ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-11-06 / 45. szám

kozunk Várossy Gyula érsek emlékével, ezt azért kell tennünk, mert a magyar katho­licizmus mai küzdelmében és társadalmi tevékenységében nagyon is érezzük, hogy útmutató kell, aki után menjünk, élet­szentség, akit a széthúzó katholikus társa­dalom elé állitsunk, példa, akinek föpásztori tevékenysége valóságos modern programra. Tiaditum custodi! volt a jelszava az apostollal mindabban, ami reá, mint sáfárra volt bizva. Hiveit oly alanynak te­kintette, akiknek lelkét töle követeli vissza az Űr. Ezért útmutatása abban állott, hogy hitét tudással párositotta. Mind a kettő egyaránt szükséges ahhoz, hogy a pap az evangéliumi munkásság terén meg ne téved­jen. Mint nagy igazságot nyiltan hirdette, hogy a papi hitbuzgóság mellett minél nagyobb tért foglal el a tudomány a theo­logiai ismeretek tényezői között, annál nagyobb a világosság, mely az egyházból az elmék fölé kisugárzik. És amig a tudást a hittel összekötötte, belátta, hogy egy fő­pap akkor serkenthet igazán, ha életszent­sége követi tanitását. Az egyház legsikerül­tebb apológiája — mondja Fraysinous — a papok keresztényi élete. Papjait folyton arra fegyelmezte, vigyázzanak, nehogy azt mondják róluk: „Tanításaikat hallgassátok, de cselekedeteiket ne kövessétek." Semmi­től se félt jobban, mint szent Krizosztom­mal azt hallani a papságról: multi in nomine, pauci in opere. Jó és balsorsban, békében és viharokban igyekezett a lelkeket Isten­hez vezetni, hogy nyugodtan hallja a szám­adás napján: Adj számot sáfárkodásodról! Az Oltáriszentség mélységes tiszteletébe, mint a papság és hivek erényes életének fövértezöjébe öntötte minden bizalmát, hogy ne lásson semmi mást, mint „az Urat, Jákob Istenének arcát." Az istenes élet fénye mellett az ö közéleti tevékenysége méltó példa arra, hogy miképen kell egy főpapnak a gya­korlati katholicizmust szolgálni. Az igaz­ság akkor teljes, ha tettekben nyilatkozik. Az első hitapostolok nem pusztán az ige hirdetésével hóditották meg a világot, hanem cselekedeteik s tevékenységük erejével. Krisztus eszményét az evangéliumi tanok alkalmazásával megvalósitani, ezt a tant nemcsak hirdette Várossy Gyula, hanem „Mivel hogy több panaszok tétettek az iránt, miszerint többeknek baromfia ellopatván, azok nem léteznek előbbi tulajdonosuknál, — Gá! Gál Gá! — hogy a sistergös csapjon belétek — erősen meghagyatik mindenkinek, — Gá! Gi! Gi! Gá! — szoruljon belétek a szusz, kutyák!! — mostantól kezdve egy hétig, — Gá 1 Gi! Gi! Gá! — dögöl­nétek meg mind !!! — senki este 9 órán túl el ne hagyja lakását. Hogy a kirendelt strázsák, akiknek — Gá! Gi! — törne el a lábatok ! — erősen meg­hagyatik a tolvajnak megfogása, — ne zavar­tassanak!" Még három ütés a dobra s ötven lépéssel odább ismétlődik a fönti jelenet. Elvégezve kör­útját betér egy verdungra, s csak aztán tesz je­lentést a birónál. „Hát elvégezted Gábris?" „El-el biró uram emberséggel. Ha most sem fogjuk el a tolvajt, Riska legyek ..." „Hát osztán csak okosan. Ha valakit elcsíp­tek, irgalom nélkül a dutyiba vele. Akármit mond, ne higyjetek neki. Majd kivallatom én. Meg nem köszöni, fogadom. Azt is tudd meg Gábris fiam, hogy aki elcsípi, két pengő borravaló is üti a mar­kát. Az se kis kutya ám! Emberünk, összeütve bokáját, eltávozott . . . ... Este 9 után párosával cirkált nyolc ki­rendelt ember. Tolvajt akartak fogni. A bakter a hagyományos lándzsát is magával cipelte. Egyszer­kétszer meg is botlott benne. „Csak elém kerüljön a gaz fickó — dörmögé magában — majd megtanítom én." példájával meg is valósitotta. Erős lélek lakott benne. Egyházáért s hazájáért min­denkor küzdeni, fáradni s áldozni kész lélek. Részt vett páratlan energiával a ka­tholikusoknak politikai s társadalmi akciói­ban. Az első sorokban állott, mikor tettre kellett váltani a föpásztori buzditásokat. A gyakorlati német püspökök eszményképei állottak előtte. És igy azt tartotta, nem elégséges manap­ság a püspöknek a rezidenciából nézni a világ folyását, szép pásztorleveleket intézni papjaihoz és hiveihez, merev, sokszor idejét mult, a jelenlegi viszonyokat nem mérlegelő intézkedésekkel kormányozni, hanem áldo­zatot kell hoznia, bátorsággal a sorok élére állania, ki kell a közéleti tevékenység terére mennie, ha tábort akar teremteni Isten ügye körül. Ezért volt felemelő Várossy Gyula pél­dás tevékenysége és anyagi áldozatkészsége a sajtó-egyesület, a néppárt, a népszövetség, a katholikus nagygyűlések, a tanügy moz­galmaiban. Igazi apostoli lélek volt ezekben a mozgalmakban, aki fölismerte, azt az életszükséget, hogy a katholicizmus res­taurációja Magyarországon csakis akkor sikerül, ha a vezérek a sorok élén küzde­nek. Milyen hősies jelenet volt az imént a főrendiházban, midőn egész nyiltan indo­kolta meg bizalmatlanságát azon kormány iránt, mely hitehagyottat állított, ha ideig­lenesen is, a kultusz-ügyek élére. Nemesitö, vértező és emlékjel marad Várossy Gyula mindenkor a katholikus egyházban, akinek emléke a hitvalló püspö­kök példájára emlékeztet. Sokat reméltünk még töle és most reményeink hirtelen vele együtt a sirba szálltak. De az Isten útjai kifürkészhetetlenek s a lesújtó gyászban is meg kell hajolnunk az élet és halál Ura előtt. Ami halandó volt Várossy Gyulában, porrá lesz, de szelleme és példája élni és gyújtani fog. Tisztán olvadt át a halhatat­lanságba. Csupa lélek volt, rossz nem maradt utánna, ezért tán az Isten ö maga temette . . . Hol a teste? Porlad. Hol a lelke? Itt van. Köztünk van, legszebb tet­teiben. Hol a dicsősége? Istennél s nem lesz soha annak vége. Keményfy K. D. — A Pór Antal árvaháza. Jó néhány héttel ezelőtt felzúgott az egész ország sajtója és meg­énekelt egy jövendő jótéteményt, amelynek a terve lassan, csendben szivárgott ki a közönség körébe. A cirkálásnak volt is eredménye, amint látni fogjuk. . . . Éjfél felé járhatott az idő, midőn két sötét alak lépett ki a közgyám házából. Alig haladnak azonban néhány száz lépést, négy más alak rohan rájuk, földre teperik, száju­kat betömik s kezeiket összekötve, magukkal hur­colják őket. A kóter előtt tanakodni kezdenek a sötétben. „Fiúk, nem jó volna megnézni, hogy kiket csíptünk el?" kérdi az egyik. „Mi a szösznek! — szól Gabi. — Megvannak, itt vannak. Mit látunk a pofájukon? Be velük! Reggel majd birá uram elbánik velük. No befelé! Mars be! Zárd rájuk hamar az ajtót. Most megisszuk az áldomást. Hol­nap két pengő üti markunkat. Lehet abból inni. Gyerünk!" . . . Korán reggel a biróné lélekszakadva rohant a közgyámhoz, aki komája volt. „Hol az uram! Az Istenért! Még most sem jött haza. Hol lehet? Hol lehet. Hisz ide jött teg­nap a disznótorba. Nekem legalább azt mondta. Csak nem történt valami szegény emberemmel?! Istenem! Istenem!!" „Há'szen itt volt biz ő, a törvénybiró sógor­ral, de elmentek még 12 előtt. Arra hitet teszek. Hát nem ment haza? No ezt nem értem. Tán a pincébe mentek s ott aludtak el. Meg kell őket ott nézni. Nem kell mindjárt rosszat gondolni!" ... De biz' azok ott sem voltak. Dél felé, mikor a falu már egy darázsfészekhez hasonlított, felébredett Gabi is a tegnapi mámoros álmából Erre a kiszivárgott tervre építette fel reményeinek várát az árvaház után sóhajtozó tanítóság. A remények várának felépítésében azonban jobban dolgozott a képzelet és ábrándozás, mint a körültekintő gondosság és a jó forrásból me­rített értesülés. Egyik helyi lap magát, az alapítani szándé­kozót kérdezte ki alaposan és Pór Antal prelátus­kanonoktól a következő választ kapta, amelyet szószerint közlünk: „Igaz, hogy már évek óta gyűjtök egy Esz­tergomban felállítandó árvaház céljaira. Minden pénzemet, a munkáim és egyéb történeti műveim tiszteletdijaiból befolyó összegeket, gondosan fél­rerakom, mert a nagyszabású tervhez, melynek megvalósítását életem egyik céljának tűztem ki, igen sok pénz, egy millió korona szükségeltetik. Árvaházat akarok Esztergomban létesíteni, amely árvaházba szülővárosomnak mintegy 100 árvája nyerne felnevelést, iskoláztatást, nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül. Ha az Ur életem nap­jait még hosszúra nyújtja, talán alkalmam lesz többet áldozni e szent célra és akkor a vármegye árváit is szeretném belefoglalni. Úgy számitok ugyanis, hogy egy árvának évi eltartása 400 koronába kerül, egy millió alap­tőkének 4°/o-os kamatozását véve, 40,000 koroná­ból évenként 100 árvát lehetne neveltetni, isko­láztatni és ruházni. Ez az én tervem, melyet egy pár éven belül megvalósitani óhajtok. A kath. tanítók árvaháza ügyében volt ná­lam dr. Walter Gyula úr, aki kért, hogy enged­jem át az eddig gyűjtött összeget az árvaházuk céljaira. Én azonban tervemet el nem ejtem, haj­landó vagyok arra, hogy a két árvaház egy épü­letben legyen elhelyezve, de az én alapitásom az én nevemet fogja viselni s a közösködésbe csak annyiban megyek bele, amennyiben az gazdasá­gosabbnak mutatkozik. Én mindenesetre tervemet megvalósítom és a tanítók iránt mindenkor tanú­sított jóindulatom bizonyítására hajlandó vagyok a megyei tanitók és rokonaim árváinak a helyek betöltésénél elsőbbséget biztosítani. Az e célra összegyűlt összeg hogy mennyit tesz ki jelenleg, azt igazán nem tudom, mert több pénzintézetnél értékpapírokban, a káptalannál és egyebütt van elhelyezve. Körülbelül egy negyed millión azonban felül lehet. Az árvaház vezetésével egy kanonokot óhajtanék megbízni, aki a mindenkori polgármes­terrel és még három polgárral együtt vezetné az árvaház ügyeit és intézkedne. Visszahúzódva a világtól élek és dolgozom kiadandó történeti mun­káimon — és gyűjtögettem, de csak a magam jövedelméből és munkámból, — mert mástól ez alaphoz el sem fogadok — a filléreket, hogy majdan szülővárosom és a megye árváinak köny­nyeit legyen hol felszárítani, őket nevelni, oktatni, hogy belőlük a hazának és az egyháznak művelt, önérzetes fiai, a társadalomnak pedig hasznos tagjai váljanak." (előre megitták a két pengőt). Eszébe jutott, hogy ők tegnap tolvajt fogtak. Sietett a biró lakására jelenteni a fogást. Az ijesztő hírt már az uton meghallotta. „Elveszett a biró, a törvénybiróval együtt." „Mikor? hogyan? kérdé ijedten. Aztán el­beszélték neki, hogy a disznótorból nem tértek haza, amit- a gyám adott . . . Gabinak ijedtében leesett az álla. „Tyhü, a hét meg a nyóc!" Akko­rát ugrott, mint. egy cirkuszbéli ló. Valami átvil­lant az agyán. Rohant a dutyi felé. Ott már nagy tömeg ácsorgott. Belülről ugyancsak rugdalták az ajtót. A nép vihogott. Gabi keresztet vetve titok­ban magára, beledugta a lakatba a kulcsot. Olyan fehér volt az arca mint a mész. A lakat leesett s az ajtó kinyílt. Az elször­nyedés moraja futott végig a tömegen. A biró és a törvénybiró hátrakötözött kezek­kel s betömött szájjal állottak ott. Arcuk a düh­től rákvörös volt. A két feleség is hamar meg­érkezett. „Ki tette! Kik tették ezt ? Óh az Istentele­nek! Szegény emberem!" Sopánkodott a két asszony. • Az elfogottakat hamarosan megmentették kellemetlen helyzetükből. „No most üt le a Isten nyila" gondola Gabi. De legnagyobb csodálkozására a biró, miután jól kiszuszogta magát s lenyelte az elszenvedett keserűségek utóizét, odalépett hozzá, megveregette vállait s ezt monda: „Derék gyerek vagy Gábris! Semminek sem

Next

/
Oldalképek
Tartalom