ESZTERGOM XV. évfolyam 1910
1910-08-20 / 34. szám
misemondó-naptárban István király a szentek között soroltatik fel; a római martyrologiumban pedig neve augusztus 20-án már régidőktől említtetik. A későbbi időkben is folyton ünnepelték. Gentilis bibornok az 1308-ban tartott rákosi országgyűlésen azon Árpádházból származó, kitűnő életszentségű királyokról beszél, akiket méltóknak tart arra, hogy a szentek közé számittatnak. Zsigmond király 1433-ban búcsúkat eszközöl ki azok számára, akik a székesfehérvári és nagyváradi templomokat felkeresik, ahol Szent István és Szent László ereklyéi tiszteltetnek. Bár Szent István kanonizációja, mint említem, László király alatt, az akkori szokás szerint, az ország püspöke által jogérvényesen megtörtént, mégis hogy a későbbi felfogásnak is elég tétessék, XI. Ince pápa, Lipót császár kérelmére, István királyt Rómában szentté avatta, illetve a régebbi kanonizációt ünnepélyesen megerősítette. Hiteles adataink vannak arról is, hogy Szent Istvánnak nemcsak Magyarországon, hanem Ausztriában, Svédországban, sőt Angliában is volt ünnepe. A kegyelet. Mindig jobban és jobban kialakul az a meggyőződés bennünk keresztény magyarokban, hogy egyházunk és nemzetünk kimagasló ünnepei alkalmával valami titkos tervszerűséggel kigondolt támadások — kegyeletsértések — látnak napvilágot a tőlünk idegen sajtóorgánumokban. A mi városunk sajtóvilágában is napvilágot látott a napokban egy sajátságos közlemény, amely különös keveréke valamelyes keresztényies felfogásnak, a szabadosság felé kilengő gondolkodásnak, a kegyeletes ünneplés és a rendező személyek kipellengérezésének. s amelyről mi, a közönség, a következő bírálatot mondanánk el, ha a t. szerkesztőség sorainknak helyet enged. * Bizonyára „A szent bal" cimű cikk írója csodálkozhatik azon leginkább, hogy amint feljebb is megjegyeztük, valami keresztényies ízt is találtunk írásában, de a következő fejtegetés csakugyan meglep bennünket, ellentétben a többiekkel: „A Szent István-kultusz szétválaszthatatlanul van Összeforrva azzal a lélekemelő egyházi pompával, amellyel az ország szivében a szent Jobbot augusztus 20-án körülhordozzák. Ez a szent ereklye teszi Szent István napját ünneppé Magyarországon és tehát országos ünnepet csak ott lehet rendezni, ahol a szent Jobb tényleg van." Ha az ősrégi ének az író szivéhez szólott volna, ha a „Hol vagy István király"-nak akkordjai csak egyszer is lelkébe férkőztek volna, akkor az ünneplés helyének kicsinyes kérdése helyett párhuzamot vont volna a régi hithű és erényes, vitéz és családias magyarok, meg a mostani, korcsmákat búvó korcs utódok között és az idegen szellemű sajtó által megrontott magyarok fölött szomorodott szivvel sóhajtaná el: „Hol vagy István király? Téged magyar kivan, Gyászos öltözetben te előtted sírván." A szabadosság felé kilengő gondolkodást pedig akár akarjuk, akár nem, meg kell találnunk ezen kitételben : „A szent jobb ... az ugyanakkor Budapesten tartott meeting . . . Ilyen két hatalmas vonzóerő koncentrálja Budapestre az ország lakosságának azon részét, amelyre még hat a díszes egyházi ceremónia, a versenyek izgató esélyei és a főváros szépsége." Az a néhány szó: „amelyre még hat" — valósággal olyanfélét akar jelenteni, mint amit, teszem azt, a „Világ" cimű szabadkőrnives lap szokott rólunk, katholikusokról megereszteni: „az ország lakosságának azon része, amely még középkori butaságban szenved." De persze a szent Istvánt ünneplő előfizetőkről lévén szó, nem szabad oly nyiltan megmondani a gondolatokat. Azért megértettük és okulni tanulunk!! * * Hogy pedig a keresztény Esztergom város Budapest ünnepe dacára is tőle telhetőleg hódol szent István emlékének, azt senki sem veheti tőle rossz néven, sőt nem is szabad úgy venni, mert még azt találnánk hinni, hogy valaki kegyeletünk és hitünk impozáns megvallásában óhajt gátolni bennünket. Ez pedig előttünk szokatlan jelenség és nem is akarjuk megszokni. A „szent bal"-nák keresztelt és nagyobbrészt a város elöljáróiból álló rendező bizottság pedig, ha nem is feltűnő „üzleti szellemmel", de mindenesetre buzgó lélekkel iparkodik az ünnepséget minél fényesebbé tenni, arról azonban nem tehet, hogy az „Esztergom és Vidéke" politikai emlékeiből kifolyólag, nem oly előzékeny és kedves iránta, amilyen a „megyével" szemben szokott lenni. A „kócevés"-nek titulált ünneplést pedig nagyon könnyen lehet kipellengérezni a mindig kapható vicclapokban, ha akad oly jóizlésü helybeli egyén; aki karikatúráiban, vagy valami paprikás közleményeiben hajlandó városunkat csúffá tenni. A helybeli ünnepséget ne vegye az író konkurrenciának s akkor nem fog az előtte oly nevetségesnek látszani s a megbirálására is jobbakaratú kifejezéseket fog alkalmazni. Civis. A papi nyugdíjintézet. A napokban a következő sorok érkeztek hozzánk, amelyeket annál szivesebben teszünk közzé, mert a vidéken divó felfogás igy ismertté válik és az elhallgatott, a szivekben élő és elrejtett vágyak és indítványok a közvélemény asztalára kerülnek. Az Esztergomi Főegyházmegyei Papi uj Nyugdíjintézet ugyan már életbe lépett, de még véglegesen rendezve nincsen, mert a cime régi: „Institutum Emeritorum Parochorum et Deficientium Sacerdotum Tirnaviae". Ezt a régi cimet az uj Papi Nyugdíjintézet harmadik rendes közgyűlése változtassa meg, és pedig ezen indoknál fogva: a régi Papi Nyugdíjintézetre a papság nem fizetett semmit, most fizet. Az uj Papi Nyugdíjintézetnek történetét ezen alkalommal talán jó lesz emlékezetbe hozni. Nyilvánosságra jött 1882-ben, de a sorsa szalmatüzhöz hasonlított, amely nagy lánggal hirtelen föllobban, de hamar elalszik, újból felelevenítette 1896-ban a Bibornok Hercegprímás Ő Eminenciája, kegyes Főpásztorunk és buzdító szavát a papság meghallgatván, ez ügyben mozgalmat indított. Legerősebb vitatkozások pro et contra voltak 1898-ban, azokban az én csekélységem is részt vett, cikkem az „Esztergom"-ban 1898. május 22-én a 21. számban megjelent. Midőn azt vettem észre, hogy a vitatkozás már sokkal csendesebbnek mutatkozik, 1899. jan. 28-án második cikkemet a szerkesztőséghez beküldtem. A cikkem megjelenése késett, azért a szerkesztőséget levélben kértem 1899. március 7-én, kegyeskednék cikkemet közzétenni, mert nem szabad engedni azt, hogy a papi nyugdíjügy a napirendről levétessék. Levelem folytán második cikkem a nevezett lapban 1899 március 25-én a 13. számban közzététetett. Minél tovább mentünk az időben, már 1900-ban a papi nyugdíjügynek nyilvános pártolói kevesen voltak, azokhoz én is csatlakoztam és harmadik cikkemet 1900. november 10-én megírtam, amely az „Esztergom" 1900. november 25-iki 48. számában megjelent. Ezzel a papi nyugdíjügy mozgalmának vége lett, mert 1901-ben már erről senki sem irt. A néma csend után a Bibornok Hercegprímás a papi nyugdíjügyet folyamatba hozta, mert 1902-ben kijött a főegyházmegyei VII. körlevél és benne 1696. szám alatt Ő Eminenciájának rendelete : hogy az egyházmegyei nyugdíjintézmény életbeléptetése céljából folyó évi július hó 3-án szélesebb körű tanácskozmány fog tartatni Esztergomban. Minden előadott történeti eseményeknél okvetlenül szükséges, hogy az évek legyenek kitéve, mikor történtek az események. Az uj Papi Nyugdíjintézetnél az hiányzik, mert hogy az 1902-ik évben vette kezdetét, azt a Schematismusból senki sem fogja megtudni. Nem akarok hosszas lenni, csak azt jegyzem még meg, hogy aki az uj papi nyugdíjügyet, mely 1896-tól kezdve, és csak 1902-ben befejezve lett, figyelemmel kisérte, annak az az erős meggyőződése, hogy a Bibornok Hercegprímás Ő Eminenciájának, kegyes Főpásztorunknak az ö nagy müve, mert Ö létre hozta, tehát igazságot követve, az uj Papi Nyugdíjintézetnél a neve megörökíttessék. Legmélyebb tisztelettel kérem az érseki ált. helynök, mint közgyűlési elnök urat, kegyeskedjék a benyújtott következő alázatos indítványomat a nagyérdemű közgyűlés előtt felolvastatni. Indítványozom: 1. Mivel a már életbeléptetett Papi Nyugdíjintézet uj, tehát uj cimet kapjon. 2. Létrejöttének éve, 1902, legyen kitéve. 3. Megalkotójának emléke megörökíttessék. Az uj Papi Nyugdíjintézet harmadik rendes közgyűlése ezt az igazságot mindenesetre tartsa szemmel. „•_ . , Steghk Karoly. Nemzetiségi szemle. A Cyrill— Methód-féle társaság. Erről irt valaki a Pozsonyban megjelenő „Ludove Noviny"-ben egy vezércikket, melyben nekiront az „Alkotmányinak, az „Esztergoménak és a „Kresfan"-nak, mert a nevezett néppárti politikai lapok elitélték a Cyrill —Methód-féle gyülekezet politikai működését. A cikk irója természetesen a legsötétebb színekkel festi e néppárti orgánumok jogos észrevételeit s úgy tünteti fel a dolgot, mintha a néppárt s az ő elveit valló lapok egyenesen útját állanak az evangélium tót nyelven való terjesztésének, a tót nyelvű népnek saját anyanyelvén való oktatásának stb. Pedig ezt józan ésszel még feltételezni sem szabad. Senki sem ítélheti el az olyan lelkipásztor működését, ki tót nyelvű híveinek tótul hirdeti az Isten igéjét. Az azonban már egészen más beszámítás alá esik, ha híveinek túlnyomó része magyar és a tótajkú hivek értik a magyar nyelvet. Ilyen helyeken a tót prédikáció felesleges. A tót nép szellemi és anyagi javáról gondoskodó lelkipásztorokat sohasem szokta támadni sem az „Esztergom", sem az „Alkotmány", sem a „Kresfan" ; ha tehát a Cyrill —Methód-féle papság lelkipásztori működéséből kifolyólag helyesen vezeti a gondjára bizott tót népet, az ellen senkinek sem lehet kifogása. Hanem igenis, amikor a tót nyelvért való fanatikus harc és küzdelem a politika takarására szolgál, amikor a hivatásukról teljesen megfeledkező Cyrill-társaság az egyházi tekintély ellen izgatja a népet, amikor titkos konventikulumokat tartanak egyes helyeken, hogy miként lehetne a „madáron" papoknak jól „befűteni", hogyan lehetne Párvy püspök intézkedéseit ismét alaposan lerántani, az esztergomfőegyházmegyei hatóságot jól sárbarántani, akkor a néppárti sajtó igenis jogosan teszi meg észrevételeit a Cyrill —Methód-féle kompánia működésére. Vannak a tótajkú nép között derék, buzgó, apostoli lelkületű papok és vezérek, de nem tartoznak a Juriga-, Tománek- és Hlinka-féle klikkhez s ime, a „Ludove Noviny" ezekről sohasem fogja állitani azt, hogy ők Cyrill — Method szellemében vezetik híveiket. Igen, mert odaát a túlzóknál csak az a jó pap és vezér, csak az a valódi tót apostol, sz. Cyrill és Methódnak igazi utódja, ki „zatu nasa slovenöinu" küzd, M népét az egyházi tekintély iránti tiszteletlenségre tanítja, aki fanatikusan izgat, ki a jámbor tót népből szociáldemokrata szellemű agitátorokat nevel, aminő sok van Szakolcától—Pozsonyig. A „Ludove Noviny" cikkírói tehát szabad óráikban okosabban töltsék el az időt. Felesleges heccelődésekkel mit sem lehet elérni. A néppárt iránt való ellenszenvüket és gyűlöletüket pedig megmagyarázza az az elkeseredés, mely tollúkat az egyes cikkek Írásánál vezérli. A néppárt nem korteskedik lutheránus lelkipásztorok érdekében, a néppárt nem farag szociáldemokratákat elvtársaiból, a néppárt Zichy Nándor gróf nyomdokain halad, a néppárt kifejezetten keresztény párt', éppen azért minden katholikusnak, főleg papnak itt volna a helye. Ennyit a vezércikkről. A „Ludove Noviny" magyargyülölete. Hogy mennyire gyűlöli a Tománek káplán szerkesztésében megjelenő „Ludove Noviny" a magyarokat, kitűnik főleg egyik híréből. Amerikában ugyanis 3 haszontalan magyar bankár és egy siheder magyar ügyvéd jó csomó dollárt sikkasztott az egyes bankoktól. A „Ludove Noviny" természetesen ismét a maga javára fordítja a dolgot s egyenesen kisüti, hogy ezek a „bestiák a szegény amerikai tót munkásokat lopták meg." Mintha bizony azokban a bankokban csak a tótok pénze lett volna 1 Amerikában tudtunkkal sok nemzetiség lakik. Ne tessék tehát a tótokat kisajátítani. Hanem persze jó megint egyet ütni a magyarokon. Ez is Cyrill— Methód-féle szellem! Népbarát.
