ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-03-13 / 11. szám

akkor hangoztatják az 1903-iki kilences bizottság katonai programmját és a gazdasági közösséget. Leszerelnek; Cassandrával hirdetik a . . . lemondást. Kevesebbet akarnak, mint a koalíció akart és mégis nagy hangon beszélnek. A koalíció valamit akart, de sikertelenül; az új pártalakulás semmi ujat sem akar. Könnyű lesz a helyzete, mert munkája nem lesz sikertelen. Maróti. Négy új szobor. Eljöttek, visszajöttek, itt vannak ismét közöttünk. Egy ezredév mult el azóta, hogy itt jártak az ösi királyvárosban, de a szellem nem ismer tér- és időbeli korlátokat. Ök is kikeltek sok százados sírjukból, mintha visszakívánkoztak volna ide, ahol küzdöttek, győztek, örvendeztek, szomorkodtak, éltek és haltak. Nagylelkű főpapok buzgó imája, lelkes hazafisága visszasírta lelküket és egy ihletett művész testet formált számukra, hogy közénk állva némaságukban is fennen hirdessék ama krisztusi elveket, melyekre ők nemzeti nagylétünk immár ezeréves Dómját emelték, amaz elveket, melyeket ők nemcsak vallottak, hanem át is éreztek és át is éltek. Talán a fenn dicsért főpapok siró imájából tudták meg, hogy a virágos kert, melyet ők oly nagy gonddal, szeretettel s önfeláldozással plántáltak és ápoltak, veszendőben van. Csúnya, piszkos árvíz járta, mely árokba sodorta az ösvényt és igy tág utat nyitott sokféle ellenség pusztító seregének. Megtudhatták, hogy a nép, melynek véréből ők is származtak s melynek boldogitására annyit tettek, pusztul az apai földön, melyet egy idegen faj kezd elfoglalni. Megérthették, hogy a késő unokák nem gyakorolják, sőt gúnyolják őseik buzgóságát. Eljöttek tehát, hogy márványszilárdságukkal megakadályozzák annak a piszkos áradatnak tovaterjedését, hogy a hervadó virágok helyébe ismét "színpompás rózsákat, édes illatú liliomokat ültessenek az ifjú nemzedék szivébe. Eljöttek, hogy odaállva a tabernákulum mellé, rámutassanak minden igaz haladásnak s boldogságnak kiapadhatatlan kutforrására ; hogy rózsát és liliomot lengetve felénk, megtanítsanak áldozatos szeretetre és tiszta életre ; hogy a királyi férfiú komoly, vesékig ható tekintetével lesújtsák a garázdálkodókat, illetőleg a boldog hitves és zárdaszűz biztató mosolyával megtanítsanak újból remélni és örvendezni. Ha a törvényhozást oly szellem fogja átjárni, mint amilyen ama két szent király törvényeiből árad felénk, ha a családot oly hitvesi, az ifjúságot oly angyali erények fogják ékesíteni, mint amilyenekkel szt Erzsébet és szt Margit tündökölt, — akkor újból virágos kert lesz, miként hajdan volt, Pannónia. * * * Ily gondolatok járták lelkemet, midőn a királyvárosi templom főoltáránál térdelve szemléltem ama négy, remekbe készült márványszobrot, melyet 0 Excellenciája, gróf Csáky Károly váci Azonban feltámadt az irigység viharja. Felzúgott a féltékenység orkánja s ki akarta csavarni a magyar kezéből a szabadság zászlóját. A veszély hősöket szült, a hazaszeretet csodákat müveit. A férj elhagyta hitvesét, az ifjú szülőit; l a pap, a szerzetes, a tudós eldobta könyvét — kardot ragadott. Nem kérdezték: hányan estek el ? Nem nézték, hogy meddig ér a kiomlott vértenger ?! Csak egyet tudtak — egyet láttak — egyet hallottak: „Veszélyben a haza* ! Zengett a Petőfi lantja, gyújtott a Kossuth szózata — küzdött a magyar — meghalt a szabadságért, de a túlnyomó erő elnyomta és a zsarnokság félelmetes éjében megvillant nemzetünk nagyjainak feje felett a bosszúálló — kegyetlen hóhérpallos. Nekik a halál jutott osztályrészül, mi azonban már élvezzük a vérük árán szerzett szabadságot. És talán nem is egészen hálátlan utódokért küzdöttek, mert: „Hol sírjaik domborulnak, Unokáik leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveiket." Csak egy dolog bánt, egy körülmény aggaszt s ez az, hogy e fényes napok s a jelen életünk között nem tudom fellelni az összekötő kapcsot. A szabadság vértanúinak szelleme nem talál közöttünk békés szentélyt — a márciusi gondolatok hontalanul bujdosnak a vértől áztatott magyar földön. Örökség hajhászok támadnak, akik ki akarják a maguk részére sajátítani a hazafiságot, másokat — jobbakat — leszorítanak, elkeserítenek. püspök, Graeffel János, Pór Antal és Fehér Gyula prelátus-kanonokok hivő pietással emeltek szt István, szt László, szt Erzsébet és szt Margit emlékének. A gyermek és férfikor örömei, küzdelmei, munkái és tiszteletreméltó sikerei fűzik az illusztris adományozókat a királyvárosi plébániatemplomhoz, élükön Vác apostoli lelkű püspökével, aki a távolban sem feledkezik meg azokról, akiknek boldogulásáért lelki és anyagi téren éveken át annyit fáradozott és áldozott mint buzgó plébánosuk. A szép eszme megvalósítását egyházi szobrászatunk egyik legtehetségesebb képviselőjére, Kiss Györgyre bizták s örömmel konstatálhatjuk: a művész dicséretre méltóan felelt meg a megtisztelő megbízásnak. Tudatában van feladatának, hogy az oltárra dolgozik. Alakjain igaz vallásosság ömlik el. Nem az az édeskés pietizmus, mely a legtöbb festett szobrot jellemzi, hanem a hivő férfiú keresetlen, de mindig imponáló és tiszteletet parancsoló vallásossága. Szt Istvánja ugy áll ott a tabernákulum oldalán, mint Mózes a Krisztust jelképező szikla mellett, melyből üditő forrás fakadt. Szt László, a Krisztus seregének győzelmes vezérét állítja szemeink elé. Mig István arcán az országalapitónak aggodalmai tükröződnek vissza, László szeméből a csaták zajától viharzó, a diadalt szomjúhozó lelkület sugároz elő. Mindkettő komoly, mélyen hivő, lángolóan buzgó, igazán szent. Oldalukon, mint gyenge virágszálak szt Erzsébet és szt Margit. Amaz a hitvesi szeretet, anyai boldogság, emez a szigorú aszkézis, a túlvilágért dolgozó ambíció megtestesitése. A kenyeret, mit szegényeinek titokban vitt, hogy a szűkkeblű udvaroncok gáncsaitól elrejtse, rózsákká változtatta az isteni kegyesség. Üdén, frissen, mintha most szakittattak volna, hullanak ki palástjából. Jobbja szivén nyugszik: onnét fakadtak e csodás rózsák! Aki nagyon szeret, áldozatosan, — nyomaiban bizonyosan rózsák fakadnak, ha ő maga csupán a töviseket érzi is. De nézzétek ezt a komolyságában is boldogságtól sugárzó Erzsébetarcot! „Töviseken járok — mondja titokzatos szóval — tüskéken taposom ki életem útját, de ne gondoljátok, hogy boldogtalan vagyok. Nyomában vagyok az édes Üdvözítőnek s azért örömtől repes a szivem. Panaszkodni — nem tudok; ha szóra nyílnak ajkaim, hymnust énekelek, —hisz' hallottátok, akkor, éjjel, fagyban-viharban. Kövessetek hát, hogy ti is énekeljetek. Megmondom a titkát: szeressetek nagyon, áldozatosan, mert ilyen szeretetet kivan tőletek az Úr." Szt Margit kedvesen komoly tekintettel néz le az oltár lépcsőjére, mintha ifjúságunkon nyugodnék szelid tekintete. Kezében liliom és szemében annak rajongó szeretete s tisztelete. Királynői jogar helyett ezt választotta. Hisz értékesebb is! Mert a világ sok ékes jogart látott már összetörni s uralkodók kincstáraiban most is őriznek olyanokat, melyek elvesztették minden értéküket: lomtárba kerültek. Ellenben a szüzesség érintetlen liliomai örökké virítanak Isten trónusa előtt, el nem Hamis hangokat iparkodnak belevinni a nemzet ünnepébe, hogy a gyűlölet nevében egymásra uszítsák a magyart. Piszkos munka ! Ugyebár ? ! Nem is említeném, ha tanuja nem lettem volna. A szabad sajtó, ez az égből lelopott szikra, lidércfénnyé lett. Nem köti, nem tömöríti, hanem bontja-szétszórja a nemzetet. A sajtó nem a hazaszeretet, nem a tiszta magyar erkölcs apostola többé, mert nagyrészben az ámítás, félrevezetés — gyújtogatás — eszközévé aljasitották. A szabadság szent eszméjét az önzés takarójává igyekeznek tenni. Pedig a szabadság nem az önzés spanyolfala, hanem az egyénnek nemes érvényesülése. A szabadság nem a tekintély aláaknázása, nem a törvény korlátainak lerombolása, nem a fennálló társadalmi rend felrobbantása, mert hiszen törvénye van minden lénynek a „pislogó szent János bogárkától — a fénylő arkangyalig". Honfitársaim! Mi nem kérünk a nemzeti multunkat meghamisító, kigúnyoló eszmékből. Megvetjük a bombaszagu hamis szabadságot, mert mi az erkölcsös elődöknek méltó utódai akarunk lenni. A mi szabadságunk szentélyének homlokán e két szó fénylik — e két szó ragyog — „Isten és haza!! Ha kell, tudni fogunk szenvedni, vérünket ontjuk, de gyávák — árulók — nem leszünk. Rolkó Béla. hervadnak sohasem! Azért szorongatja oly féltékenyen kezében a mi szent királyleányunk. Ajkairól pedig, melyeket oly beszédeseknek formált a művész, hangzik a szó: Édes kis véreim! szeressétek a liliomot s az erényt, melyet képvisel. Higyjétek nekem, nincs oly hercegi palást, mely oly ragyogó, tündöklő, kápráztatóan szép volna, mint a sértetlenül megóvott tisztaság menyegzői köntöse. Ősapáitok tatárt és törököt győztek le dúló csatákban; ti győzzétek le a sátánt ama szörnyű párviadalban, melyben lelketek tisztaságára tör. Boldogok lesztek, ha tisztaszivüek lesztek, mert meglátjátok az Isten!" Ez a mi kedves vendégeink oktatása, nevelő hatása öregre, ifjúra egyaránt. Kívánjuk, hogy szavukat mind elértsék, tanácsaikat mind megfogadják, tündöklő-vonzó példájukat mind kövessék, akik valaha előttük tiszteletüket kimutatni fogják. Akkor az is, aki fáradhatlan tevékenységével, lelkipásztori buzgóságával e műkincseket megszerezte, Mátéffy Viktor plébános is bőségesen fogja magát fáradságáért megjutalmazva érezni. Dpi Bardos. — Hlinka Esztergomban! Nem vagyunk mi durva sebészek, akik a be nem hegedt és ez esetben talán soha be nem hegedő sebekről a rosszul alkalmazott kötéseket, amelyek inkább az ijesztő valóság takarására mintsem a gyógyításra vannak szánva, csupa kiváncsiságból, vagy szenzáció vadászás kedvéért lerántsuk, mert nem akarjuk bemutatni a tót testvérek lelki állapotát, amelyben a békülési szándék spanyolfala mögött még mindig ott kisért az ekeseredés szülte ujabb akció láza. Köztünk járnak, nyelvünkön beszélnek, a tradíció összefűz bennünket, hiszen a magyar mente alatt lelkesen dagadozott a tót származású ifjú keble is mindenkoron s a magyar és tót szívből egy patakban folyt a vér e haza védelmében, mit gondoljunk hát, amikor e dühös különböztetéssel: „ti, magyarok — mi tótok" válaszfalat húznak miközénk és önmaguk közé ? Vájjon akkor voltak-e oktalanok, amikor testvérekként velünk tartottak és' most okosak, amidőn fogaikat csikorgatják reánk, avagy megfordítva ? ! Hlinka feledni és feledtetni akarja a multat és mi, akik között lelkiismeretét megnyugtatni akarta, nem fordulunk el töle, a valószínűleg jobb útra térni szándékozótól, bár a múltnak ijesztő árnyait még mindig nem vagyunk képesek elfeledni, kiváltképen ha maguk a tót vezérek és cirkáló apostolaik meg nem gondolt elszólásokkal azokat még mindig a falra festik tagadhatlanul ízléstelen formában és vonásokkal. „Nagy művész a fogság szenvedése" de oly nagy művész még se volt, hogy Hlinkából „szegedi civis"-t faragott volna. Még mindig erősen a régi felfogása, érzése egyaránt! Egyet azonban köszönhetünk Hiinkának s ez az, hogy mostani akciójával bebizonyította, miszerint a katholikus tótokat sohasem szabad a lutheránus tótokkal egy kalap alá vonni és hogy a vallási egység kedvéért képesek leszállani az ábrándok hónából s hajlandók szekerükből kifogni a szenvedélyt, amely már úgy is sok mindent összetiport! Választási mozgalmak. Nagyhét keddjén, március 22-én feloszlatják a képviselőházat. Akkor a választási mozgalmak most egy pillanatra lelohadt láza újra nagyobb hévvel fog kitörni. A Khuen-párt központi és vidéki szervei taktikából halogatják a konkrét jelölteket; elvük ugy látszik az, hogy végén csattan az ostor. De a keresztény politika apostolai inkább kövessék a hadi taktikában jobban bevált elvet, miszerint a támadó mindig előnyben van. Jobb előre lefoglalni a kedélyeket, hogy mire jön az önjelöltek özöne, már süket fülekre találjanak. Az országgyűlési néppárt iránt országszerte emelkedik a bizalom és lelkesedés, a mi kitűnik abból, hogy jelenleg 120 kerülettel tárgyal, s jelöltjei közt több volt főispán nevével is találkozunk. Elvégre a különféle nevű, keletkező és ismét elmúló pártok közt. a néppártot már csupán a függetlenségi párt múlja felül korra és kiterjedésre nézve, s a jelek után Ítélve, ez lesz a legmaradandóbb pártja az országnak. Aranyosmarót. (Bars megye.) Az aranyosmaróti választókerületben Kraffszky József, Verebélyi esperes-plébánost emlegetik Khuen-párti