ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-05-08 / 19. szám

harcunk. Azzal az Ausztriával, mellyel ugy jártunk, mint az egyszeri éjjeli vándor, aki világot lát a távolban, bizalommal bemegy s másnap arra ébred, hogy szegénylegények közé tévedt, akik saját bőréből is kiforgatták. Nem a kormányt, hanem az országot féltjük, mikor utalunk azon koalicióellenes tábor kárörvendezéseire, melynek örömei a haza veszedelméből fakadnak. Ahol a nemzeti erö rendelkezésére áll a vezérférfiaknak, ott a nemzet ellenségei nem tehetnek nagy kárt s nem keltik azt a látszatot, mintha ök adnák meg a karakterét a nemzeti torzsalkodásnak. Ám a mi fonák helyzetünkben nemcsak a közéleti paraziták ellen kell a vezérpolitikusoknak küzdeniök, hanem fölfelé is állandóan reklamálni s védeni kell olyan jogokat s jogosítványokat, melyek egy a törvény szerint „más. nemzetnek alá nem vetett" nemzetet megilletnek. Ilyen esetben a nemzet megoszlása kétszeresen nemzeti betegség. Ausztria is azért erős velünk szemben, mert mi megvagyunk oszolva az ellene való küzdelemben is. Azok, akik a nemzeti uralom romjain kivannak érvényesülni, a mindenkori magyar nemzeti politika ellenségei és elömózditják — mint 67 óta elégszer láttuk, — hogy Ausztria nekünk újból örvényt kavarjon és kormányzási hajónkat a sok sziklának neki vigye. A nemzeti irányú fejlődés biztositása, amit a koaliciós kormány megkezdett, sohase tetszett a bécsi köröknek. Ez az oka, hogy a kormány legmérsékeltebb szándéka se talált felülről támogatásra, alulról pedig vad rágalom járt ki neki a demagógia részéről, hogy nem tudott rövid élete alatt vivmányokat szerezni. Vimmer Imre, Esztergom polgármestere Gyapay Pál koaliciós főispán búcsúzó bankettjén II. Rákóczi Ferenccel kezdte gyönyörű toasztját: Recrudescunt vulnera. A napot s a felhőket sokat emlegették ezen a banketten. Most ismét tele felhős és borulatos politikai közéletünk ege, mert kiújultak azok a sebek, melyeknek begyógyitásán fáradozott a nemzeti koaliciós kormány. Újra világos lett azon évszázados osztrák politika, hogy Magyarország ne legyen egyéb, mint a bécsi hatalomnak a vadászterülete. És amidőn emellett azt látjuk, hogy a Bécsből pattogó ostorcsapás, a magyar politikai események vergődése, tetemrehivása mikor avval állit be, hogy ez az öcskös az anyját kénytelen tartani, mikor nincs is a pernahájdernek ? •— Azért van — ellenkezett emelt fővel a fiu — van második anyám. — Ne járasd a szádat, mikor én beszélek. Valami ráncos vénasszony fölnevelt, annyi az egész. Egyik másik kollega már újból próbált vihogni. — Ne bántsa ön az én anyámat — pattant föl önérzettel a bundás. — Fújd föl, szamár, dehogy bántom — válaszolt Gróf Bandi — köszönd meg neki, hogy felnevelt, nem bánom. Kevés olyan bolond akad úgyis manapság. Hanem azt elmondom, ha kíváncsi vagy rá, apád hogyan fulladt bele a krumpliba . . . — Halljuk! halljuk — szólalt meg minden sarokban egy-egy dijnok. Véghelyi Sándor dolgozni kezdett. Lehajtotta fejét. Nem mert, vagy talán nem tudott kikezdeni avval a szemtelen emberrel. — Cudar legény volt az öreg — mesélte Gróf — ugy ivott, mint valami esőcsatorna. Még engem is lefőzött. Sokszor vertük föl együtt vele a korcsmáros házát. Hogy azután megitta kúriáját mind a tizenkilenc holdastul, csöppet sem csodálom. Jól tette különben; egyszer élünk a világon; ha nekem lett volna, én is utána csinálom. — S mikor már mindenét megitta, akkor mit csinált? — kérdezte egyik dijnok. — Újból ivott: mások fizettek neki. — Te? — kockáztatta meg a kérdést egy idősebb kartárs. — Én is, meg más is. és csúfolása még itthon is tapsolókra talál és ugyanazok a képmutató politikai kaméleonok, akik részesei voltak a Bécsnek mindent föláldozó kormányzatnak, most hihetetlenül cinikus lelkiismeretlenséggel becsmérlik a koalíciót, hogy nem tudott Bécstől semmit kicsikarni s a nemzet kudarca nekik mintegy diadaluk, — akkor tömörülni kell minden olyan zászló körül, mely a nemzeti jogokért vivott küzdelmet nem adta fel s nem hajlandó néma rezignációval félre vonulni ott, ahol épen széthúzásunk ad erőt ellenségeinknek. És ha ezt a zászlót Esztergomban a legerősebb párt, jelenleg a függetlenségi párt lobogtatja, mi néppártiak. kooperálhatunk ebben a választásban, mert egyrészt meg vagyunk győződve, hogy dr. Fehér Gyula kanonok programmja a katholikus jogos igényeket fedni fogja, másrészt természetes magára a néppárt hazafias politikájára, hogy ha nincs saját jelöltje valamely kerületben, olyan pártot támogat inkább, mely a nemzeti jogokért küzdeni, nem pedig leszerelni képes. A mostani komoly idők követelménye, hogy a sokféle ellenség ne ejtsen kétségbe bennünket, hanem állítson talpra. A magyarság hegemóniájának kérdése dől el ebben a viharos választási időjárásban. Az ádáz, egymás elleni vádaskodásban eddig csaknem összes intézményeink csütörtököt mondtak, nincs más önvédelmünk, minthogy összes erőinket összeszedjük s ne azt nézzük, ami elválaszt, hanem ami összeköt. Ennek jegyében üdvözöljük Kossuth Ferencet Esztergomban. K. — A politikában egy nagy kérdés kezd előre tolakodni: mi lesz, ha a kormány a választásoknál nem kap többséget? Némelyek azt mondják, hogy uj választások lesznek. Igy aztán biztos lesz, hogy a függetlenség ki fog fáradni. Hieronymi erre a kérdésre világot vet; kimondja, hogy nem kell a választási jog reformját a küzdelembe vinni, hanem arra kell törekedni, hogy a választás előnyös auspiciumok között mihamarabb véget érjen. Igaza van, mert addig az okos ember a nótáról nem beszélget komolyan, amig nincsen hozzá való hegedűje. Nagy baj az, ha valaki a nóta fölött idejekorán összevesz, mert a veszekedésben könnyen a hegedű törhetik össze. Mit jelent ez ? Azt, hogy a kormány berkeiben mégis van valami, mi a nóta körül forog és ami a hegedű repedését is siettetheti. A komoly politikus az ilyen — Attól hiszen felkopott volna a torka, mit te fizettél neki — gúnyolódott az előbbi. — Bolond — vágott vissza Gróf Bandi — az én édesanyám szegény asszony volt már, annak a birtokából ugyan nem tellett, de mégis segítettem az öregnek, hogy pár literre szert tegyen, akkor azután én is ittam vele. — És hogyan segítettél ? — Én ajánlottam a fogadásokat. — Miféle fogadásokat? — No hát teszem, hogy három liter borért az öreg Véghelyi fölmászik a legmagasabb nyárfára. A parasztok tartották. — És Véghelyi? — Ő fölmászott. A három litert azután kicselekedtük közös akarattal. — Hát aztán? — Aztán meg öt literért megfürösztöttük télen a patakban. Kutya baja sem esett. Megnyert minden fogadást, csak a krumpliba törött bele a bicskája. — Hogy hogy? — Abba fogadott hogy száz darabot megeszik egy végre. — Sülve? — Felét sülve, felét főve. — No és? — Hetvenhárom leszaladt, jobban mondva annyit lecselekedett a torkán, de a hetvennegyediknél megpukkadt. — Ez volt a szegény öreg vége. Általános jókedv jutalmazta az elbeszélő fáradságát, csak Véghelyi Sándor nem szólt egy kulissza mögött böstörködő politikai ekrazittal nem sokat törődik, mert soha sem volt még Magyarországon úgy, hogy kormányra -való embert ne találtak volna, de az rendkívül aggasztja: mily veszedelmeket hordhat méhében az osztrák intrika? Ha a kormány nem tudja beváltani szavát és megy, lesz elég cilinderes úr a bpesti Kossuth-utca járdáin, kikből az új kormány összeállítható lesz, de nagy kérdés, lesz-e elegendő erély a nemzeti nagyságokban arra, hogy az osztrák kombinációt vészes munkájában megállíthassák? Erre a Kobrák cipőgyár nem szállíthat elegendő ellenálló erőt. Ezzel csak az üstököst lehet megállítani, de a német sógor magyarfaló politikáját nem. „E vállalat — mint Samassa érsek mondotta — roppant nehézséggel jár, mert korunk egyik legveszélyesebb fekélye, hogy független cselekvésre kevés ember bir elegendő ésszel és jellemerővel" Politikai apróságok. Májusban a mi jó öreg királyunk hű magyarjainak körébe érkezik. A kőnyomatosak hírül adják, hogy nálunk marad valószínűleg mindaddig, mig a választások le fognak zajlani. Az idei választások tehát ezen híradások szerint „sub auspiciis regis" sőt királyi segédlet mellett fognak megtörténni. Ügy illenék, hogy a „hű magyarok" gentlemann természetük és királyhüségüknek legalább abban adnának kifejezést, hogy nem gyerekeskednek, hanem érett megfontolással és elvszilárdsággal közelitik meg a szavazó urnákat. Erre azonban kevés a kilátás, mert már ma éretlenkednek egyes politikai csoportok. Egy öröm van a kőnyomatos híradásában; az, hogy a képviselőjelölt urak „sub auspiciis regis" lesznek doktorokká avatva. Őrmester úr „Lármás" erre azt mondaná : Smarn ! Nem minden bundás tud feszesen „hapták"-ban megállani s nem mindenki tud célpontot találni. Pedig az a tudomány, hogy az ember oda löjjön, ahová kő. És a legfőbb a dologban az, hogy őrmester úr „Lármás"-nak igazat kell adnunk, mert a politikai matadorok ma kancsal mészárosok és nem doktorok. Vagy mik? Ha csakugyan megtörténik az, hogy a mi jó öreg királyunk Bpestre, székesfővárosába jön, akkor a Khuen-kormány egy sarkalatos programmpontot már is beváltott, mert a nemzet és király között a békés együttérzés helyreállott. Ha ezen következtetésünk tényleg valóságból táplálkozik, felsóhajthatunk, mert aranyigazság az, hogy csak a két hatalmas tényező: a király és a nemzet közös megértéséből fakadhat fel a nemzet javát célzó komoly munka. Mi hazafias lelkesedéssel és magyar szívvel látjuk jó öreg királyunkat körünkben. Vajha megértetnék vele a magyar sziv óhaját! Mily nagy lelkesedés nyilatkoznék meg százezrek ajakán. * * * hangot is. Irt, dolgozott, mintha nem is öt akarták volna bántahi. Mára különben békét hagytak neki. Másnap azonban Gróf Bandi megint belebotlott. — Hallja-e maga, csimasz — gorombáskodott vele — járt maga talán iskolába is? — Valamelyest — volt a hideg válasz. — Elemibe vagy latinba is ? — Latinba is. — Csudálom, igazán csudálom. — Miért csudálod? — kérdezte Bandi másodlegöregebb kollégája. — Mert nincs olyan becsületes formája, hogy érdemes lett volna kicsapni. Én második iskoláskoromban már rendőröket vágtam földhöz, de ez ? — Nem volt ok rá, hogy kicsapjanak, — vetette oda önérzettel a fiu — én becsülettel elelvégeztem a hetedik osztályt. — A hete . . . hetedik osztályt? — höbötölte Gróf Bandi csodálkozva, mikor aztán kissé magához tért, kíméletlenül folytatta — mondd azt öcsém, kerge birkának, de ne énnekem. A hetedikből jegyzőnek mehet az ember, nem pedig dijnoknak. — De én dijnoknak mentem — hangsúlyozta a fiu határozottsággal — mert én tovább akarok tanulni. Magánúton végzem a nyolcadikat, fönntartom magamat s szegény anyámnak is küldhetek segélyt. — Krumplit talán ? — szólt bele a legközelebbi szomszédja.