ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-10-09 / 41. szám

leánya. Magyarász Béla veje. Özv. ifj. Kersch Ferencné szül. Dianiska Milka menye. Magyarász Imre, Magyarász Etelka, Kersch Mariska, Kersch László unokái. Özv. Hegger Józsefné szül. Kersch Flóra, Grünfelder Antal és neje Kersch Lenke, Lehmayer Máté és neje Kersch Anna, Szommer József és neje Kersch Mariska, Herr Ödön és neje Kersch Cecil, Kersch Mihály, özv. dr. Kiss Györgyné szül. Szülik Betty testvérei, sógorai és sógornője. A temetés. Az elhunyt szomorú temetése pénteken d. u. 5 órakor ment végbe. A temetési szertartásokat Bogisich Mihály prelátus-kanonok, az Országos Cecilia-Egyesület elnöke végezte. Jelenvoltak a főkáptalan összes tagjai, Vitamer Imre polgármester s nagy úri közönség a városból, kivonultak továbbá a papnevelde és a tanítóképezde növendékei tanáraikkal. A ravatalt a bazilika oszlopcsarnokában állították fel, a gyászénekeket a bazilikái énekkar és a szeminárium egyesitett énekkara szolgáltatták. Az első beszentelés után a nagy halottat díszes menetben s az általa szerzett „Miserere" hangjai mellett még egyszer körülhordozták a bazilikában, melynek csarnokai 14 éven át viszhangoztak művészi játékától, s aztán a székesegyház kriptájában helyezték nyugalomra az ítélet és feltámadás harsonájának megszólalásáig, melyet oly festőiesen tudott megzenésíteni „Dies irae"-iben. A sírhelynél dr. Klinda Teofil mondott megindultságtól reszkető hangon gyászbeszédet. Október 8-án d. e. 9 órakor a boldogult lelkiüdveért ünnepélyes rekviem volt a bazilikában. Okt. 11-én reggel 6 órakor dr. Koperniczky Ferenc rektor mond rekviemet a szeminárium kápolnájában, mely alkalommal a növendékek Kerschnek a „Sursum Corda"-ban levő örökszép „Requiem"-jét adják elő. Még sokáig nem fogjuk beleélni magunkat a rideg valóba, hogy Kersch Ferenc meghalt! Oly váratlanul történt kimúlása, oly mély benyomást tett reánk nagyszabású és kedves egyénisége, orgonajátéka és zeneszerzeményei. Opera illorum sequuntur illos! Művei és élete elenyészhetlen emlékben őrzik képét lelkünkben, mig ismét viszontláthatjuk őt egykor a boldog örökkévalóságban. A koszorúk. A koszorúk cimszalagjainak feliratai a következők voltak: Isten veled édes Ferim — bánatos hitvesed. Felejthetetlen atyánknak — Etus, Béla. Drága nagyapánknak — Imriske, Babuci. A boldog viszontlátásra — szerető Misi öcséd. Szeretett nagy Mesterének — A főszékesegyházi énekkar. Felejthetetlen tanáromnak — Ország Rezső. Bellovits Manci. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Mari a fürdőszobában. Csak nem ettem szappant — szokták mondogatni azok, akiknek valami olyasfélét ajánlanak, amihez semmi kedvök sincs. Az a Rojesvesky Mari nevü fiatal leány azonban, aki csak pár héttel ezelőtt ment Amerikába, valamelyik Isten háta mögött lévő oroszlengyelországi famíliából, nyilván nemcsak ezt a mondást nem ismerte: de nem ismerte még magát a szappant sem. Legalább is nem az ezüstös, aranyos papírba pakkolt csokoládé és egyéb tetszetős nyalánksághoz hasonló szappanokat. A tapasztalatlan és még a rendes zöldeknél is sokkal zöldebb Mari, odaérkezése után nemsokára beszegődött házileánynak egy előkelő pittsburgi amerikai családhoz, ahol ugyancsak megbámulta a csodás bútorokat, fényes tükröket, süppedő szőnyegeket, nagyszerű függönyöket és fényes evőeszközöket, amilyeneket ő még soha álmában sem látott. De hol is látott volna! — Talán abban a nyomorúságos kis orosz-lengyel faluban, ahol még a pópa is legfeljebb, ha cseréptányérból eszik, de a tanitó már bizonyosan az asztalba vájt tányéralaku mélyedésből kanalazza fel az orosz konyha gyanús paraszti ételremekeit. Egyszóval a szegény Marit annyira meghatotta mindez, amit látott, hogy határtalan boldogságában és elfogultságában hangosan zokogni kezdett/ — Istenem, mondogatta a szegény Mari, hiszen ez itt a paradicsom, amelyről a főtisztelendő pópa annyit prédikált otthon minden vasárnap délután ... Istenem, Istenem, talán már meg is hal . . . Letzter Gruss dem lieben freund und Collegén — Schubert. Érdemes alelnökének — az 0. M. C. E. Felejthetetlen testvéremnek — szerető Flóra nővéred. A szeretett jó testvérnek — Lenke, Tóni. Szeretett Feri bácsinknak — Tóni és Lujza. Weintraub. Felejthetetlen jó testvéremnek — Nina, Máté és gyermekei. Felejthetetlen testvérünknek — Józsi és Mariska. Felejthetetlen Feri bácsinknak — Flóra és Zoltán. Isten veled — Cecil, Ödön és gyermekei. Felejthetetlen, hőn szeretett s nagyrabecsült Mesterünknek — Szendrei Imre és Pista. Édes jó apának és nagyapának — Milka, Mariska, Lacika. Szeretetünk őrzi emlékedet — Magyarász János és családja. Hálás tanítványa — Olgus. Dr. Gedeon Endréné. Visszafelé? Miklós Andorék egy csendes estén életgyónásra szánták el magukat. Nem a maguk vétkét irták papirosra, — ezt nem is lehetne kívánni — hanem a liberalizmusét. Egy cikkecskében összevetették tizenötév jófeltételeit és a végén megütvén mellüket, kiírták a nagy megvallást: „Viszszafelé." „Az Est" az okt. 2. számában igy ír: „Tizenöt éve vezető politikusaink mind lelkes liberális emberek voltak, akik meg voltak győződve róla, hogy Magyarország boldogulása csak a szabadlevegőjű haladás utján képzelhető. És egymásután, gyors tempóban hozták azokat a törvényeket, amelyek az élet széles, szabad kifejlődését, a társadalom eggyéforrását akadályozó középkori lim-lomot elhordták az útból. Egymásután hozták a zsidók polgári egyenlőségéről, a vallások egyenjogúságáról, a vegyes házasságokról szóló törvényeket. És hosszú harc után, nagy és viharos országos válság zajlása közepette végül a polgári házasságról szólót." Igy azok gyónnak, akik mindent elmondanak, csak azt nem, amit kellene. A rossz gyónóknál kérdezni szokás. Hát kérdezünk : Ugy-e az is megesett, hogy ti, „lelkes liberális emberek" néhanapján az ország alkotmányos A pittsburgi család tagjai, amikor tolmácsolták neki a szegény Mari zavarát és ömlengéseit, amely tulajdonképen nem volt egyéb, mint a fejlett kultúra hirtelen hatása egy fél vad parlagi falusi lélekre : — olyan jót mulattak az eseten, ahogyan ilyen esetben csak egy igazi amerikai mulathat délkeleti Európa barbárszülöttein. Lassanként azonban az orosz-lengyelországi Mari kezdett megszokni, kezdte magát az előkelő pittsburgi családnál otthonosan érezni. A soha nem látott és soha nem élvezett ételeket is kitűnő étvággyal fogyasztotta el és csakhamar olyan rohamosan kezdett gömbölyödni, ahogyan csak egy hízásra berendezett tenyeres-talpas oroszlengyelországi leány gömbölyödhet. Volt azonban Marinak egy titkos vágya, egy titkos bánata is. Titokban kezdte rossz néven venni, hogy a fürdőszoba csábító csemegéiből, az aranyos és ezüstös papírba csavart (és legalább is pástétomnak képzelt) szappanaiból, valamint a különféle üvegekben pompázó, különféle szinű és paradicsomi likőrnek képzelt szagosító szereiből még soha meg sem kínálták őt . . . Minap aztán Mari már nem tudott tovább ellenállani a fürdőszoba csábító eseményeinek: és éjnek idején a fürdőszobába lopózva, mohó sietséggel megevett papirostól együtt egy ezüstös és aranyos szappant, melyre ugyanolyan mohó sietséggel kiürített egy üveg zöld és egy üveg piros parfümöt. Egy óra múlva aztán rettenetes, soha nem hallott ordítozás verte fel a házbelieket, akik halálra rémülve futottak Mari szobája felé, ahonnét a szörnyű ordítozás hallatszott. Mari ott feküdt, jobban mondva ott fetrengett a szoba közepén, szájából hab és szines tajték tört elő és kínjában a szoba padlóját harapdálta. A gyorsan előhívott és politikai liberalizmusát felajánlottátok Bécsnek ? Hányszor ? Talán a büntető törvényeknek és a jogi perrendtartásnak- a gyakorlatban való igazságos érvényesüléséről is megfeledkeztetek? Hányszor? Az élet széles, szabad kifejlődését célzó polgári jogok szabad gyakorlására — legkivált a választásoknál — mennyiben ügyeltetek? A nemzeti liberalizmus oltáráról hányszor tartottatok jól szubvencióval idegen intézményenyéket, cégeket és gyárakat? Segitettétek-e, védtétek-e a törpebirtokost és a középosztályt a gazdasági és az erkölcsi elzülléstől ? Adtatok-e kenyeret a parasztnak, munkát a kisiparosnak? — avagy elküldtetek őket Amerikába napszámba? Nemesitettétek-e a magyar vért, vagy „uj vért" hoztatok be és azt tettétek nemessé? A vegyes- és polgári házasságok emelték-e a család erkölcsi jellegét: kevesbedett-e a kitett és törvénytelen gyermek és az elválások száma ? A szabad sajtóban terjesztettétek-e az objektiv igazságot, előmozdítottátok-e a népnek valláserkölcsi alapon való művelését, nevelését? Gyökeresen ható szérummal gyógyitottátok-e a szociális bajokat, vagy csak szépségtapasszal ? A valódi haladás ezen tizparancsolatjának szűrőjén szeretnők, ha a liberális urak egyszer már leszűrnék ott, „Az Est" homályában sok szép erényüket! Az analízistől azonban mindig irtóztak. E helyett fantómokot állítanak fel és beléjük szövik hazug álmukat. Ki hiszi el nekik, hogy a „diadalmas liberalizmus egy Franciaországot támaszt" ? Én nem. Boldog, gazdag az új Franciaország? Kultúrájának vannak erkölcsi és nemzeti keretei? Nem boldog, nem is erkölcsös, nem is nemzeti. Művelt és kozmopolita; ez Paris és ez Fraciaország is. De hát ez már „haladás" ? Hát, akinek a legjobb pilótája van, annnak már nem kell morál és haza ? Vagy megfordítva: akinek hite is van, erkölcse is van, hazája is van, annak nem lehet kitűnő aéroplánja, nem tehetnek elsőrendű gépei, kultúrtanyái, az nem tarthat lépést a korral? Ki tiltja meg ezt? Talán az agyongyötört Borromäus-enciklika, vagy az a „szigorú pápa", orvos hamarjában mérgezést konstatált és hánytatót adott be Marinak, amitől aztán Mari csakhamar jobban lett és pár perc múlva zokogva vallotta be sajátságos fürdőszobai kalandját. Mari szavait falrengető hahota követte és az előkelő pittsburgi família készségesen megbocsátotta a szappanevő Mari bűnét. Régen és most. Rémségesen irigy gyermek voltam. Bizonyára különös dolognak látszik, de, hogy őszinte legyek, megmondom : én csak késő ősszel, zúzmarás télen és kora tavasszal szerettem a rétet és erdőt! Illetőleg dehogy is így van! Inkább ellenkezőleg majdnem meghaltam a zöld, bársonyos pázsitok, vadvirágos rétek és a lombsúttogó erdő után. De hát mit is beszélek akkor? No de most már egészen őszinte leszek! Igenis a virágos rétet és erdőt szerettem én mindig a legjobban, csakhogy nem éreztem jól magamat sohasem benne, mert az irigység, a sárga irigység nem engedte, hogy örömmel élvezzem is azt, amit oly lelkemből szerettem: az élő, a viruló természetet. Pedig jól emlékszem, hogyan tele volt a szivem, a lelkem gyönyörrel, mámorral, amikor a fakadó, a viruló természet ölén kóborolhattam, vagy az illatos zöld füvön heverészhettem. Nem is egyszer könnyek futottak szempillámra s olyan jóleső, meleg érzéssel gurultak alá arcomon s leestek egy fűszál tövébe, hogy harmatcsepp legyen belőlük. És én mindezek dacára mégsem tudtam igazán élvezni a természetet, mivel két kis csöppnyi