ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-12-20 / 51. szám

kedés, lépjen akcióba a Belváros és Szentgyörgymező is ! Mutassa meg Esztergom sz. kir. város, hogy katholikus módon gondolkodik és érez és ha kell, bármikor kész síkra szállni a katholikus ügyekért annak minden polgára. A jelszó tehát ez legyen: belépni a kath. népszövetségbe! Kérjük a főtiszt, plébános urakat, hogy a népszövetséget e két városrészben is megalakítani szíveskedjenek. A karácsonyi ünnepek nagyon alkalmasak e társadalmi szervezkedésre. Kath. iskoláink. in. Tehát előre! Válvetett buzgalommal csak előre, hogy iskoláink megvédését anyagi segély nyújtásával is elősegíthessük. A nehézségektől nem szabad visszariadnunk s nem szabad közömbösségünkkel, lanyhaságunkkal önmagunknak ellentmondani, mikor kath. iskoláról van szó. Istenben boldogult Gerlach János, az a nyomorral küzködő kolduló pap haj! be jól felértette a kath. iskola mivoltát. Nem rajta függött, hogy az a kincs, amit egész életén át összekuporgatott, egész teljében nem a főegyházmegyei kath. iskolákra jutott. De azért mégis tekintélyes összeget képvisel a tőke, amelynek kamatait már élvezik a kath. iskolák. Nagy érzéke volt annak az egyszerű megjelenésű papnak s tapasztalatból tudhatta, mi a kath. iskola. Ha rajtam függne, a székesegyház sirboltjába helyezném tetemét és márványlapon örökiteném meg emlékét. Nagy szivet takart a nemes kebel, kötelességünk megemlékezni róla. A kath. iskolák létérdekében magasan szárnyaló gondolkodású volt a nem rég elhalt Vézinger Károly apát-kanonok, ki életében több iskolát tetemes segéllyel gyámolított s az ő anyagi viszonyokhoz képest tetemes alapítványt is tett a kath. iskolák részére. Vannak azután a főegyházmegyei papság között a kath. iskolák fentartása érdekében tündöklő érdemeket szerzett lelkészek. Ilyenek Biri

tiger J. bánkeszi, Moháry Gy. perbetei, Pelczer L» kéméndi, Steklács Nikodém vigvári, Ludvig G. misérdi, Kovács József malackai, Ziskay Imre szőgyéni> Bohnert András börzsönyi, Hofer Jenő visegrádi, Herman József bajnai, Palkovich Viktor gutái, Hegedűs János bussai, Novotny János barsthaszári, Ferenczy György szálkai, Vibor Gábor alsópéli, Zahradka Ignác csolnoki, Srobár József kesztölci, Foltin János bajóthi, Tihanyi Endre ipolynyéki s akit elsőbben kellett volna említenem, Steinhübl Ambrus kemencéi plébános, aki egy plébánia területén AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A „Rorate". Csipős téli idő volt. Az igaz, hogy már december derekán jártunk s már vártuk a Karácsonyt, midőn egyik vasárnap este, rendes sétám elvégzése után, betértem Novákékhoz, kik már régi ismerőseim s hova igen sokszor el szoktam járni csupa szórakozásból. S most amint benyitok, teljes sötétség mindenütt, csak a szomszéd szobából hallom, hogy az öreg Nóvák bácsi mesél valamit. Mindjárt tudtam, hogy valamit az életéből mond el, azért be sem nyitottam a szobába, nehogy beszélgetésüket megzavarjam, hanem itt maradtam s szép csendesen helyet foglalva egyik széken, hallgattam a beszélőt. »Midőn megsebesültem, ugyanakkor lovam is kapott egy golyót s mindketten elterültünk a földön, meg voltam bénítva. Utánam még sokan jöttek lovon is, gyalog is, de nem tehettem semmit. Lármázni, kiabálni akartam, de nem jött szó az ajkamra, teljesen elkábulva feküdtem a hideg havon, mint egy darab fa. No már biztosan elvesztem — gondoltam magamban — mig ajkam suttogva iszonyú átkokat szórt, égfelé emelve tekintetemet . . . Hajnali három óra lehetett ekkor. Még valami fél óráig tartottam magam, még tudtam, hogy élek s pezseg bennem egy kissé a vér, de már éreztem, hogy ez nem tarthat sokáig. S tényleg. Alig egy pár perc, egy pár pillanat, szemem felmondta a szolgálatot s nem láttam már a csillagokat sem, csak egy gondolatot tudhárom kath. iskolát mentett meg a megsemmisüléstől. Vannak hála Isten többen is, vannak bizony, de ezek, akiket fölemiitettem, csodákat miveltek. Ezek azután igazán tudják, mi a kath. iskola s minő viszonyban van a nép vallásos erkölcsi érzülete az állammal, a társadalommal, a pappal szemben s nem ugy, mint azok, akik az egyház legszentebb érdekeiket is feláldozva, martalékul dobják a kath. iskolát, de azért összeegyeztethetőnek látják az olyan állásra való előléptetésüket, hol az igazi érdemül azt kellene megállapítani: mit tett és mennyit ért el a kath. iskola érdekében. De hisz én csak a papra utazom. Nos ki ne utazna arra?! Az egyik azért, hogy táborába gyűjtse, a másik pedig azért, hogy szétkergesse. Hogy én most a papot teszem előtérbe, annak egyszerű oka, mert a hitvallásos irányt az ő megsemmisítésükkel akarják az állam kormányzatából kiveszteni. S tehetek én arról, hogy laikus létemre nem állok kötélnek s meggyőződésből vallom, hogy hit nélkül valódi erkölcs nincs és a hit hirdetése, fentartása minden idők teljében megkívánja a papot és pedig azt a papot és oly papot, akinek képzettsége garanciát nyújt arra nézve, hogy kötelességét teljesítse és akinek működési köre megkívánja, hogy az iskolában első személy legyen, anélkül, hogy az a tanitó tekintélyére a legkisebb hátránnyal járna. Elragadással szólok én az oly világi emberről is, aki a kath. iskola érdekében lép sikra s meg meri vallani, hogy ő gondolkozásában valóban katholikus s mert az, nem imel-ámol, hanem meggyőződését követve, egyengeti és mozditja elő a kath. iskola ügyét. Mily fenséges gondolkozású az a jegyző, aki a papnak a kath. iskola fentartása érdekében segítségére van. Nem félti a saját tekintélyét, sőt csak növeli azt, mert tudja jól, hogy a kath. iskola a tekintély nevelője és ápolója s mert tudja jól, hogy sokkal ékesebb, bensőbb a viszony a pap és a jegyző között ott, ahol az iskola katholikus. És a nép jóléte, erkölcsi érzülete magasabb fokú, boldogitóbb és megnyugtatóbb. Vannak hála Isten kifogástalan érzületű jegyzőink, kik a népnevelők diszes gárdájába tartoznak. Csakhogy fájdalom, nem nevezhetem meg azokat, akik előttem a legnagyobb tiszteletre hálásan köteleztek magukat az egyházzal szemben, de viszont azokat sem, akik ádáz gyűlölettel viseltetnek minden iránt, ami katholikus. Hatalmuk tudatában élve, ha rajtuk függne, rögtön eltörülnék a föld színéről a papot, templomot, hogy soha ne is lássa őket. Nekik másféle ideájuk van és ideájuk elérése céljából gátat vetnek minden áldozatkészségnek, amit egyébként az iskola fentartó községek szivesen meghoznának. Előre tolják a nép anyagi szegénységét, de bezzeg mikor palotaszerü jegyzői lakról és községházáról van szó, akkor a nép nem szegény! Akkor az általa tam még agyamban rendbe szedni, hogy most már végem . . . Hogy mi történt velem ezután, nem tudom, csupán csak annyit tudok, hogy midőn legközelebb felébredtem, már ágyban feküdtem. Körülöttem igen sokan állottak, kik, midőn szemeim felnyitottam, mindnyájan e sóhajban törtek ki: »Hál' Istennek, csakhogy mégis életre bírtuk hozni.«. Az Isten szóra körültekintek s akkor látom csak, hogy hol vagyok tulajdonképen. Akik körülöttem állottak, mind apácák voltak. Ki akartam ugrani dühömben az ágyból, hogy szétzavarjam őket és megkérdezzem, hogy mit lármáznak itt körülöttem s miért nem hagynak nyugodni. De tehetetlen voltam. Kezem s lábam nem birtam megmozdítani, hanem feljajdultam iszonyú fájdalmamban. Ekkor jutott eszembe, hogy mi történt velem tegnap. Most kezdtem még csak igazán lármázni, hogy miért nem hagytak meghalni kint a szabad természetben, akkor legalább tudtam volna, hogy minden vallási ceremónia nélkül hagytam el e világot. Ah, de most ezen ördögök között kell meghalnom . . . E szavakra egyszerre eltűntek a nővérek, csupán csak egy maradt mellettem, ki, mintha mi sem történt volna, rám nézett, — s miután tudta, hogy még mozdulni nem tudok — nyugodtan letérdelt a térdeplő zsámolyra s az oldalán függő rózsafüzért morzsolgatta ájtatos ima kiséretében. Én pedig csak néztem, ámultam s bámultam, mert biztosan tudtam, hogy imádkozik s azt is tudtam, hogy érettem imádkozik. De nem hittem neki sem, magamnak sem. Képmutatónak tartottam és szerettem volna őt elűzni magamtól. Teltek a napok, hetek, én gyógyultam, már fel is keltem s lassan már járni is tudtam. De vezetett biró nem tesz ellenvetést s nem protestál a szegény nép megakadályoztatása ellen, de bezzeg igen, ha a kath. iskola fentartásáról, fejlesztéséről van szó ! Be sok iskolánk dőlt romba kath. vallású jegyzőink miatt! Pedig hát édes Istenem az az iskola nem vétett neki semmit. Bezzeg a protestáns községek protestáns vallású jegyzői nem igy cselekszenek. Ok elsősorban protestánsok és a tiszteletes urat korántsem vetik meg, sőt nagy becsben tartják. Ha pedig protestáns községben kath. vallású jegyző van, — ha ugyan van —, akkor meghunyászkodni köteles. De nem hunyászkodik meg a protestáns vallású jegyző kath. községben, sőt megragad minden alkalmat, hogy hitbeli hatalmát, ha másként nem lehet, a kath. iskola kiküszöbölésével, vagy legalább is fentartásának megnehezítésével mozdítsa elő. De hová tévedtem! Hisz én a magyar kath. iskola-egyesület plébániai csoportjának megalakítása érdekében akarok sikra szállni. Engedelmet kérek, az elmondottak is hozzá tartoznak, hogy körülményesebben lássunk meg mindent, miért kell kitartanunk kath. iskoláink mellett s miért kell minden követ megmozditanunk, hogy célt érjünk. Hol a pap hivatása magaslatán áll, ott nincs nehézség a plébániai csoportok megalakításán, hol a jegyző abban neki munkatársa, ott mihamarább fel fog virulni, de hol a pap az államosítás szekerét tolja, akár nyilt fellépésével, akár közömbösségével, akár tehetetlenségével, ott annak befellegzett! Újból mondom, a papra utalok, a kath. plébánosra, mert ő azonképpen őre a kath. iskolának, mint a protestáns lelkipásztor s ha tőle nem veszik rossz néven, miért ellenkeznek a kath. pappal szemben, mikor iskolájának megmentéséről van szó. ' : , & Bertalan Vince. A patronázs ügye. — Hozzászólás az esztergomi patronázs-megnyitáshoz. — Az »Esztergom« legutóbbi számában — talán sokak figyelmét elkerülő — magasztos eszme kivitelét tudató hirt olvastam, hogy t. i. Esztergomban december hó 6-án az üdvös és áldásos célú leányvédő egyesület megnyilt. Igazán nagyon sajnálom, hogy az emiitett leányvédő egyesület részletes alapszabályait nem ismerem, de mint a neve mutatja, felfogom magasztos rendeltetését s érdemesnek tartom, hogy vele foglalkozzam. Igen kérem a tek. Szerkesztőséget, ha megengedni kegyeskednék, hogy a mai kor követelményeinek megfelelő intézmény megnyitása alkalmából — üdvözölve a nemeslelkü, fáradtságot nem ismerő patronazsét, mint lélekmentő társaságot — saját tapasztalatokból meritett adataimat, amint lassan gyógyultam, szinte észrevétlenül én is megváltoztam. Mig előbb türelmetlen s nyugtalan voltam és gyűlöltem környezetem, addig most már kezdtem megnyugodni s mintha újjá születtem volna testileg is, lelkileg is. Mig előbb a kedves nővér beszélgetését ki nem állhattam s dühöngtem valahányszor mellém jött és vigasztalt a szentek életéből vett történetekkel, addig most már én hivtam, hogy jöjjön, meséljen még . .. még . . . Valósággal újra születtem, újra gyermek lettem és ő lett második anyám. Előbb hitetlen voltam, szidtam, gyűlöltem ami katholikus s most egészen megváltoztam. Ha magam voltam, önkénytelenül imát rebegett ajkam, melyet a jó nővértől lassan én is megtanultam és kibékültem lassan-lassan az Isten és Jézus névvel, mely ellen oly sokáig küzdöttem ádáz harcot. Az egyik reggel még bizony sötét volt, midőn valaki felráz édes álmomból és hív, hogy öltözzem gyorsan s menjek a kápolnába s adjak hálát Istennek egészségem helyreállításáért. Én pedig, mint a gyermek anyja hivó szózatára, felkeltem és engedelmeskedve a jó nővér szavának, elmentem az Úr házába, hol bizony már gyermekkorom óta nem voltam. Belépek s a pap épp akkor lépett az oltárhoz s felhangzott az orgona kellemes hangja mellett a kedves nővérek lágy, zengzetes éneke : »Rorate coeli desuper . . .« Hallgatok s eszembe jut boldog gyermekkorom, midőn még mindennap jártam templomba és leginkább a »Rorate« misére. Felidéződött lelkemben a boldog gyermekkor és a szerencsétlen gyermekkor. Mig igy gondolkodtam, észrevétlenül is egy könnycsepp jött szememre, utána a másik, majd a harmadik s végre