ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-10-16 / 42. szám

Nem tartja szerencsésnek a modernizmus elnevezést sem, melyet az enciklika az uj téves irányzatnak adott. E szokatlan erős kritika sehogy sincs összhangban az Apostoli Szentszék, az igazság oszlopa iránt kötelező pietással. De nincs összhangban a Religio eddigi hangjával és irányával sem, melyet mindig ugy ismertünk, mint a hamisítatlan katholicizmus kifejezőjét, mint a legfőbb tekintély odaadó s feltétlen tisztelőjét, mint a sentire cum ecclesia, az Anyaszentegyházzal való szoros együttérzés szellemének ápolóját. Aki ismeri a Religio kitűnő szerkesztőjének orthodox érzületét, az Anyaszentegyházért s a pápáért áldozatkészen, lelkesen dobogó szivét: e nem szerencsés cikkben bizonyára nem lát egyebet, mint kellőképen meg nem fontolt elszólást. Quandoque bonus Homerus dormitat, non considerat. De hogy e kritika nyomában elkedvetlenedés ne keletkezhessek a lelkekben, hogy a két pápai enciklika ellen stílusuk miatt és a modernizmus helytelen elnevezése miatt elhangzott kifogások a közvéleményben meg ne gyökeredzhessenek : szükségesnek találjuk a közzétett kritika közelebbi megvilágítását a nyilvánosság előtt. Alig hogy a Pascendi enciklika megjelent, Tyrrel hírhedt levelében — még Erhardt előtt — azt a szemrehányást tette a pápának, hogy enciklikájának nem pasztorális és homiletikai formát, hanem polemikus és érvelő formát adott. Krisztus szellemének teljes hiányát látta az enciklikában, mert atheizmussal, hipokrizissel, hiúsággal, gőggel vádolja a modernistákat. Tény, hogy a Pascendi enciklikának dissertácio jellege van. De ki tagadhatná meg a pápától a jogot ahhoz, hogy oly alakban beszéljen a kereszténységhez, amilyent jónak és szükségesnek itél. Bármilyen formában is szól a pápa, mindig mint az egyház tanítója beszél. Ilyen dissertáció jellegűek voltak XIII. Leónak Immortale Dei és Rerum Novarum enciklikái is. De nem is használhatott X. Pius más formát. Reá kellett mutatnia, hogy a különböző modernista irók, Loisy, Tyrell, Le Roy, Hontin által propagált tanok tulajdonképen logikai szerves összefüggésben vannak és egy rendszert alkotnak. Magát a theologiai világot is meglepte ez összefüggésnek feltárása. Ezt azonban csak értekező polemikus alak által lehetett elérnie. Benne van e mellett az egész enciklikában a pasztorális jelleg, mert hiszen nem akart egyebet, mint óvni a modernizmusban rejlő nagy tévelyektől, melyek az egyház tanításával való szakítást jelentenek és nyilt atheizmusra vezetnek. Nem kerülhette el a pápa ez enciklikában, hogy utaljon ama forrásokra, melyekből e tévelyek fakadnak, — a hiúságra és büszkeségre. Az enciklikának e részét is valóban mindnyájan csak okulással olvashatjuk. Az igazságnak szava természetesen nem eltompított hangú, nem lágy, nem fuvolaszerű, hanem erőteljes. Nem ezt a hangnemet használta-e X. Pius a liberalizmussal szemben ? Nem ily hangon szólt-e nem egyszer XIII. Leo, Róma bitorlóival szemben? Nem a legélesebb hangon korholta-e Krisztus Urunk a farizeusokat? (Máté 3, 7; 23, 33. Luk. 3, 7.). Nem font-e korbácsot, hogy megtisztítsa a templomot-az üzérkedőktől. Pedig ezek üzérkedők csak profanálták a templomot, de nem rontották le; és csak a materiális templomot szentségtelenitették meg, nem a formálist. A modernisták törekvése ellenben éppen arra irányul, hogy lerombolják az újszövetségi templomot, még pedig a formális templomot, mert — miként az enciklika mondja — „uj fondorkodásokkal és telve szenvedélylyel törekszenek az egyház életerejét megtörni és Krisztus országát alapostul felforgatni." Nem kell-e a legerélyesebb intézkedéseket tenni az egyház azon ellenségei ellen, akik névleg katholikusok maradnak, az egyházból nem lépnek ki, hogy belülről annál könnyebben valósithassák meg törekvéseiket? X. Pius iránt valóban csak hálával tartozunk a Pascendi enciklikának ugy tartalmáért, mint stílusáért és hangjáért. Teljesen az a szellem hatja át, melyet az apostol kíván meg az egyház tanítóitól (Ep. II. ad Tim. 4.) Mély bölcseséggel és éleslátással adta meg egyszersmind X. Pius az egységes rendszernek bizonyult tévelyeknek a modernizmus elnevezést. Ezen elitélt irányzatnak éppen az a lényege, hogy mindig modern akar lenni, hogy mindig a haladó uj kornak eszméihez, géniuszához kivan alkalmazkodni, mindig a világ áramlataival akar úszni. Nem ismer abszolút igazságokat, előtte minden igazságnak csak relativ értéke van. A filozófia perennist a világnézet folytonos fejlődésében látja. Ezért hirdetik a modernisták programmjukban a folytonos vallási evolúciót. Ezért voltak ők az elsők, akik magukat modernistáknak nevezték. Mindig modernek, ujak akarnak lenni, lemondva a múltról, előrehaladva a jövőbe. Mindenben folytonos keletkezést látnak. Elég betekinteni Tyrrel, Le Roy, vagy Loisy műveibe, hogy erről meggyőződjünk. Az uj tévelyek összefoglalásának, lényegüknek jelzésére keresve sem lehetett volna találóbb elnevezést találni, mint amelyet X. Pius adott a modernizmus kifejezésben. Tyrrelnek mintegy utolsó felkiáltása volt halála előtt megjelent müveiben: Rómának vén egyháza vagy alkalmazkodjál, vagy meg fogsz halni; de látom, már is meg vagy halva, ha élőnek látszol is. Feledte szegény, hogy csak az élő, az erőteljes szervezet tud az áramlattal szemben úszni; a holt tetemet viszi és ragadja magával az áramlat. Ne féljünk attól, hogy a modernizmus elnevezés a haladás ellenfelének tüntetheti fel az egyházat és a haladás szóvivőinek a modernistákat. Nem használjuk-e a racionalizmus, a naturalizmus kifejezéseit bizonyos tévelyek megnevezésére ? Tekinthet-e ezért bennünket bárki is az én, a természet ellenfeleinek? Nem a modernizmus elnevezés, nem az enciklika stílusa okozza, hogy ezen uj tévtanok terjednek egyes országokban. Ennek legmélyebb okát maga X. Pius jelölte meg az enciklikában. Csak olvassuk el figyelmesen. A Religio kritikájának tehát mi alapja sincs. Bizonyára ő maga sajnálja legjobban annak közzétételét. Ha valamikor, ugy a mostani nehéz időben kell újra meg újra megfontolnunk és követnünk azokat a mélyen katholikus elveket, melyeket szent Ignác állított fel exercitiumos könyvének végén e cim alatt: reguláé sentiendi cum ecclesia. Az országos politikából. A nagy beteg*. Erőtlenül, elernyedve fekszik a nagy beteg a nyavalyák ágyán, ahová a sorsa, az ő fiai, no meg a saját gondatlansága döntötték. Sápadt az arca — sok arculütést kapott a mult évtizedekben a lajtántúli öklöktől. Kiaszottak, soványak tagjai — egy élősködő sereg szipolyozza és selymet vesz magának rongyai árán. Az erőtlen, a gondatlan, a sápadt és sovány nagybeteg egyszer még .felkelt kóros nyugvóhelyéről : kipirult az arca, izmai megfeszültek, hangja felsikoltott mint a tárogató szava, döngött a föld léptei alatt s a prédára leső csúf árnyak, a torzarculatú szellemek, a fojtogató és prédára leső kisértetek ujjongva menekültek szerteszét. A nagy beteg megint fekszik. Az utolsó ébredésnek, a tettnek, az öntudatnak a napja ismét alá szállott. Az árnyak, a szellemek és kisértetek komédiás ábrázatokkal vizsgálják érverését, szive dobogását, mintha segíteni akarnának rajta, pedig csak azt nézik, hogy szuszog-e még — lehet-e már haláltáncot járni fölötte ? ! Hiszen ők szedték le arcának pírját. Ök rágták le a csontjáról a húsát? Ök kótyavetyélték el harci szerszámait és most végre rongyait 1 Nagy beteg vagy Magyarország ! Melleden ül, fojtogat az álliberalizmus csúf árnya, a szabadkőmivesség torz arculatú szelleme s a licitáló „keleti" ábrázatú kisértetek. Rég*en és most. A szónoklattan az érveknek igen jó forrásául emlegeti a „körülményeket". A régi szónokok fel is használták eme fegyvertárt és sok győzelmet arattak. Héderváry nagyon okos ember lehet. Legalább is azt hiszi ő és azt hiszik mindazok, akik a miniszterelnökséget ész nélkül nem tudják elképzelni. És igazuk is van. „Ha Isten hivatalt ád, észt is ad hozzá." Ebben a közmondásban rejlik az a nagy titok, hogy Magyarországon annyi okos miniszter, főispán, alispán és oly tömérdek vármegyei, közigazgatási tisztviselő találkozik. Khuen azonban az észbeli tehetségeit akkor dokumentálta meg a legfényesebben, amikor az ő „ősrégi" és igen rövid miniszterelnöksége után visszavonult a hédervári „Kont-fa" alá és Cincinnátus lett. Közben azonban vizsgálta a körülményeket, leste a helyzetet, mert most már tudta a multak tanulságai után, hogy nem az államférfiúi bölcseség, nem a tudomány emelik az embert a hatalom polcára, hanem a helyzet, a körülmények, csak meg kell őket ismerni és jól rájuk kell támaszkodni. Aki a helyzettel s a körülményekkel nem számol, az kiesik a hatalom rohanó „harci szekeréből". Mint a mi kedves kuruc bátyánk, a fokosos Justh Gyula, aki addig kapaszkodott a kocsiderékra pajkos gyerekként, mig végre is kibukott a kerekek közé és igazán csak jószerencséje őrizte, hogy össze nem tiporta a munkapártnak most már henyélő gebéje. Khuen számolt a helyzettel! Nyugodtan kormányoz. Az ellenzéknek nincs szava, nem támadhat, mert csak azokat az okos és derék javaslatokat valósítja meg a delegáción, az országházban, amelyeket még a koalíció készített elő, de a Justhék kuruckodása miatt nem tudott nyélbeütni. A munkapárt munkanélküli, mert a koalíció sok esztendőre előre dolgozott. De munkanélküli az ellenzék is, mert önmagát nem haraphatja, Khuen pedig kitörte a méregfogakat. Igy számolt Khuen a helyzettel! F. Kersch Ferenc halálára. Az esztergomi növ. papság magyar egyházirodalmi iskolája gyászünnepélyt tartott, amelynek keretében a növendékpapság elsírta bánatát s elbúcsúzott az énektanártól, aki a lélek embere volt s mint ilyen erősen, mélyen belevéste emlékét és rendkívüli egyéniségét az ideálokat kereső és szerető ifjú lelkekbe. Az ünnepély alkalmával a következő költeményt adták elő : Parce ei Domine. (Kersch Ferenc halálára.) Láttuk ravatalát . . . Virágok közt állott, A sok szép virág közt legszebb mégis ő volt. Nem ártott ő néki semmit sem a halál, Ragyogott az arca, mint a liliom-szál. Míg élt „liliomát" védte-ápolgatta, Édes jó Anyánknak sokszor feláldozta . . . Gyermeki volt a szív, az ősz férfiúban, Hit és lelki-öröm csendült dalaiban. „Vitéz kurucoknak" síró unokái! Ott voltunk sírjánál könnyeket ontani .. . Ó a könny az kevés ... az könnyen felszárad, Szivünkbe emlékét! Onnan el nem szállhat! Haló poraira csokrot mi nem kötünk, Helyette imát zsong érette a szivünk. Elmegyünk lélekben, nem a ravatalhoz, Hanem föl az Égbe drága Szűz Anyánkhoz. „Boldog asszony Anyánk!" Előtted könyörgünk, Hallgasd meg az imánk, kiért esedezünk. Vezesd szent Fiadhoz . . . Kérj neki irgalmat, Hadd nyerjen a sírban örök nyugodalmat. Farkas Gergely. Ezután a szónoki méltatás következett: Kedves Barátaim ! Csak nemrég halt el a magas fehér kriptafalak között a ^Cireumdederunt" mélabús dallama ... De ezúttal nekünk még mindig fülünkben zsong, lelkünkben búg a visszhangja . . . valami egészen szokatlan volt az egyszer azokban a fizikai hanghullámokban s mi nem tudunk e melódiától szabadulni . . . mert most annak szólt énekünk, ki minket arra tanított ... Az ő lelke sirt felénk azokban a bús dallamokban . . . Mi elkísértük utolsó diadalútján . . . aztán visszafordultunk ... A kripta ajtói bezárultak és az ő rendes, néma homálya borúit szét odalenn . . . De mi ezzel a részvétünkkel még nem tettünk eleget nagy halottunk iránti kegyeletünknek, mert nekünk ő több volt, mint másoknak. Nem tehetünk róla, szivünk vonz, érzelmünk hajt, nekünk vissza kell mennünk a kripta dohos levegőjébe — csak úgy nyugszunk meg — fel kell lebbentenünk tiszteletet tudó kézzel a kripta legifjabb lakójának szemfödőjét. — Nagy mester! Arcodba nézünk utolszor, leolvassuk boldogult vonásaidat és mélyen a szivünkbe véssük . . . * Közénk járt, elénk lépett: Leviták, „altiora canamus!" Ti szentélyben jártok, ti az Űrnak akartok énekelni, ó hát legyen énektek angyali rezgésű s ha angyali „glóriát" nem is tudtok emberi ajkakról zengeni, kezeljétek legalább pásztortilinkótokat ügyesen! . . . S mi gondos, mesteri keze alatt szárnypróbálva, szárnykibontva énekeltünk az Úrnak. *