ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-10-16 / 42. szám

Mily számottevő zenei tekintély volt, azt mi tudjuk nagyon jól. Müveit, melyek a zseni oroszlánkörmét hordják magukon, nem tudnám itt most érdemlegesen méltatni; gondoljunk csak vissza tavalyi Requiemjére! Onnan a lelkek esdő sirása szállt felénk; azzal minket a túlvilág virányaira ragadott. Hogy szeretett karnagyunk mily helyet foglalt a zenében, azt csak úgy értjük meg, ha a zene és speciell a magyar zene mostani evoluciónális mozzanatait nézzük és ebbe az ő apostoli működését, theoretikus és praktikus munkásságát beleillesztjük. A művészet s igy a zene fejlődése is csak abban az esetben életerős, csak akkor várhatunk tőle pozitív eredményeket, csak úgy jelent haladást, ha a fejlődés folyamata megszakitástól ment és természetes úton halad. Egyes teremtő zseniknek a művészet fejlődésébe belejátszó erőszakosabb szertelensége mindig visszaesést, vagy legalább is stagnálást szült. Ez volt az ő elvi álláspontja, innen nézte, vagy — ha kellett — ostorozta a magyar zene mostoha fejlesztőit. Ez az állásfoglalása vitte el őt az egyházi zene ősi alapigazságaihoz, mikor a zenefejlesztés oroszlánmunkája és kritikája számára fundamentális nivót akart megjelölni, mert nagyon jól tudta — amit maga Wagner is vallott — bogy a zene a létét a mai fejlettségében a kereszténységnek köszöni. Ez az egyházi szin vérévé vált és ennek a komoly egyházi iránynak volt ő lelkes apostola a zenében. Die Musik soll man nicht ersinnen, sondern ersingen, auch das Leben — es soll erlebt werden — mondja egy német iró. — Azért mondottam, hogy mesterünk több volt számunkra, mint másoknak. Mi láttuk benne, hogy zenéjét érti és érzi és észrevettük, hogy életet átél. Mi nemcsak zenei nagyságot bámultunk benne, mi láttuk, hogy kifejlett életet él: az erős öntudat életét és kedves környezetében éreztük apostoli lelke melegének tüzelését, meggyőződtünk róla — ha nem is taláris alatt — de apostoli szivet rejt keble. Mi csodáltuk benne a „férfi" típusát, a szellemben és szívben gazdag egyéniséget. Élete himnusz volt, csupa harmónia, mely erényes öntudata minden megnyilatkozását egybefűzte. 0 ezek a dalos lelkek! Nincsen bennük diszharmónia ! Nincs rajtuk árnyék! Virághimes, tavaszi berkekben járnak és „Sursum cordá"-t énekel ajkuk. 0 ezek a diadalmas öntudatok! Nekik a halál nem kapuja az enyészetnek, számukra a sir gödre nem bejárat a halál fagyos mezeire, hanem bevonulása egy örök tavasznak, melyben végre is kifakadnak azok a virágkelyhek, melyek illata után már itt vágyódtak: az Istenközelség pálmái! Te katholikus, magyar művészünk! Utolsó szónkat intézzük Hozzád! Dalos lelked zsoltárszárnyon rebbent el e sárgolyóról... De már köztünk lakozva is szerette a magaslatokat . . . oda szárnyalt innen is . . . csakhogy most elszakadt tőlünk . . . vissza nem tér többé . . . Elérkeztél trónja elé, kit műveid dicsőítenek, Ő kivette kezedből a hárfádat, szívből szívhez zsongó harmóniáidért a halhatatlanság apostoli koronájával övezte fenkölt szellemedet, mert apostol voltál, „Sursum cordá"-t énekeltél e világba, lelkeket emeltél fel s Magad is emelkedett lélek voltál.. . Emlékedet mi féltve őrizzük . .. s az azt övező hála és szeretet repkénye — ígérjük, fogadjuk — kegyeletünk harmatozása alatt mindig üde marad. De, Nagy Halottunk! nem zavarjuk tovább csendes álmaidat . . . Nyugodj, pihend ki fáradságos küzdelmeidet a kripta néma homályában! .. . Azzal a szent fogadalommal hajtom vissza hült orcádra könyűktől áztatott szemfödődet: mi a magyar egyházi zene terén úttörő ösvényeiden csodálva kisérünk, megbecsülve Te titánt munkádat, nyomaidban járunk! Nagy Mesterünk ! Béke Veled ! Janotta Nándor. Nemzetiségi szemle. Megfélemlítésből kegyelemkérés. Mikor a bőregér az éj sötét leple alatt vigan lendül jobbra-balra rejtelmes útjain, kerüli a fénysugarakat, mert azok szemeit bántják és céljait leleplezik. Ilyen sötétben járó vándorok, a mi drágalátos „pánszláv vezérkéink" is, akiknek legfőbb ereje abban áll, hogy újságjukat irtózunk a kezünkbe venni, nyelvüket pedig — kivált a cseh, orosz és horvátból összekomplikált új tót nyelvet — nem igen értjük. Az ismeretlenség homályában víg lengés esik a hazafiatlanság és az egyház elleni kapálódzás határai, berkei felé, de csak addig, a mig egy-egy becsületes tót fel nem fedi e pajkos, de semmiképen sem tisztességes erkölcsi hintázást, kilengést, amelyet a jámbor tótok vállaira támaszkodva cselekszenek meg a „velükszületett gyengeségben" tengődő vezérek. A becsületes leleplezés kábitóan, rémisztőleg hat a „pánszláv éjszaka, sötét lovagjaira"! Valahogy meglátják önmagukat, megrémülnek, a lelkiismeret űzi őket, belerohannak a világosságba, amelynél ők még jobban elvakulnak — ha lehetséges —, mások, a józanok azonban sirva látják, nézik, hogy mi lett belőlük. Tudják, hogy elnézést nem érdemelnek. Nem öntudatlanok, mint a víziókkal telitett lázbetegek és álomkórosok, nem! Ők öntudatnál vannak: tudják, értik, hogy alvilági munkát végeznek, amikor túlhajtott vágyaikkal, törekvéseikkel irtják a Krisztus vetését, bontják az egyház falait, hogy a portugál mintára szabadkőművesek átbújhassanak rajta és ott csúfságot tegyenek. Valóban arra a tüzes „pünkösdi Lélek"-re, arra a tüzelő, perzselő lángnyelvre volna szükség, amelyet Prohászka püspök szavával valóságosan belehiv a hallgatók szivébe. A pünkösdi Lélek lehetne ott csak orvos, a hol a józan felvilágosítás, az atyai kérlelés, a testvéri engesztelés csütörtököt mondottak. „Nagy művész a fogság szenvedése", ezt mondja a költő, néha azonban ez a művész is képtelenné válik, amint a Juriga testvérkénk példája mutatja, aki ép oly alaktalan tervekkel, ép oly alaptalan felfogással került ki a váci fegyházból, amilyennel bekerült. Felsült a „nagy művész", de talán az anyag volt meg nem felelő ? ! Ki tudja!? A „nagy művész" felsült, Juriga azonban még nem egészen. 0 még teremt a saját képére és hasonlatosságára uj Jurigákat szegény, ábrándozó fiatal emberekből, akiket elszakít megyéjüktől, kitép a lelki munka köréből, Összeveszít feljebbvalóikkal. Ellopja lelkük békességét és belelöki őket a nemzetiségi ábrándok kísérteties világába. Szegény Tománek és a többi szegények, akik láttok és még sem láttok, mentek és bukdácsoltok, vértanuknak tartjátok magatokat és csak statisztái vagytok egy beteges törekvésű, hatalomra és dicsőségre vágyó néptribúnnak. Mi tőlünk tört ki az a fénysugár, amely megzavarta az éji árnyakat, és belecsalta a leleplező világosságba. Eljöttek fedezetet, oltalmat kérni attól az egyházi hatalomtól, amelyet már számtalanszor megcsúfoltak, kigúnyoltak, sárba tiportak a felbujtott nép hahotája és a megnyert „társak, testvérek" gúnykacaja közben. Eljöttek, de félemlíteni nem tudtak, tehát kegyelmet kértek, rámutatva a „ruhára" és „charakter"-ve : testvérek vagyunk ! A charakter-t, a ruhát nem bántjuk, csak egy főpapnak legújabb ítéletét adjuk közre : „Juriga többet ártott hazánkban eddigi szereplésével, mint Luther Márton." Testvér. Képkiállítás Esztergomban: Rainerné Istvánffy Gabriella képeinek kollektív kiállítása a Kaszinó disztermében. Nehéz Esztergomban uj képeket méltatni, uj képeket kritizálni. Olyan ritkán van alkalmunk az igazi, modern, mindamellett a szertelenségektöl tartózkodó képekhez, hogyha ilyenekkel találkozunk, eszünkbe sem jut a kritika, hanem önfeledten gyönyörködünk az uj meglátásokban, uj színekben, mintegy élvezve az ujabb festői irányzat friss levegőjét. Városunk festői műremekekben épen nem szűkölködik, de mivel ezek egyrészt előttünk igen megszokottak, mint pl. a Bazilika örökbecsű és mély gondolatokat ébresztő Kálvária képe, Grigolettitől, (amelynek heliogravure másolatait hasztalan várjuk), vagy pedig reklámtól való irtózás miatt nehezen hozzáférhetők, mint pl. a primási palota képgyűjteménye. Ujabbkeletű és a kor jegyét magán viselő festmény csak egy látható városunkban, a kir. városi kegyúri plébánia templom oltárképe Vaszary Jánostól. A felsorolt müvek mind egyházi jellegűek, érthető várakozással és változatosságért való vágyakozással telve néztünk tehát elébe a hirdetett kollektív képkiállitásnak, melyen elismert művésztől eredő képekben gyönyörködhetünk. Hasonló képkiállítás három év előtt volt csak rövid ideig városunkban Burchard Bélaváritól, melyre még sokan emlékezhetünk. De hosszú évekre kell ezután visszaemlékeznünk, mig a jelenlegi kiállításhoz hasonlót szemlélhetett városunk közönsége, pedig a festészet azóta, mint a művészetek egyáltalán, haladt, fejlődött. Mi pedig ilyen ritkaalkalommal idegen szemekkel nézünk a lila utakra, vörösbarna erdőkre és sóhajtva dicsérgetjük Telepy bácsit, ki még tudott ultra lilaszin nélkül is hangulatos tájakat, napsugaras eget festeni a primási képtár számára . . , Rainerné Istvánffy Gabriella képkiállitását vasárnap d. e. 11 órakor nyitotta meg dr. Perényi Kálmán alispán, az esztergomi Kaszinó elnöke. Rövid megnyitó beszédjében szép szavakkal üdvözölte a művésznőt és a megnyitásra összesereglett előkelő közönséget. A hatásos beszéd után a művésznő kalauzolása mellett tekintették meg az egybegyűltek a kiállítást, melynek helyisége, a Kaszinó díszterme, egészen a délutáni záróráig telve volt a művészet iránt érzékkel és lelkesedéssel biró közönséggel. A kiállítás f. hó 17-ig marad nyitva s igy már meglehetős kevés idő áll azok rendelkezésére, kik a kiállítást még meg nem tekintették, de megtekinteni óhajtják. Legcélszerűbb a szemlélést megkezdeni a terem színpad felőli oldalán, hol a tárlat legnagyobb képe, a „Szamos Kolozsvárnál" cimű függ. Ez a kép méltán felkelti a műértők érdeklődését. Különösen a víztükör képe és a part tükröződése mesteri alkotás. A kép baloldalán ábrázolt kocsiút szélén a Szamosra hajló part színfoltjai és előtérben a parti növények a legteljesebb illúziót keltik a szemlélőben. Mellette a 2. sz. kép a tárlat legspeciálisabb képe. „Vörös reflex" a címe és egy ablakban ülő vörösruhás hölgyet ábrázol. Mint arcképre, igen sokan ráismertek, mert a művésznőnek egyik idevaló rokona volt a modell. A vörös ruha, különösen ha a nézőpontot jól eltaláljuk, csodálatosan hű, mintha a napfény játékát is látnók a könnyű kelmén. Bizonyára máshol is feltűnést fog kelteni e kép melynek sikeréről meg vagyunk győződve.. Néhány arcképtanulmány foglal még helyet az emiitett két kép közelében, ezután lejövünk az emelvényről és sorra nézegethetjük a terem jobb falánál elhelyezett olajfestmények ízlésesen elhelyezett csoportjait. Az első nagyobb kép, amely ekkor szemünkbe ötlik a 48. sz. „Esti hangulat." A távol esti ködben felkelő hold fényének vibrálása a fák között, lenn a patak csillámló tükre a szó-szoros értelmében hangulatba ringatja az embert ; a kép előtt elülnénk órákig, hä a többinek csillogó aranykeretei nem biztatnának, hogy tovább, tovább . . . A 20. sz. csendéletet ábrázoló képen a vörösréz virágtartó csillogása és a természetim szőlőfürtök ragadják meg a szemlélőt. Figyelmünket különösebben még a következő képek kötik le: 22. sz. „A szamarak", 34. sz. „Kakas", 37. sz. „Téli táj", 46. sz. „Olasz koldus." Külön felemiitjük a 4. sz. „

Kaufman Angelika" arcképét ábrázoló másolatot, melyet a művésznő a müncheni képtárban festett. A kép ódon szineit igen sikerülten adta vissza a másoló és ezen kép segítségével tűnik fel leginkább a különbség a régi festmények és a mai iskolához tartozó művésznő képei között. A diszterem ablak felőli részén aquarellek, pasztellek, pasztelloidok, kréta-, toll- és ceruzarajzok láthatók, melyek között szintén van néhány olyan kép, mely hosszabb időre is lebilincseli érdeklődésünket. Ezek között pillantja meg a figyelmes szemlélő a művésznő legnagyobb sikert ért képének fényképmásolatát is, (92. sz. „Bivalyok"), melyet az állam vett meg. Figyelmet érdemelnek itt különösen a szines ceruzarajzok, amilyeneket kiállítva városunkban még nem láttunk. A kiállítást a héten állandóan látogatták és máris számos kép kelt el. Bárcsak gyakrabban lenne része hasonló kiállítások élvezetében a művészet iránt eléggé fogékony és érdeklődő közönségünknek. H. I.