan porondján, hova betévedt néha a kis hűnek aposztrofált intrikus, hogy a drámai aktussá fejlődött jeleneteket, ugatásba olvadt közbeszólásával helytelenítse. Végre is nekem kellett a hangsúlyomat moderálnom félve, hogy anyám a zajra megjelenve, majd „Vigyázz a rántásra" szavakkal kizökkent e ragyogó poézis milieujéből. De hála ez állatvédő falak diszkréciójának, sokáig felfedezhetetlen maradt boldogságomnak eme színhelye, hol királynői gőgöt, vagy egy megalázott nyomorgó sorsát, egyforma inspirációval kreáltam kulissza ármány, s rendezői beavatkozás nélkül, saját egyéni felfogásom szuverén hatalmával. Minthogy azonban béke már akkor sem volt a földön, igy az én színben produkált atrakcióimra is eljött a háborgatások perce, —• mely más helyiségbe kényszeritett — eme előadások scenirozását rendezni. Egy napon t. i. „Elektra" jajgatásából tartottam az emlékpróbát, minthogy előző este Jászai művészete hozott extázisba s egész éjjel álmatlanul azon tűnődtem, hogy miként fogom eme imádott bálványomnak tragikus hangjait oly megközelithetöleg utánozni, hogy „Sophocles" szelleme meg ne fenyegessen e vakmerő vállalkozásért. Reggel azonban a gyáva tétovázást felváltotta a bősz akarat s a csirke lajtorjához támaszkodva, drámai pózba helyezkedtem s baszbariton hangot erőltetve gégém vékonyka szálaira: „Oh Búsulás. Van nekem egy nagyon öreg könyvem, Sokszor hullott már belé a könyem; Egy levele egész ki van ázva, Azon van az árvák imádsága. Nincs is több köny már a két szememben, Mind kihullott — benne van e könyvben; Ha szivemen egy újabb seb támad, Vért fakaszt már szememből a bánat. Fáklya. A szinpad. — Az „Esztergom" eredeti tárcája, — Minő hatalmas varázsa van a több s csekélyebb fénnyel dekorált deszkáknak, hol nyilvánosság elé visszük alakító képességünket, tetszést vagy gúnyt ébresztve azokban, kik értelem s tudás — vagy befolyásolva apró külsőségek által, helyesen vagy igaztalanul bírálnak. Alig találunk fejlődő lelket, kit a játék ihlete , néha hatalmába ne kerített volna — ifjú ábrándjaink mozzanata ez, midőn a lelkesülés s tetterő dicsőségre vágyva, a világ szeretetére törekszik s a tapasztalatlanság ködében fényről, gyönyörről álmodik, mikor a bennünk tomboló szeretetet még ezer s ezer részre lehetne osztani s akkor sem éreznőnk, hogy önmagunkat raboltuk meg. Néma, magamba fojtott rajongással ápoltam a deszkák iránti lelkesülésemet s a családi fennhatóság szigora előtt csak bújva, inkognitóban mertem magamat átadni e szenvedélynek, mely szavalat és hadonászó gesztusokra ösztökélt s csak a magányban nyújtotta részemre a boldogító dicsőséget. De az iskola padjaiban korlátlanul kitört belőlem a temperamentum, bizalommal tettem közhírré, hogy bizony leányok én csak színésznő akarok lenni, szinpad lesz a második Istenem! Ezzel a kijelentéssel olyan konsternációt okoztam, hogy az érdeklődők körém csoportosulva, rögtöni produkciókért könyörögtek s a tanórai pauzát felhasználva, ott termettem a pódiumon, hol egy perc előtt még a tisztelendő úr a jámborságot hirdette. Volt ott tánc, ének, szavalat eggyé kavarodva, mintha ösztönöm a jelen cabaret irányt sejtette volna — s olyan hálás közönség, mely a legnagyobb gikszereket is taps és csókokkal honorálta, mi törekvésemre, mint a legbiztatóbb akkord csendült fel, bogy kétszeres ambícióval rohanjak a cél felé. Odahaza a tágas tyúkszint avattam fel „Múzsám" templomának, hol polyván fészkelődött a kíváncsi szárnyas közönség, mely nem okoz lámpalázat s fejeiket nem kellett káposztáknak képzelnem. Itt vonultak fel Himfy boldog és kesergő szerelmének strófái, Csobánc, Tátika, Badacsony, mik az apai könyvtár csempészetéből kerültek memóriámba — és sugóellenes készültséggel deklarnáltattak e házi aréna deszkátlan porondján, hova betévedt néha a kis hűnek aposztrofált intrikus, hogy a drámai aktussá fejlődött jeleneteket, ugatásba olvadt közbeszólásával helytelenítse. Végre is nekem kellett a hangsúlyomat moderálnom félve, hogy anyám a zajra megjelenve, majd „Vigyázz a rántásra" szavakkal kizökkent e ragyogó poézis milieujéből. De hála ez állatvédő falak diszkréciójának, sokáig felfedezhetetlen maradt boldogságomnak eme színhelye, hol királynői gőgöt, vagy egy megalázott nyomorgó sorsát, egyforma inspirációval kreáltam kulissza ármány, s rendezői beavatkozás nélkül, saját egyéni felfogásom szuverén hatalmával. Minthogy azonban béke már akkor sem volt a földön, igy az én színben produkált atrakcióimra is eljött a háborgatások perce, —• mely más helyiségbe kényszeritett — eme előadások scenirozását rendezni. Egy napon t. i. „Elektra" jajgatásából tartottam az emlékpróbát, minthogy előző este Jászai művészete hozott extázisba s egész éjjel álmatlanul azon tűnődtem, hogy miként fogom eme imádott bálványomnak tragikus hangjait oly megközelithetöleg utánozni, hogy „Sophocles" szelleme meg ne fenyegessen e vakmerő vállalkozásért. Reggel azonban a gyáva tétovázást felváltotta a bősz akarat s a csirke lajtorjához támaszkodva, drámai pózba helyezkedtem s baszbariton hangot erőltetve gégém vékonyka szálaira: „Oh