ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-01-09 / 2. szám

ismert Kossuth-nótával feleljünk: „. . . mi neked fáj, nekünk is fáj, könnyünket viselni bajos." Szinte csodálatos, hogy ennek az esetleges kivándorlásnak oly sok ellensége van véreink között is. Szinte csodálatos, hogy akadnak még olyanok Magyarországon, kik a természetes faji és nemzeti tömörülésnek ellenségei ugyanakkor, mikor például a titkos választói jogtól a magyar faji túlsúlyt féltik s mikor erős küzdelemmel iparkodunk fajunk összetartását megóvni, faji jussunkat elismertetni és azt megvédeni. Vagy amit a mi fajunknak akarunk, azt egy másik fajnak ne kivánjuk? A magyar faj egyik kiválósága a lovagiasság és már ezért sem gyűlölhetjük azt a mozgalmat, mely egy másik fajnak — egy a világban szétszórt fajnak — tömörítésén s külön nemzeti és faji jellegének a szétszórtságban való fentartásán fáradozik. Mi a világban, de főként az újvilágban szétszórt és nyomorgó magyar véreink hazautját egyengetjük s talán a cionisták bűnösebbek nálunk ugyanilyen célzattal propagált saját elveikben? Faji, nemzeti tekintetben semmi kifogása sem lehet senkinek a cionizmus terjedése ellen, ha már örülni nem tud neki az, aki okvetlenül hazaárulást keres benne. Mi azt mondjuk: nagyobb hazaárulás volna a magyar faj részéről az, ha véreinek kivándorlását tovább elnézné s igy juttatja idegen faj kezére a véren szerzett földet, mint az, ha elnézzük, hogy egy soha egészében hozzánk asszimilálódni nem képes faj fölösleges száma távozik e hazából. Hogy a zsidóság külön és kivül áll a világ összes nemzeteitől, ez kétségtelen s hogy beolvadni még a legliberálisabb államok népébe sem tud, ez is elvitázbatatlan tény; hogy gondolnánk tehát, hogy egy éppen a speciális faji kvalitásában magát ezer évig e földön megtartó népbe olvadjon? Hogy gondolhatnánk arra, miszerint a zsidóság éppen nálunk, magyaroknál aszszimilálódik, hol tudvalevő a nemzeti törekvések még a rokon népfajok felé való közeledést is egyenesen hazaárulásnak minösitik és az összes népek közül éppen faji önállóságunkkal különbözünk s válunk ki. Ha volnának ilyen álmodozók, kik nem a zsirán álló arcképeken megült a por, kimegy a konyhába. — Azt mondod nincs semmi szórakozásod. Ott a zongorád ! Miért nem játszol! Vastagon van a por az arcképeken . . . — Mert talán rá érek zongorázni! Félnyolckor kelsz. Takarítani, főzni, az semmi?! A Mari csak sétál. Ha a piacra küldöm, egész délelőtt oda van. És a gyerek talán nem ad gondot? Mindig a nyakamon lóg. — A városban sétálni mégis rá érsz, mondja a férj s erre az asszony elhallgat. Ugy látszik e mögött a séta mögött valami lappang, mert ha nem úgy volna, az asszony nem hallgatna el. A férfinak ez fel sem tűnik; örül, hogy az övé lett a végszó. Játszik a gyerekkel s végre mikor tálalják a levest, asztalhoz ülnek. Á férfi szólal meg először. — Forró a leves. Nem lehet megenni. — Ha meg hideg, akkor az a baj. — Persze hogy baj. Se hideg ne legyen, se forró. Olyan legyen, hogy meglehessen enni. Most aztán esznek csendben. A leves után jön a marhahús törött burgonyával és paradicsom mártással. A gyerek kér a mártásból. Az apja ad neki, de hallgat. Valahogy pedig szeretné megmondani az asszonynak, hogy mit mondott neki a számtanácsos, de nem tartja jónak a hangulatot. Az asszony is hallgat, pedig ő is szeretne valamit mondani. Ugy látszik a délelőtti sétával van összefüggésben amit mondani szeretne. De mégis csak ő a bátrabb és hosszú hallgatás után megreszkirozza a szót: — A Perkutinéval találkoztam délelőtt. dóság megerősítésén, hanem beolvasztásán fáradoznak, ugy azoknak figyelmébe igen őszintén ajánljuk a legutóbbi cionista világkongresszus elvi és megdönthetetlen határozatát, mely szerint a cionista zsidó lakjon most a világ bármely nemzetének hazájában, egyformán a zsidó nemzet fiának vallja magát s együttesen teszi ki a zsidó nemzetet. És vájjon melyik zsidó nem cionista? Csak kétféle van belőlük: az egyik tagadj a, a másik bevallja. Egyforma érdeke minden zsidónak, hogy legyen egységes nemzetük, melyhez nemcsak szivvel, de érdekeikkel is ragaszkodhatnak. Ezt mutatja az, hogy mint hivatalosan is bejelentették, a zsidó ország alapítására ma hét és félmillió márka áll rendelkezésre, mint gyűjtött öszszeg s ha tényleg sikerrel járna a cionistáknak törökországi akciója Palesztina irányában, ugy nem kételkedhetünk, hogy a világ pénzerejét kezeik között tartó zsidók mind megnyitnák zsebeiket erre a célra. Az a hétmillió százmillióra szökne fel a komoly vásár ideje alatt. A cionistáknak soha oly kedvező alkalmuk, mint most van, még nem volt arra, hogy Palesztina megvételét, vagy egyelőre legalább a zavartalan bevándorlást biztosithassák Törökországban. Achmed Riza a török kamara újtörök elnöke és Djavid (Dávid) bey a török pénzügyminiszter, kétséget nem tűrően zsidó s mindkettő hárompróbás szabadkőműves, mint az ujtörök vezérférfiak úgyszólván valamennyien. Ezek már nemcsak hogy megígérték a cionisták támogatását, hanem Djavid bey, mint legutóbb jelentették Konstantinápolyból, legközelebb törvényjavaslatot nyújt be a kamarához a zsidó bevándorlás megkönnyítésére, sőt biztosítására. A kedvező helyzet felismerését bizonyítja az is, hogy alig egy év alatt csak Magyarországon a cionista csoportszervezetek 98-ról 168-ra szaporodtak. A cionista mozgalmat tehát nem keli kicsinyelni, nem szabad pedig főleg kárhoztatni nemzeti szempontból, mert tekintve Magyarország rohamos elzsidósodását, fajunknak minden térről való leszorítását, inkább kivánjuk Palesztinának azt, amit magunknak semmieesetre sem kívánhatunk, hogy t. i. Zsidóország legyünk. A férfi tovább hallgat és vár. Hát ha mond valamit az asszony, amiből az áthelyezésre lehet térni. Elvégre nincsen benne semmi. Egyenesen megmondhatná, de tudja, hogy feldúlja vele feleségének nyugalmát. Az a sok jó ismerős, a rokonság és a szokás mind ide láncolják az asszonyt. Aztán meg ő maga is tiz éve van ebben a városban. Itt legénykedett, itt vette el a feleségét. Szinte rossz rá gondolni, hogy most esetleg el kell hagyni ezt a várost s idegenek közé keveredni, új ismerősöket szerezni. Hiába, az ember társas lény és — a szokás rabja . . . Az asszony szólt ismét. — Perkutiék is felmennek a bálba . . . — A bálba? kapja fel a szót a férfi. — Igen a bálba, hisz tudod, hogy a jótékonysági egylet bált rendez. Jelmezes bált. Mi is kaptunk meghivót. — Tudom. Minden évben kapunk. — És soha sem megyünk el, vágja rá az asszony mosolyogva, hogy végtére is megérinthette szóval a gondolatát. A férfi is észre veszi most már miről folyik a beszéd: — Van nekünk elég gondunk és bajunk, nem hogy még bálozzunk. — De jótékonycélra megy, — veti ellen az asszony. — Adunk mi eleget jótékonycélra s okosabb most is egyenesen a szegényeknek adni azt a pénzt, amit a bálra költenénk. — Hiszen az is odamegy. A tiszta jövedelem a népkonyháé. — Nagyon kevés jut a szegényeknek abból, amit ilyen bálon elköltenek. A bevételt úgyszólMagyarországot egy ilyen irányú kivándorlás közgazdaságilag egyáltalán nem érintené, mert ne gondoljuk, hogy azonnal összeroppan a börze, ha Palesztinában királyt koronáznak; ne gondoljuk, hogy az a közel 5 millió hold föld, mely most zsidók tulajdonában van Magyarországon, parlagon maradna. Szerintünk a zsidóságnak csak az a része vándorolna ki, mely teljesen fölösleges ebben az országban még a tisztességesen megélni akaró zsidók véleménye szerint is. És ha nem Palesztinát, de egész Kisázsiát tennék meg Zsidóországnak, akkor ís jutna belőlük minden más államba annyi, amennyi elég, sőt talán néhol sok is. A zsidó faj ugyanis erjesztő hatással van minden nemzeti életben s aminthogy a jó kenyérbe kell kovász, sok népnél kell olyan elem, mely kissé mozgásba hozza a nemzeti erőt. Sok azonban nem jó ebből az anyagból, mert teljesen felbomlasztja a legerősebb alapokon nyugvó állami életet is. A fajfentartási ösztön erösebb, mint a pátria szeretete az Istennek minden élő teremtményében s ebből a szempontból sem kárhoztathatjuk ezt az esetleg bekövetkezhető kivándorlást. Legyen hát egy ország, mely gyűjtő helye volna a népek testéből kiváló fölösleges elemeknek. — A trónörökös és a magyar jegybank. Évek hosszú során utálatos hajsza folyt Magyarország majdnem összes lapjában, t. i. azokban, amelyek az észnélküli szenzációkból élnek, tehát elvek nélkül nyereségre dolgoznak, de még inkább azokban, amelyek a nyereség mellett legalább is párhuzamos célnak tekintik a vallástalan liberális politika terjesztését és a minden néven nevezendő tekintély aláásását. Amint befejezett ténnyé vált, hogy a két trón örököse Ferenc Ferdinánd főherceg lett, Árgus-szemek pislogtak feléje, kilesvén magánéletének eseményeit és az esetleges közéleti szereplését. S amint a legelső alkalommal hithű keresztény embernek mutatta magát, felbődült a kóser szagú papirhalmaz, s ontotta vadul a rágalmakat, sirta hordó számra a hazafiság könnyeit s ünnepélyesen kimondotta, hogy elveszett a haza, mert a trónörökös nagy katholikus, tehát se nem zsidó, se nem kálvinista, sőt még csak nem is titkos szabadkőmives. Pedig aki se nem zsidó, se nem kálvinista, de még csak nem is szabadkőmives, az nem lehet ván felemészti a rendezés költsége, a felülfizetéseket pedig megeszi a^ báli ruha. — Hja, aki igy gondolkozik, az nem élhet városban. Eredj az erdőbe, bújj barlangba, légy olyan mint az ősember. Ez való neked. Ezt kissé emelkedett hangon mondotta az asszony és meg volt elégedve, hogy jól mondta. A férfi el is hallgatott kissé s csak mikor a türelmetlenkedő gyermeket kiosztotta a bekerült édes tésztából, félhalkan mondotta: — Perkutinak több a jövedelme mint nekem. Magában pedig még hozzátette: és nem lóg feje fölött az áthelyezés veszedelme, mert nagyiparos. Perkutinak kanál-gyára van. De az asszony is gondolkozott ám. Még pedig hangosan és ilyenformán: — Nagyobb a jövedelme, de nincs olyan társadalmi állása mint neked s mégis mindenüvé elviszi a feleségét. Az ma irigyelt asszony. A férj nevetett. — Én nem irigylem. — Én meg irigylem a férje miatt, mert az soha ellenvetést nem tesz neki s mindent megad neki. Ma is a varrónőnél volt, — vele voltam — egy arannyal áttört, remek japánjelmezt csináltat magának a bálra. — Szép. — Bizony szép, de az nem szép, hogy én, egy állami tisztviselőnek a felesége, nem tehetem meg azt, amit egy, mit mondjak no? — egy iparosné, egy kanalasné megtehet. A férfi mosolygott az asszony kifakadásán s tovább falatozva igen őszinte hangon mondotta: — Nincs pénzünk bálra. Az asszony azonban már nem enged.