ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-10-30 / 44. szám

vételeknek — és a keselyük szemérmetlenségével falják fel a hazudozásért, a piszkolódásért, a ferdítésért odadobott koncot. Azonban egyszerre nagy baj támadt! Sokan kezdtek türelmesek lenni s a kipofozott hirhordók, akik önállóan nem tudnak zsebet metszeni, viszont a nagy kínálat folytán másoknak sem kellenek, munka, pezsgő és szivar nélkül maradtak. A szabadkőmivesek és szabadgondolkozók, az ultrazsidók, a demokraták meg a többi jó nevűek már mind nyitottak „hírlapi üzletet"; nem is egyet, de többet is! A türelmesek, a lét alapföltételét nélkülöző „papír lovagok" azonban még- mindig nincsenek elhelyezve. A zsidó és szabadkőműves irányú hírlapirodalom már túltömött. Itt nem kellenek emberek ! De lám! Ütik a csuhásokat! Menjünk egyházat menteni! Csináljunk egy új lapot. Katholikust katholikus ellen! Csak név kell és pénz ! Sok pénz, tömérdek pénz! Mert elv, becsület, meggyőződés az nincs, hanem úrhatnámság és üres gyomor az van tömérdek. Hajigálódznak tehát Zichy János nevével, katholikus érdekekkel, hirdetik a semleges talajon való tömörülés szükségességét, szóval birkanyájat akarnak, amelyet fejni lehet, de amelyről bizonyosak, hogy nem fog öklelni és nem fog rúgni. Az elvi harcosok, a Vass Józsefek ezt is szíveskedjenek figyelembe venni, amikor a „római unom logikának csákányával" a mi fejünket akarják bezúzni, amazok kedveért. A felségsértők. Hazánknak van koronás királya, aki történelmi jogon uralkodik fölöttünk és intézi sorsunkat. Az ő személye szent és sérthetetlen. A sötét éjjelen hazatántorgó berúgott atyafi szidja az utat, a levegőt, a napot, holdat, az Istent és némelyik a királyt is. Nem hallja más, csak az éjszaka és az abban őrködő rendőr. Botrányt nem igen tesz! Mégis lefogják, beviszik, lecsukják, elitélik és még jobban becsukják. És egészen helyesen! Majd jön egy egész sereg. Ezer meg ezer „öntudatos munkás". Tehát nem berúgott emberek, hanem „öntudatosak" — saját bevallásuk szerint. Nem éjjel, hanem nappal és" hatósági engedéllyel. S ezek az „öntudatosak" éltetik a köztársaságot a monarchiában, éltetik a forradalmat az uralkodó király ellen és mind erre, mindéhez semmi szava sincs a „karhatalom"-r\ak, amint semmi szava sincs az ellen sem, ha a papságot szemérmetlen lázítás keretében megteszik a húsdrágaság okozójának. Nevetség! Sőt szomorú valóság, hogy a királyság és a papság gyalázásának eltűrésével készítik elő a forradalmat. u Nyilt levél Zichy János gróf, vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz. Minden magyarnak szívből fakadó hő óhaja, hogy képzettsége, műveltsége a nyugoti népek kultúráját túlszárnyalva, Excellenciád ambíciója szerint a csillagokig érjen el. Tartalma legyen nemzeti, amelynek egyik követelménye, hogy bírja az államalkotó erőt, a keresztény tanból származó erkölcsi alapot, mert enélkül nemzeti létének, faji vonásának fennállása hiú ábránd! Mert jól jegyezzük meg, mihelyt a magyar letért ősiségének azon alapjáról, amelyen államisága megalkottatott, fejlődött és hivatásszerű rendeltetését a mai napig is betölti: megsemmisülésének szomorú időszaka veszi kezdetét. Azért mindent el kell követni, hogy állami létünkben, fejlődésünkben s kelet birodalmi kialakulásban való törekvéseinkben kulturalapozásunk, haladásunk fajilag magyar és erkölcsileg minden ízében keresztény jellegű és hozzátartozandóságú legyen. Magyar és keresztény, mert ha más, vagy jövevény, akkor veszve vagyunk! Nagyméltóságod élőszóval adott kifejezést annak, hogy azonképpen gondolkozik, — s működésének életerejét, amelyben hithű voltára támaszkodva, nagy perspektívát nyújtó elhatározásában abból a gondolatból meríthette államférfiúi tevékenységének súlyát: hogy a nagy magyar nemzeti birodalom kialakulása, fennállása egyedül a keresztény jellegű s minden népektől független királyság alapozásának megőrzésén történhetik meg. Ezen az alapon működve Nagyméltóságodnak hazánk nagy jövőjének érdekében nagy, történeti hivatása van. Mert mig a modern, a keresztény tan lényegétől eltérő állambölcselet mindinkább eltér a vallásos szellemű polgáriasodás útjáról, addig szemlátomást egyengeti útját a magyar nemzeti törekvések letörésének, ami abban nyilatkozik meg, hogy oly általánosodott világnézetet hirdetnek és követnek, ami a nemzeti, szorosan véve faji fentartás szükségességét kétségbe vonja, végső esetben megtagadja, ami által szabad tér nyílik velünk, magyarokkal szemben a nagy germán és szláv államok álmainak megvalósítására. Mert ez a két nagy népfaj nemzeti öntudatát és szívósságát nem veszti el s ha kötélnek áll is a nemzetköziséget hirdető tanoknak, azt a maga javára akként fordítja, hogy a közösség alatt saját nagy világbirodalmi kialakulását értelmezi, amelyben a kisebb nemzetek időben beolvasztva eltűnnek a föld színéről. A nagy német birodalmi kialakulás immár teljes fejlődésben áll; ha kisebb méretekben is, de az orosz birodalom sem nyugszik, sőt az orsztrák magyar monarchiában a trializmus felé törekvés egyenesen azt akarja szolgálni. És e két hóditó hatalom között áll beékelten a magyar, hazájában szláv, német és oláh fajokkal vegyest. Én féltem a magyar nemzetet; de ki ne féltené azt, aki magyar! És a félelem annál jogosultabb, minél jobban meggyőződünk arról, hogy a nemzetköziség és a hitetlenség mindnagyobb téren kezd hódítani s az úgynevezett idegen nemzetiségű fajoknak az anyanyelvükhöz való ragaszkodásán kivül, kívülről ís szított izgatások folytán oly törekvéseik vannak, amelyek bomlasztó jelei kétségtelenek. Ezek tekintetéből nem lehet eléggé meghálálni nagynevű elődjének, Apponyi Albert grófnak a községi és felekezeti iskolák viszonyait és tanitószemélyzetük fizetését rendező törvény alkotását, amelynek lelkiismeretes és nem tétovázó kivitele: a haza, a magyar nemzet fennállásának, faji elsőbbségének egyik legelső, legnagyobb biztositéka. •Sajnos azonban, hogy a törvény nem szabályozza azt a jogviszonyt, amely az 1868. évi XXXVIII. t.-c. 25. §-ban rejlő két értelmiségnek egyszer s mindenkorra véget vetne; másrészről nem biztosítja a felekezeti iskolafentartóknak ugyanazon jövedelmi forrást, amit azon községek élveznek, amelyek községi avagy állami iskolát létesítenek. Nagy méltóságod előtt sem szenved kétséget azon igazság, hogy egy állam keresztény jellegét, társadalmának keresztény erkölcsökben való kiképzését és nevelését anélkül, hogy az állami felügyelet csorbát szenvedne, szorosan véve a keresztény felekezetek hatóságainak ellenőrzése alatt álló elemi népiskolák eszközlik legsikeresebben. S ha már a nemzeti fennállás törekvéseinek a priori érdeke is megköveteli az ősrégi, a keresztény jelleg és bensőség fentartásának szükségességét, mi természetesebb, hogy ezt az államnak minden tekintetben elő kell segíteni. Elősegíteni és főkép akként, hogy amily módozatokban segíti elő a községi avagy állami iskolát felállító községeket, azonképen segítse a felekezeteket is, mikor iskolákat létesítenek avagy fejlesztenek. Mert el nem vitatható tény az, hogy a felekezetek szívesen létesítenének, avagy fejlesztenének iskolákat, ha arra anyagi tehetséggel rendelkeznének. Szives készségük rendszerint abban törik meg, hogy nem tudnak megfelelő fedezetről gondoskodni, mert községi háztartásuk kimerült, magán vagyonukat pedig a külön megterheltetés módfelett veszélybe sodorja. Igy kénytelen-kelletlen a legnagyobb sajnálattal mondanak le iskolájuk fentartásáról. Azután valamint hogy nem létezik törvény, hogy az állam akár községi, akár állami iskolák felállithatására a községeket vagyonilag is köteles segélyezni, azonképen arról sincs, hogyha felekezeti iskolafentartókat nem segélyezheti. És a viszonosság jogelvénél fogva is igazságtalanság, hogy mig a községi avagy állami iskolákat létesítő községek állami segélyben, kölcsönben részesülnek, addig a felekezeti iskolafentartóktól az meg van vonva, jóllehet az állampénztár nyújtotta kölcsön közös az adózó polgárok összességével, másrészről az államnak a tanszabadság elvénél fogva nem lehet más célja, mint hogy az iskolák bármely jelleghez tartozzanak is, a törvénykövetelményeknek megfeleljenek. E tekintetben némi kezdeménnyel Apponyinál már találkozunk s nem rajta mult, hogy az egész teljében keresztül ne vitessék. Miért is Nagyméltóságod feladatává vált a jogviszonosságnak megfelelő kezdeményezést folytatni és egy novelláris törvénnyel kimondatni: hogy az iskolafentartó felekezetek iskolák létesítése, vagy meglevő iskoláik fejlesztése esetén 5 °/o-os iskolai adójuk lekötésével az államtól annyi kölcsönsegélyben és oly módozatokkal részesülnek, mint amennyire szükségük van s amint eddigelé a községi vagy állami iskolákat létesítő községek részesültek. Ily törvényes rendelkezés mindenkorra megóvná a magyar nemzeti követelményeknek megfelelő felekezeti iskolák számbeli csökkenését, arányaiban közössé tenné a teherviselést, ami az 1848. évi XX. törvény végrehajtására megnyugtatóan hatna, amennyiben a felekezetek iskolafentartási jogát nem csorbítaná s nem kötné pusztán egyes községek vagyoni állapotához, ami végnélkül megnehezíti iskoláik fejlesztését. Erkölcsi értéke pedig abban kulminálna, hogy a valláserkölcsös hazafiúi szellemben való nemzetképzést és nevelést fokozatosan fejlesztené anélkül, hogy az állami felügyeletet bármiben csorbítaná, sőt egy újabb kapocs volna arra nézve, hogy az iskolák felekezeti jellegének leple alatt a nemzetiségi törekvések erőt ne nyerjenek. Természetes, hogy az iskolák fentartását célzó és az 1848. évi XX. t.-c. végrehajtásába vágó, valamint az 1907. évi XXVII. t.-c. vonatkozó intézkedései t. i. a nyújtott állami segélyezések korántsem érintenék az egyes felekezetek magánjogi alapon biztosított tulajdonukat, amelyek jórészt a hitélet fejlesztésére is rendelvék. Ennek kapcsán már feltétlenül és elodázhatatlanul szükséges a magyarországi kath. hívőknek a dologi kormányzást megosztó, elősegítő és biztosító önkormányzat (autonómia) életbeléptetése. Szükséges még pedig kiválólag az annyira hiányzó együvétartozandóság által láplálandó közérdek szempontjából, mert már ott vagyunk, hogy bennünket minden oldalról szabad ütni, verni, gúnyolni, elégtételt nem kapunk s üldözött vadjává lesznek híveink s jogaink, hogy elejtve mindenünket, földönfutó koldusokká váljunk kiválólag azokkal szemben, akik letörésünkre társadalmilag szervezve vannak s leplezetlen őszinteséggel hirdetik már, hogy minek szabad nekünk lenni s minek nem, csakhogy ők érvényesüljenek. Autonómiát pedig olyant, amely a híveket önvédelmi célból összetartja, erőit fokozza s életet ad megnyilatkozni arra, hogy nagy Magyarországban a tizmilliót kitevő /katholikusság még nem kapcadarab, hanem hatalom s mint államfentartó ősiségének nemcsak jogában, hanem erkölcsi kötelességében is áll önmagával és gyermekeivel a hatalomban résztvenni s ezt a maga számára biztosítani. Mert elvégre mégis megdöbbentő, hogy a katholikusok a közhivatalokból s egyéb helyekről mindinkább kiszorittatnak olyannyira, hogy ha ez tovább tart, rövid idő multán fiaink, ha még oly jól tanultak is és képzett emberek, mert katholikusoknak születtek és annak neveltettek, mellőztetni fognak, aminthogy a múltban s a jelenben is több pályán szemlátomást mellőztettek is ! És ha egyesek nem mellőztettek és ha kath. érdekeket szolgálva nyíltan be merték vallani katholikus voltukat, nos volt s van azért hajsza és pedig minő fegyverekkel! Elégtételről azonban szó sincs! Bizony mondom szomorú valóságok, szomorú kilátások s ez mind vészterhesebb, minél jobban elhalasztódik az autonómia megadása. No persze, nem olyan „nesze semmi fogd meg jól"-féle autonómiát értek, hanem olyant, amely a lelki vezetéseken kivül lehetőleg teljesen azonos legyen a protestáns felekezetek híveinek biztosított jogaival. Mert anélkül, vagyis olyannal, amelyben a világi hivők csak hitközségi adó megajánlási, egyébként pedig csak vendégszerepléssel birnak, egy fabatkát sem ér a kath. közérdekre nézve, de annál többet a kath. hivek közömbösségének előmozdítására, hogy a világi, tehát államkormányzati ügyekben való szereplése végleg megdöntessék. Ezt, úgy gondolom, a kultuszminiszter úr ő nagyméltósága teljesen átérti és átérzi. Hogy irányadóul fogja-e tekinteni, azt nem tudom, de remélem, mert elvégre is Ő pozitív katholikusnak merte magát hirdetni. Ezen kitevés után visszatérve az iskolákra, kiváló gondjaiba ajánlom Nagyméltóságodnak a felekezeti tanítók fizetésének az állami tanítók által élvezett módozatok szerint való rendezését. Én szentül meg vagyok arról győződve, hogy a megkülönböztetés apasága nem nagynevű elődjére háramlik.