ESZTERGOM XV. évfolyam 1910
1910-02-13 / 7. szám
ségi párt zászlóját, leginkább amióta Kossuth és Justh azt ketté hasitották, nem nagy lelkesedéssel lobogtatják. S ha még ez mind nem elég, az már csak teljesen kiegészíti a mi szomorú vígjátékunk kereteit, hogy az ószeres illatba fulladt liberális törekvéseket újra felszinre hozták a mi szerencsétlen időink, a melyek még szerencsétlenebb kezű embereket szülnek. Régen azt mondották: „Nagy idők, nagy emberek", most e mondás igy alakult ki: „Szerencsétlen idők, szerencsétlen emberek." Mert igazán nem mondhatunk más birálatot azok fölött, a kik a hatalmi és magán érdekek szolgálatában képesek nemcsak a nemzeti érdekeket feláldozni, hanem beletaposnak a nemzet lelkébe s kiirtanak onnan minden bizalmat elvek, pártok és vezető politikusok irányában. A tapintatlan eljárás mindig elitélendö volt, de leginkább elitélendö az a mai idegesen tapogatódzó világban, a midőn a népek a társadalom kereteit ócskának, haszontalannak látják s uj irányok szolgálatába szegődnek vezérrel, vagy vezér nélkül — jó vezérrel, ha akad s rossz vezérrel, ha másfélét nem találnak. Ki vállalja és vállalhatja a felelősséget azokért a lelkiismeretlen gyanúsitásokért, leleplezgetésekért, a melyek az eddig úgyszólván imádott hazafiakat, vezéreket a legutálatosabb önzés és a bűnös lelkiismeretlenség köntösébe bujtatva állítják oda, a nemzet apraja-nagyja elé, hogy nevessenek rajtuk, vagy köpjék le őket?! Ebben a tekintetben már átlépték a megengedett — tisztes határokat a szenvedélyes leleplezök, a kik a mások lerombolt becsületén keresztül igyekeznek a haszon és a hatalom felé. Szomorú jelek mutatkoznak az országban mindenfelé, a melyek mind azt bizonyítják, hogy a nemzeti vívmányokra való törekvés és lelkesités már nem csal ki többé viszhangot a szivekből, mivel már mindent csak kortesfogásnak és politikai heccelödésnek kezdenek tekinteni. Nagy kár, hogy a nemzeti lelkesedés lángjainál nemcsak egyesek, hanem, sajnos, elég sokan a saját koncukat sütögetik és igy a közügyek iránti érdeklődéstől viszszariasztják a jobb érzésű embereket, de még nagyobb volna a kár, ha már odáig jaj nekem" kiabáltam a nagy légűrnek! mire még a kis kakasok is szárnyaik alá húzták művészet iránt fogékonytalan taréjukat, hogy háboritlanul reprodukálhassam e jeleneteket. Egyszer azonban vad hahota rázza meg Tháliának vályogból vert falait, rémülten nézek körül, hol lehet az a neveletlen habitüé, ki komikussá degredálja e görög alkotás megrázó szépségét. Amint kutatok, a szomszéd eperfának ágain két siheder gubbaszkodva vigyorog alá s ingyenes helyeikről, többszöri nyihározással adják értésemre, hogy végigélvezték az előadást s nem lesz tanácsos a további reprise, mert esetleg rohadt almával fogják honorálni babérokra vágyó törekvéseimet. Igy aztán a padlást kellett választanom második csarnokul, mely a játszó művészet igényeinek sok tekintetben jobban megfelelt. A szarandó lepedők képezték a sufíitákat, gerendák a pódiumot s az üres kukorica zsákok a nép és katonaságot, hogy az üres nézőteret a zsúfolt színpad pótolja. E környezetben az operetteket próbáltam kultiválni s egy nedves barchet szoknyát rántva le a kötélről, toilettbe vágta magát az operetté diva, hogy hangtalan koloraturáját ragyogtassa, de a szörnyű stakkátók és trillák a padláslyukon keresztül eljutottak az udvarban játszó öcséim füleihez, kik doronggal rohantak a dal irányába, hogy magas „c"-imet agyonütve, ártalmatlanná tegyenek a muzikálisokra nézve, mert azt még a süketnek is be kellett látnia, hogy nem tartozom jutottunk volna, hogy mindenütt komédiát és minden politikai férfiúban pojácát látnánk. A régi és a fejlődő keresztény párt eddig is tudott tisztább szellőket lengetni a politika mezején, ha többen állunk melléjük még többre lesznek képesek. Vigyázzunk, mert Mátyás királlyal csak az igazság halt meg, de ha az önzetlenség is meghal — elvész a haza. — Kell-e aggódnunk?! Gróf Dessewffj Aurélt a korona valósággal lemondatta a főrendi ház elnökségéről, mert a főrendiház azon határozatával magát azonosította, mely elitélte a törvénytelen, házelnapoló királyi kéziratot. Ez történeti tény. Ezzel szemben kérdezzük: Khuen alkalmas a ház elnapolása óta arra, hogy az ujpárt magva és vezére legyen ?! Tisza Pista gróf bólint ezen kérdésre egyedül, már mindenki tudja, hogy biz ez csak porhintés és semmi más. — Az uj párt szelleme éppen olyan lesz, mint a milyen volt valamennyi pártnak szelleme, ha arra került a sor, hogy az egyházat le kell igázni. Mert hát tudja meg ország-világ, hogy a klerikálizmus az oka annak, hogy felborult a helyzet ? ! No lám!! Mégis csak nagy szerencse az országra és a magyar politikára, hogy van mindig egy bűnbak, kinek a hajába lehet kapaszkodni, ha valami bűzlik Dániában. •— Nekünk tehát katholikusoknak az ujpárt-alakulást sem lehet összetett kézzel néznünk, mert a pozitív vallásnak és különösen a nemzetfentartó kalholicizmusnak az intelligenciában kevés őszinte barátja van. Vagy igen ? ! Vagy nem ? ! Ne feleljünk, mert nagyon szomorú képet kellene megfestenünk még azokról is, kik barátainknak vallják magukat s kik javainkból élnek. — Az ember ősellensége ügyesen tálal. Wiener sniclit serviroz fel, pedig a valóságban csak a modern világ porával behintett disznó comb kerül teritékünkre. Vagy nem ? ! Vagy igen ? ! Csitt, mert összeférhetetlenségről vádoltatunk ! Hallgatunk is bőven, mert talán mégis csalódni fogunk. Ad captandam henevolentiam catholicorum gróf Zichy János kerül a vallás ministerium élére. Vagy igen?! Vagy nem?! Maróti. A theológusok kioktatása és a népiskolai közigazgatás. Az ember mindenkor örül annak, ha egy felvetett eszme hálás eszmecserére talál. Úgy látszik, fent jelzett cimmel közreadott eszmém visszhangra talált és két oldalról is szerencsém volt arra vonatkozólag hozzászólást provokálni. Az ügy érdekében jó magam is köszönöm a megszivlelésül elmondottakat s engedtessék meg újból kijelentenem, hogy igenis a vidéki papság részére a csalogányok válfajához s inkább sóhaj és könny fogja megalapítani szinészkedésemnek laza fundamentumát. Mint üldözött vad, sokáig nem találtam megfelelő bódét, eme kétségemben azonban betanultam Schakespeare Júliáját, szent hittel gondolva, hogy ma is vannak még ily mélyszerelmü, áldozatkész Romeok, kik nem ismerve a telekkönyvek csábját, csupán a szeretetért küzdenek. Imádtam tehát, Júliához illően ez alakot és szerelmi suttogásaimhoz szivem adta meg a legközvetlenebb modulációt s minden mondat ujabb csodálattal vonzott a britt óriás felé, kit összes végszavaival együtt megörökitettem rajongó lelkemben. Aztán szemlét tartottam a ház táján, vájjon hol folytathatnám apostoli missiómat, a kíváncsi üldözők szemei elől. Töprengésemre egy Cherub jelent meg a mosókonyha ajtaján, biztatóan ajánlva az üst és a dézsák katakombaszerű hajlékát, hogy ott rendezzem további előadásaimat. Pompás eszme s minő díszletek, szubvencionális színház is megirigyelhette volna. A katlan magaslata volt az erkély s a holdvilágtalan zug sötétjében megrázó reálizmussal hangzottak Rómeómhoz intézett eme szavaim: „Jó éjszakát!" De legpazarabb volt a kripta jelenet, mintha a világ legügyesebb kellékese hordta volna össze a komé dia nélkülözhetetlen tárgyait. A nagy tölgyfateknő olyan kényelmes koporsónak bizonyult, hogy bia tanfolyam-rendszer effektuálásának, valamint a theologusoknak az utolsó évfolyam második felében történendő kioktatásának szükségességét az elmondottak alapján feltétlenül szükségesnek tartom. A kerületi tanfelügyelők részére egyházmegyénként évenként, vagy mondjuk három évenként tartandó, határozottan tanfolyam jellegű tanácskozások hasznos voltát szükségesnek tartom bizonyítani. Ma az elemi népiskola tanulmányi és közigazgatási vezetése a sokszoros kísérletezés révén átmenetben szenvedő fejlődésben, átalakulásban van. Mennyire válik az hasznára a népoktatásügynek, az bizony sokszor beható tanulmányozást és tanácskozást igényel. Hogy ennek kézzelfoghatóbb eredménye legyen, önmagától értetődik, hogy a felügyelettel megbízott közegeknek alkalmat kell adni arra, hogy tapasztalataikat egymással kölcsönösen kicseréljék s az előadók által utbaigazittassanak. Azután meg kérem szépen az is szent igaz, hogy ha ily testület egy adott időben személyesen érintkezik s módjában van a központban, a kohóban is tapasztalatokat szerezni, nemcsak az együvétartozandóság szeretete, hanem az ügy szeretete is fokozódik. A közleményemre elsőbben reflektáló uram a felvetett eszmének ide vonatkozó részét egy megindítandó szakközlöny által vélné megoldandónak. Erre nézve tiszteletteljesen megjegyzem, hogy a szakközlönyben nincs hiány, mert az egyházmegyei lapok többnyire azok és a SzentIstván-Társulatnál megjelenő „Népnevelő" eminenter az. Ami pedig egyes vitás kérdésekben az elvi jelentőségű döntvényeket illeti, azok az úgynevezett cirkulárékban többnyire közöltetni szoktak. E mellett, ha nem is bőven, rendelkezünk szakkönyvekkel, minők a ,,Lévai-Morlin-Szuppan 1 ', a „Petrovits", a „Győregyházmegyei főtanfelügyelöség", Jeszenák Gábor báró által kiadott munkálatok, mihez hozzácsatolhatom a magam szerény munkáját, melynek alapján sikerült lendületet adni a kath. iskolák közigazgatásának. Csakhogy ez mind nem elég. Elismerem és el is kell ismerni, hogy az egyes közlönyökben megjelent közlemények, elvi jelentőségű döntvények s a különféle munkálatok nemcsak útmutatást adnak, hanem mint ilyenek egyenesen nélkülözhetetlenek is, még is fenn kell tartanom azt, hogy a kerületi tanfelügyelőknek, valamint a lelkészkedő papságnak tanfolyamokban leendő továbbképzését a magam részéről elengedhetetlen követelménynek tartom. Mely meggyőződésemben megerősít azon körülmény is, hogy az egyes szakközlönyök olvasásával nagyon sokan nem igen szokták magukat megterhelni. Ezekről kézzelfogható bizonyítékaim vannak. Nagyon, de nagyon sok helyen a „Népnevelő"-t, a „Néptanítók Lapjá"-t épp úgy nem bontják fel, mint ahogy a cirkulárét sem, s ha igen, csak azért, hogy az előforduló személyi változásokról, avagy pályázatokról vehessenek tudomást. (?)* Pedig hát valamint a mélyen tisztelt tanitó uraknak, azonképen a főtisztelendő lelkészkedő papságnak is vajmi * Szerk. zony sok nagy művésznőt kisértek már silányabb ládában örök útjára! Valóban passzió volt belefeküdnöm, a rozsdás zsirszódás bögre minő közvetlen sikerrel pótolta a méregpoharat — valóban mindketten vastapsot érdemeltünk volna, de itt a művészet rejtett mysteriumában csak egy bádogvödör s néhány darab száraz szappan ólálkodott, szende monológjaimnak végsóhajaira. Meghaltam szépen, megadással az instrukciók szerint, de remegő pilláim alól látom, hogy valaki közeledik a koporsóm felé — s ime borzadva kell meggyőződnöm, hogy nem Romeom jön virrasztani, hanem egy prózai mosónő igyekszik megzavarni halotti álmomat. Mire azonban hűlt tetememhez ért. — velőtrázó sikoltással keresi a kijáratot, „kisértet — ki — kisértet — van a pincében — jöjjenek!" Erre be sem várhattam a törvényesen előirt három napnak nyugalmát s kénytelen voltam momentán feltámadni, nehogy a papa csibukszára is beleavatkozzék a drámába, vagy a mama keze rántsa fel a kordinát s főzőkanalával dirigáljon valami rózsásabb életpálya felé. Azóta világot jártam — fényes színházak ármányait, kóbor truppok dicstelen ösvényét egyformán ismerem — de a színpad varázsát, az emlékek könnyein ma is itt őrzöm lelkemben. Gladiolus.
