ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-09-11 / 37. szám

rendezését kívánja. A párbér szolgáltatás mostani alakjában módfelett lealázó a lelkészre, a legtöbb helyen maga szedi be és hetekig, sőt sok helyen hónapokig eltart, amig literenkint viszik a párgabonát a plébániára. S hogy ez mennyire odiózus, csak az tudja, aki már szedett valaha életében párgabonát. Rosszabb ez a koldulásnál! A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a hivek kevés kivétellel rendszerint mindenféle silány terményt — rostaalját — adnak, sőt sokszor még ezt is megtagadják, mert azt tartják: „Minek adjak, hisz van a papnak elég!" Talán nincs az esztergomi főegyházmegyében egy olyan plébános, akinek számtalanszor nem lett volna alkalma ezen idézetet hallani. És nem használ itt intenzív lelkipásztorkodás sem, mert ismerek igen buzgó plébánosokat, akik nemcsak hivatásuknak állanak magaslatán, hanem egész önfeláldozással dolgoznak híveiknek anyagi jólétén is, és mégis párbérjárandóságuk egyrészét csak végrehajtás útján tudják megkapni. Sokszor valósággal házalnia kell a lelkésznek ezen járandóságaiért, melyekre gyakran jövedelmének nagyobb része van alapítva. Mindez egyrészt lealázó a lelkészre, másrészt veszélyezteti tekintélyét, melyet állása megkívánna és a legtöbb esetben a párbér követelések miatt válik gyűlöletessé a viszony a lelkész és hivei között. Ami pedig a munkabeli szolgáltatásokat illeti, ez a robotszerű szolgáltatás a mai kor viszonyaiba egyáltalán nem illik bele. Kellemetlen az a lelkészre és hívekre egyaránt. A hívekre azért, mert olyankor kívánjuk tőlük, mikor a munkaerőt maguk sem nélkülözhetik, a lelkészre pedig azért, mert csak a kényszernek engedve, rosszul teljesitik, úgy, hogy nincs benne köszönet. Mindezekhez hozzájárul a teherviselés aránytalansága is. Ismerek a főegyházmegyében több községet, ahol a tiz holdas gazda párbér címén fizet 1 pozsonyi mérőt, a 100 holdas ugyanannyit és az 1000 holdas — aki nem kegyúr — semmit. Ezen a középkorból eredő és teljesen elavult rendszer módozatain változtatni kell és hála Istennek, a rendezés Ő Felsége, a király magas parancsára meg is fog történni. A rendezést megelőzőleg okvetlenül szükséges a termény- és munkabeli szolgáltatások ujabb értékelése, még pedig az állam részéről a közigazgatási hatóságnak, a járási főszolgabírónak közbejöttével, az egyházi hatóság részéről pedig a kerületi esperesek kiküldésével. Szükséges ez azért, mert ezek, mint nem érdekelt felek, objektive fogják az értékelést végezni. Ments Isten attól, hogy az értékelést a községek az itt említett hatóságok közreműködése nélkül végezzék, mert a jegyzők — tisztelet a csekély számú kivételnek — antagonistái lévén a lelkészeknek, a községi képviselőtestülettel az értékelést a papság hátrányára fogják végrehajtani. De talán azt lehetne ellenvetni, mire való egyáltalában az újabb értékelés, ha az már az 1896. évi jövedelem összeíráskor úgyis megtörtént? Erre azt felelem, hogy az 1896. évi kongrua bevallás a változott viszonyok miatt a párbér rendezés alapjául nem szolgálhat. Például hozom fel a párkányi plébánia javadalom bevallását, ahol egy mm buza 4 forint = 8 koronára van értékelve. S ez nemcsak Párkányban van igy, hanem majdnem mindenütt. I. A párbér rendezés keresztülvitele szempontjából legcélszerűbbnek mutatkozik az országos rendezés, mert az országos rendezés gyorsabban és egyszerűbben valósitható meg, s továbbá, mert a nép között mindinkább elterjedő szociális velleitások ez esetben sokkal kevésbbé hoznák a népet mozgásba. Az országos rendezés háromfélekép történhetik: 1. az állampénztárból; 2. a kath. hivek egyetemétől; 3. csak a párbérkötelezettekre kivetendő párbér-adó útján. 1. Az állampénztárból való megváltásnak ismét két módja van : a) a tized megváltás mintájára, mint az 1848-ban történt. Országos törvény rendelje el, hogy minden község záros határidő alatt köteles rendezni a ránehezedő párbér és munkabeli szolgáltatásokat. Minden község köteleztessék, hogy hosszúlejáratú amortizációs kölcsönt vegyen föl az államtól, a váltság fejében járó tőke erejéig. A község fizetné az évi részletet, mely idővel önmagát amortizálná, s amely alig tenne ki valamivel többet azon összegnél, amelyet fizet jelenleg termény- és munkabeli szolgáltatás cimén. A javadalmas pedig kapjon az államtól évi járandóságának megfelelő járadékkötvényt, vagy kapjon évi járandóságának megfelelő tőkét és azt elhelyezve állami értékpapírokban, az ezek után esedékes kamatok fedezzék párbérjárandóságát. E pénzügyi művelet országosan könnyen és gyorsan keresztülvihető és ezen megoldásnak megvolna az az előnye, hogy mig egyrészt érintetlenül hagyná a papság függetlenségét az államhatalomtól, másrészt biztosítaná a papság jövedelmét. b) Kultuszadó útján. Az ország összes adófizetőire, valláskülönbség nélkül kivetendő volna kultuszadó, melyet a helyi hatóságok a többi közadók módjára beszednének és a beszedett illetéket a királyi adóhivatalokba •— államkincstárba — beszállítva, a javadalmasok a megváltás értékeit onnan kapnák havonkint, vagy negyedévenkint nyugta ellenében. A valláskülönbség nélküli megadóztatás nem lenne sérelmes a protestánsokra, hiszen a nekik juttatott 3 millió korona államsegély nagy kvótáját a katholikusok fedezik. Nem állja meg helyét az az ellenvetés, hogy a nem katholikus adófizetők nem kötelezhetők arra, hogy a katholikus párbérkötelezettek előnyére kárpótlási adóval terheltessenek meg, mert valamint a nem katholikusok párbérszolgáltatását a vallás- és közoktatásügyi minisztérium az államkincstár terhére rendezte, éppúgy most a „quod uni iustum, alteri aequm" elvénél fogva a nem katholikus adófizetők járuljanak hozzá a katholikus párbérfizetők párbérének megváltásához. A kultuszadó kivetése az ország összes adófizetőire valláskülönbség nélkül: az összes vallásfelekezetek közös érdeke lenne s aligha lesz a törvényhozó testületben az az elem túlsúlyban, amely ezt meggátolni akarná. 2. Az országos megváltás az autonómia által is kivihető lesz, mert a kath. autonómia elég erős lesz megfelelő alapot teremteni, hogy abból a párbér-kérdést országosan rendezze, s ez esetben még államsegélyre sem lenne szükség, ami kizárná azt, hogy a kormány a kath. vagyont és alapokat továbbra is kezelje; de erről majd csak akkor lehet szó, ha megvalósul a katholikusok autonómiája. 3. Az országos rendezés harmadik módja lenne a párbérkötelezettekre kivetendő adó olyképpen, hogy törvényes intézkedés lépne életbe országosan, mely szerint minden párbérköteles kath. egyén állami adója után bizonyos °/o-ú párbér-adót fizetne be évenkint az állampénztárba és ennek ellenében a párbért élvező javadalmasok az állampénztárból megkapnák a törvényesen megállapított párbér járandóságukat. Dr. M. I. HÍREK. Karcolatok. Esik eső. Ülök az íróasztalomnál. Kezemben szorongatom napi újságomat. Máskor szeretem ; ma nem tudom olvasni. Lehet, hogy a hirei izgatók, érdekesek. Ma nem kell. Utálom a betűit. Ma tudnak mozogni és úgy nyúlnak el előttem, mint nehezen hulló kövér esőcseppek. Ablakomra nézek. Homályos fátylak estek reá s elfödik előlem a fázó, hideg utcát. Bizonnyal odakünt is minden szomorú s mindent lenyom a fakó, álmos unalom. Ami tegnap színes volt, az ma szürke, színtelen ; a mi tegnap dalolt, ficánkolt, az ma néma, csendes. Odaszorítom homlokomat a hideg ablaküvegre. Kitárjam? Kinézzek? Nem fogok kinézni. Inkább magamba pillantok és megfigyelem a lelkem titkos rezgéseit. Csodálatos; a lelkem nem álmos. Talán üdébb, mint máskor, talán beszédesebb is. Valami finom érzékenység öleli át és én soha nem sejtett titkos hangulatokat érzek meg benne. Ma mindenkit szeretek. Ma mindenkinek megbocsátok. Ma megtudom érteni mások fájdalmát, panaszát. Ma tudok örülni az örülőkkel. Előbb egy verset olvastam. Középszerű unalmas kis verset. Tegnap félredobtam volna. Ma könny csillant meg a szememben. Én szeretem ezeket a fakó, őszi délutánokat, A napsugaras, dalos napokon hazug álmoknak élek; ábrándokat hajszolok és elfelejtem az élet igazi valóságát. De ilyenkor magamra eszmélek. Tisztán belátok a lelkembe s a mélyén titkon szunnyadó erőknek jövök tudatára. Megüti lelkemet az élet nagy komolyságának sejtése. Az esernyő. A nedves, csatakos utcán bandukoltam. Az ég szürke volt; az eső esett. Esett szakadatlanul; esett avval a konok akarattal, hogy nem fog megállni. Sem ma, sem holnap. Talán sohasem. Előttem alacsonytermetű, vánnyadt arcú nénike hatalmas kosarat cipelt. Egyszerre megállt. Utóiértem. Boszus dörmögéséből csak ennyit hallottam: „ezért nem szeretem én az esernyőt." Nem vagyok filozófus. Arra azonban elég hamar reájöttem, hogy a jó nénit nem valami fontos baleset indithaja erre a határozottan ernyőellenes nyilatkozatra. Bizonyára ott felejtette valahol. Talán egy boltban, talán egy ismerősénél. Talán a piacon. Hátranéztem. És csakugyan. A nénémasszony már egy bolt lépcsőjén kapaszkodott felfelé. Vártam. Hamarosan előkerült egy hatalmas, görcsösnyelű tarka parapléval. Önkéntelenül elmosolyodtam. Pedig alapjában igaza van a jó néninek. Ö nem szereti az esernyőt. De hát van-e egyáltalán, aki szereti? Kinek okozott valaha egy esernyő különösebb boldogságot ? Ki az, akinek nem volt még vele ezernyi gondja, mérgelődése és bosszúsága? Mennyi kérdés ! Mennyi boszantó reminiszcencia. Nem is hiszem, hogy lenne jószág, árucikk, magántulajdon — vagy minek is nevezzek egy esernyőt — melyet az emberiség apraja-nagyja olyan egyöntetű szórakozottsággal felejtene „valahol", mint épen az esernyő. Én elhiszem, hogy vannak bámulatosan pontos, fegyelmezett lelkű, összeszedett emberek, de nem hiszem el, hogy mindeme szép tulajdonságaik saját ernyőjükre vonatkoztatva is érvényesülnek. Sőt egyáltalában nem tudom elképzelni, hogy létezzék idősebb esernyő, amelyet valaha „ott" nem felejtettek, el nem hagytak, vagy el nem veszítettek. Ezért az esernyőt nem lehet szeretni. Az esernyőt csak gyűlölni lehet. A paraplés néni kifakadását mi — esernyőtulajdonosok — nagyon is értjük. És részvéttel vagyunk iránta. A közös csapások érzése hozza őt közelebb a szivünkhöz. Ö is balsorsosunk. P. Jenő Krónika. Versírásra nem is fogtam volna tollam, De most a versekre szörnyű komoly ok van. Czuczor Gergely óta nem volt ok rá ennyi, (No de ne sirj kis lány, igy kell annak lenni!) Nyolcezer katona egy városban! . . . Erre A magisztrátus is azt mondta, hogy: „Ejnye, Idegen forgásért sóhajtoztunk sokszor, De most már csakugyan sok is volt a jóból!" Hát még a lányok szive hogy vert, égett, Látva ennyi deli katonanépséget. Őrnagytól lefelé mind-mind partiképes, Huszár, tüzér, baka, tényleges, önkéntes. Jaj! mennyi kék posztó és hogy illik rájuk, Mennyi bajnett, puska, lovak, kardok, ágyúk, Mennyi csizma, csákó, bakancs, bornyú, bütykös, Szanitéz cakkumpakk, (a vész folyton futkos!) Aztán mennyi gallér, rajtuk csillag mennyi, A fényes égbolton sincsen talán ennyi! Mennyi kétfejű sas, mennyi gomb, szép sárga, Putzpaszta kellett rá legalább hét mázsa! Hát még ennivaló? Liba, csirke, kappan, Fogolymadár, fácán, malac piritottan, Hej, mennyi elfogyott volna hamarjába, Hogyha a menázsi ilyesmiből állna! No de szerencsére vége lett a heccnek, Vége sok bajunknak, mit mások kerestek. Elmúlt ez is tőlünk, mint az árviz, eső, Vagy mint a kolera, (ez lett vón' az első!) Ennélfogva most már békén alszunk jókat, Várva — nincs más dolgunk — a petíciókat! (-•)