ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-02-20 / 8. szám

egymásközti békéjében az igazi egyenlőségen és viszonosságon épül fel. Nem egyes egyházak, hanem minden egyház számára csinál politikát. Minden törvényes vallásfelekezet részére különbség nélkül egyenlő jogokat, egyenlő szabadságot és egyenlő támogatást fog biztositani. Igazság és méltányosság vezeti majdan az uj kormányt a bevett vallásfelekezetek dolgaiban. A gyűlölködést elvből utálni fogja, mert igazi keresztény szeretet dagasztja kebelét, belátván, hogy csak ezen politika mellett lehet ezen országban a békét, haladást, összetartást, a nemzet érdekében folyó munkát biztositani. Az uj kormány a papságnak és a tanítóságnak igen nagy szerepet óhajt biztositani a közéletben. Azt akarja, hogy a pap necsak a sekrestyében találja otthon magát, hanem otthonosan érezze magát a közélet minden megnyilatkozásában; ne csak prédikálója, hanem tanácsadója, vezetője legyen a népnek. Menjen be a népéletbe és ott az egyház és haza közjavát munkálja. Legyen ügyvédje, orvosa, vigasztalója, tanítója és nevelője a „nemzet"-nek. Neveljen tudásával, példájával, jóakaratával és szeretetével gazdag, megelégedett, müveit népet, a haza jövendő boldogsága érdekében. Menjen ki a sekrestyéből és látogassa meg hiveit a családi szentélyben is; együtt érezzen vele, gondolkozzék olykor-olykor helyette is, gyámolitsa az ügyefogyottakat, támogassa mindenütt és mindenben a gyöngébbet, hogy a „nemzet" a családi életben erőteljes lehessen; hogy gazdaságát észszerűen, célszerűen és okosan vezethesse; hogy állampolgári kötelmeit a nemzetrontó csalók és képmutatók incselkedései dacára, lelkiismeretesen, bölcsen és szabadon teljesithesse. Kijelenti, hogy gondoskodni fog arról, hogy a papság kongruája 2400 koronára emeltessék fel, mert tudja, érzi, hogy csak az anyagi gondoktól megszabaditott szellem lehet egészen a népé. Megígéri, hogy a papság összes régi óhajtásait hajlandó teljesíteni; törvényhozásilag biztositani fogja a papságnak a korpótlékot is. mondjon, melynek magam alávetni tartozom, felismertem, hogy bölcseségben végtelenül felettem áll. Különösen akkor vált ezen meggyőződésem érezhetővé, mikor a tan egyes részleteit kritikus szemmel mérlegeltem. Mindinkább megismertem, l hogy bennem a helyes felfogás hiányzik, a hibáztatott dolog pedig mélyértelmű igazságon alapszik. Hasonló tapasztalatok végre a valódi katholikus álláspontra hoztak, hogy a tanokat már előre hittem azért, mert azokat a katholikus egyház tanitja s erőmet most arra forditottam, hogy azokat helyesen fogjam fel, tartalmukat lehetőség szerint átértsem. A protestáns tanokkal szemben mindig megőriztem önállóságomat s szuverenitásomat az Ítéletben, anélkül, hogy zavaró következményeket tapasztaltam volna. Miért is ne, hiszen minden felekezetnek, minden irányzatnak, minden theológusnak meg volt a maga véleménye. A katholikus egyház magasztos, minden időben egy és ugyanazon bölcsesége előtt, mely bármely egyszerű pap szájából hangzott, alázatosan térdeimre borultam. Kétezer éves óriási tapasztalata mellett az én kécészéltü tudásom számba sem jöhetett. Lelkiatyámmal, egy buzgó és gazdag theológiai ismeretekkel bíró pappal folytatott előzetes megbeszéléseim lassankint szabályszerű oktatásokká váltak, melyek azonban ismételt hosszabb félbeszakítások miatt, december elejétől tavaszig tartottak. Türelmem erős próbára volt téve. Közben szándékom sem maradt titok bizonyos körülmények folytán. Kötelességszerű, de teljesen hiábavaló intések céltáblája lettem protestáns papok és rokonaim részéről. Ezzel ugyan semmit sem értek el, hanem időmet elrabolták és érzelmeimben megSöt még ennél is tovább megy, kijelenti, hogy a papok a jövőben az államvasutakon féljegygyei utazhatnak. Mikor aztán a bőség szarujából igy kiöntötte a sok jót, akkor kijelenti, hogy a maga részéről azért kötelező ígéretet nem tesz, mert ezt előbb a pénzügyminiszterrel megakarja beszélni és a vasúti jegyek iránt pedig a közlekedésügyi minisztériummal akar konferálni. Ha aztán ez nem fog a jövőben még sem ugy történni, mint ahogyan ö azt kontemplálta, nem ö lesz az oka, hanem a minisztertársai. Már most kijelenti, hogy igen szomorú az ország pénzügyi állapota; ö azért mégis megmarad fényes Ígérete mellett, mert a papság jóvoltát, vagyoni függetlenségét, érdekeit szivén viseli és a kívánságokat, óhajokat a legmesszebbmenő formában biztositani, illetve kielégíteni akarja. Az a kívánsága van csupán, hogy a papság a közelgő választási campagneban jól viselje magát, ne opponáljon. Segítsen megölni minden pártárnyalatot, hogy az egyedül üdvözítő liberalizmus uralmat vehessen a keblekben. Majd ha a papság részvéte mellett pártot alakithatott magának, akkor majd komoly tanulmány tárgyává lesz téve a papság jogos óhaja és kívánsága és . . . az ország szorongatott pénzügyi állapotára való tekintetből ad graecas calendas elnapolható lesz a kérdés, mert, hogy minden arany volna, ami fénylik, azt maga a papság sem ismeri el. Miután a papság mellett a lelkes tanítóságot a kortes fogások cafatos berkeiből kizárni nem lehet, sőt hasznos, tapintatos és okos dolog a liberalizmus jövendő fénye érdekében, hogy a felekezeti tanítók is munkába állíthatók legyenek, a bőségszaru tartalmát előttük is kiönti. Megígéri, természetesen minden kötelező ígéret nélkül, hogy az állami tanítókkal egy rangba fognak helyeztetni, ha jól viselik magukat. Meg fogják kapni ők is a féláru menetjegyeket, hogy tudásukat az utazgatás révén nap-nap után inkább kiszélesíthessék; hogy az ország közviszonyait megismerve általánosabb képet alkothassanak, mert csak az a nemzet lehet nagy és boldog, melynek sértettek. Komoly félreértések veszedelme merült fel. Hálát adtam a jó Istennek, midőn a visszatérés napját meghatározták s csak akkor tudósítottam katholikus rokonaimat szándékomról, kérvén l egyúttal imáikat. Az átlépés maga és az első szent áldozás azonban változásokat hozott létre, melyek hevesen megleptek. Én eddig az egyházba való felvételt egy utolsó formalitásnak tartottam, mely számomra a katholikus ember jogait biztosítja s rám megfelelő kötelességeket hárit. A szent áldozást pedig, eltekintve a dogmatikus differenciáktól, úgy fogtam fel, mint a protestáns úrvacsorát. Úgy hittem, hogy a nyert kegyelem teljesen egyenértékű lesz a nyújtott áhítattal s nem fog másból állani, mint a szent cselekmény által szilárdított áhítat kedvező hatásából a lelki életre. Mennyivel máskép állt a dolog valóságban ! Hogy jó akarat a hitre, hogy áhítat szükséges volt, az magától értetődik. Azonban a hatás, a nyert malaszt hatalmasan, kimondhatatlan módon felülmulta azt, amit én adtam. Mind a két cselekményből, különösen a szent áldozásból misztikus erő áradt szét, mely egész bensőmet felrázta s a lelkemet a boldogság oly fokára emelte, mely addig előtte ismeretlen és teljesen érthetetlen volt. Csak most fogtam fel a katholikus egyház hatalmát minden rendű-rangú s műveltségi fokú ember felett. Hiszen neki olyan ajándéka volt, melyhez a földön semmi sem hasonlítható; ajándék, mely független az értelem fokától, az időszakos hangulattól, a képzelőerőtöl, mely minden hívőnek egyformán megfelel, egy testi és szellemi adomány, mely a testet megszenteli s a lelket képzete, anyagi gondoktól mentes, országának közviszonyait saját személyes tapasztalása révén megismerő, felvilágosodott tanítósága van. Gyönyörű dolgok ezek !! Ideális eszme és felséges gondolat!! Ha kiviszi, illetve megvalósítja az uj kormány az ígérete alakjában bejentett egyházpolitikáját, tényleg hatalmas lesz a „Nemzet." Mi azonban, nem titkolhatjuk el aggodalmainkat. Nem csoda. Annyiszor megcsaltak már bennünket, hogy hinni, remélni ma már nem is tudunk és ezt tőlünk nem vehetik rossz néven. Adja Isten, hogy csalódjunk. — Nagy baj van a politikai világban. A sors vesszőcsapásai, Jupiter mennykövei, Apolló dögvészt terjesztő nyilazása lágyékon találja az ingatag jellemeket és megtántoritja. Mindennapi tapasztalás igazolja, hogy az istenek kedvezése megtöri a gyönge jellemeket. A függetlenségi párt nagy és hatalmas volt. Kezében volt az ország sorsa. Elveit diadalra segíthette volna. A nemzet csodás fellendülése és hatalmas energiája a hatalmat, mindent, de mindent ölébe összehordott. Kihasználta az alkalmat ? ! Pártoskodott, hatalomra vágyott, viszályt hintett saját fészkében. Szertelen kapzsiságában a mesebeli varjúhoz lett hasonló, ki irigységből a folyóvíz tükrében saját képét ellenségnek találta; birni akart mindent és falánksága miatt kiejtette saját szájából a sajtot. Egy helyen azt olvassuk, hogy ennek a szertelen falánkságon kivül még az is oka volt, hogy hiányzott belőlük a vezéremberek főerénye, az önzetlenség; hiányzott a nagy jellemek disze, a nagylelkűség; hiányzott a kormányzásra hivatott elmék delej tűje, a helyes judicium, a józan Ítélőképesség és hiányzott még kettő: az elhatározás szilárdsága és a vezéri tekintély félelmes ereje. És ez a pártalakulás hivatkozhatik ezután is a nemzet bizalmára ? Hangoztathatja elveit, melyeket a hatalomért szögre akasztott? Hihetünk az üres, puffogó frázisoknak ezután is? Justh úr gazdag és igy független ember, jellemes és jó hazafi lehet, de halvány sejtelme sincs a gyakorlati politikáról; Kossuth úr apja fia, de nem az apja szelleme. Lehet ilyen vezérlet mellett a politikától megcsömörlött választó közönség elé állani ? Lehet, de mi lesz az eredmény: csúfos kudarc. Fáj, ha arra gondolunk, hogy ezen kudarc nem Justh és Kossuth urak kudarca lesz, hanem a szegény magyar nemzet kudarca, kit nemzeti érzésében saját fiai gyöngítettek meg. égi fényárba boritja. A hiány, amelyet a protestáns észvallásban éreztem, itt nem volt jelen. Jézus az emberi körülményekkel teljes mértékben számolt. Saját magát adta eledelül s az őt élvezőnek a valósággal érezhető boldogságban a hit biztosságát és a keresztény igazság biztositékát nyújtotta. Mily eredmény volt ez számomra! Igaz, hogy már előbb is magas, valódi boldogságot éreztem, midőn a keresztény alapvető tanokat erőteljes meggyőződéssel s hittel magamévá tettem. De mily gyorsan megzavarta boldogságomat egyrészről a sok csalódás, másrészről a tudat, hogy ez a boldogság az emberek nagy többségére elérhetetlen. Itt egészen másként állt a dolog. Itt a legegyszerűbb ember is minden nehézség nélkül még nagyobb boldogsághoz juthatott, a forrásához ama másik boldogságnak, melyet a biztos vallási meggyőződés nyújt. Itt nem volt szó megfontolásokról, hanem érthető, tapintható valóságokról. Csak most, az egyházba való belépésem után, az első szent áldozás által lettem én egészen katholikus. A mystérium feltárult előttem. Visszapillantva belső kifejlődésemre, egyet szeretnék kiemelni. Tulajdonképeni belső küzdelmek, melyeket az ember ily változások alkalmával föltételez, nálam teljesen hiányoztak. Nyugodtan és állandóan haladtam előre, néha gyorsan, máskor lassabban. Célom az igazság volt s mikor ezt Jézus Krisztusban megtaláltam: Jézus Krisztus. Az volt a törekvésem, hogy hozzá oly közeljussak, mint csak lehetséges, egész a tökéletes egyesülésig a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Földi