ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-12-06 / 49. szám

XIII. évfolyam. Esztergom, 1908. december 6. 49. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. A magyar tanítóság büszkesége! Esztergom, december 5. (**#) Egyik porosz újság heves támadást intéz a magyar tanítóság ellen, azzal vádolván meg azt az európai kultúrnépek előtt, hogy sovinizmusból az iskolákban már a serdületlen korban kiűzi az ifjúság lelkületéből és szivéből a nemzetiségi érzelmeket. Feljajdul efölött és tiltakozik a humanizmus nevében ezen embertelen eljárás ellen, mert legszentebb kincsnek tartja az anyanyelv ismeretét. Feledi azonban, hogy a magyar tanitóság hazafias érzelme mindig megtudta a múltban becsülni tanítványai anyanyelvét s megbecsüli azt most is, csak megkívánja, hogy aki magyar kenyeret akar enni, az a magyar állam hivatalos nyelvét is értse és bir ja. Nem azért emeljük fel e helyen szavunkat, mintha a magyar hazafias tanítóságot a heves és elfogult támadás ellenében védelmünkbe akarnánk venni, mert tanítóinknak erre szükségük nincsen, hanem azért, hogy a »nimet sogor« köpködésének esztelen és eszélytelen voltára olvasóinkat figyelmessé tegyük. A mi magyar hazafias érzelmű tanítóságunk csak megtiszteltetésnek veheti, hogy Németország egyik nyilvános orgánuma »megdicséri c( öt kötelességének teljesítése miatt. Mi még emiatt tanítóinkat meg sem tudnánk dicsérni, mert ezen lelkiismeretes munkájuk AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Sibylla. A legelső hajnali miséről jöttem. Az ó-kor fájó segélykiáltása: Rorate coeli, harmatozzatok egek onnan felülről! az én lelkem is megbűvölte. Olyan szomorúnak, olyan elhagyatottnak éreztem magam. Pedig ott sürgött-forgott körülöttem mindenki csak úgy, mint azelőtt. Valakit kerestem, vagy nem is: kérdezősködni szerettem volna, de nem találtam szavakat. Sehol sem éreztem nyugalmat, semmi sem okozott örömöt. Rorate, rorate ! Ezek a varázsszavak kóvályogtak fejemben. Ezek teremtettek körülöttem olyan misztikus homályt. Mentem hát szobámba. S hogy gondolataimat elűzzem, felnyitottam a római történelmet. Épen Tarquinius Priscus és a Sibylla könyvek ragadták meg figyelmemet. Csakhamar elevenedni kezdtek a betűk, az időtávolság, a századok megszűntek . . . Ott voltam Rómában, a király udvarában. Bámultam azokat a csodálatos eseményeket, melyek előttem végbementek. Mily vonzó egyszerűség ! Micsoda egészséges, romlatlan római erkölcsök uralkodnak itt! Patrícius és augur, király és harcos együtt tanácskoznak az istenek tiszteletéről. Ceres márványoltárán a zsenge termés áldozatlángja lobog. A katonák épen egy asszonyt kisérnek a király elé. Meglátszik haján, hogy már sok telet látott. Ráncos homlokán hej! de sok évtized vihara rombolhatott már. Mintha azok a papirus-tekercsek Alapitó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. alig vehető hazafias erény számba, miután népnevelőinknek ez szigorúan kötelessége. Remélhetőleg ök is hasonló módon gondolkoznak, mert érzik, hogy a nagy nemzeti állam kiépítésének egyik szögletköve a hivatalos nyelv ismerete. Aki ezt nem ismeri el, az menjen idegenbe; az ne egye a magyar kenyeret. Vajha beköszöntene a boldog idö, melyben Magyarország olyan erös lenne, hogy önkénytelenül kivetné — mint a tenger vize a salakot — azokat, kik az állam nyelvét tulajdonba venni elmulasztják. Ha a hazafias érzelmű tanitóság még sokszor rá fog szolgálni a »nimet sogor« felruccanására, ez előbb-utóbb be fog következni. Nem ez azonban felszólalásunk tulajdonképen való tárgya, hanem az a rövidlátás és rosszakarat, mellyel az előbb emiitett porosz újság kezeli a müfelháborodást. Megtámadja a magyar tanítóságot, mert hazafias kötelességét hiven teljesiti s ugyanakkor feledi, hogy ö sokkal embertelenebbül bánik el otthon ezen a téren a nyelvéhez és hitéhez görcsösen ragaszkodó katholikus lengyelekkel. Mikor e Jánus-arcot tekintjük, lehetetlen nem keresnünk a titkos rugókat is, melyekből ök a kath. lengyelekkel elbánnak. Nem kell nagyon megerőltetnünk magunkat, mert hisz keresetlenül is kilóg a lóláb. Ök a kath. lengyeleknél nem a nyelvre utaznak, hanem a vallásra; azt akarják, hogy a kath. lengyelek a lutheránus szellemben működő állami iskolába kényszerüljenek járni, nyomnák ott a hóna alatt, lassan csoszog botjával a király elé. — Hatalmas király! — kezdi furcsán rezgő hangján — riagy leszen a te néped hire. Mint az északi szél végig fú a tájon s nem menekül tőle a völgy fiatal vetése, úgy vonul végig a te harcosaid serege a világon. A király kissé megütközött az asszony merészségén. — Asszony, mi a te bűnöd ? Miért hoztad azokat a tekercseket? — Nagy titkot olvashatsz azokban. Feltárja a jövőt és csodálatos képeket rejt magában országod sorsáról. Messziről hallottam híredet és jámborságodat. Im elhoztam őket számodra. Kétszáz aranyat ér e kincs. Tarquinius gúnyosan mosolygott s elutasító mozdulatot tett. Az idegen beesett szemében a harag lángja lobogott. Villogó, félelmes láng, mint mikor a sötét éjszakában lidércfény csillog a mocsár felett. — Tarquinius! bűnhődni fogsz büszkeségedért. Tizenkét sas repült el fejetek felett a város alapításakor s ez tizenkét századot jelent. De tudd meg, hogy az örök Isten előtt tizenkét század annyi, mint a napnak tizenkét órája: reggeltől estig végez veletek! Kezemben tartom sorsotokat. Fla e tekercsektől kérsz tanácsot, akkor legyőzöd elleneidet, mint pozdorját a szél elfújja. Ha e szent iratokat követed, akkor nem tizenkét századig, de örökké fog élni nemzeted s nagy leszen hirneve mindvégiglen. Vedd át tehát a megmaradt könyveket kétszáz aranyért. A király tanácstalanul nézett környezetére. Mit tegyen ? Hátha e nőnek igaza van. Szerkesztőség: Szentgyörgymező 9. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. hogy a lutheránus szellemben vezetett népoktatás a lengyel csemetéket idejekorán elidegenítse az egyháztól s igy aztán a kath. lengyelekre a kath. centrum ne támaszkodhassak. Az a lelketlen dolog, mikor a hazafiság köpenyegébe burkolódzva egy nép féltékenyen őrzött legdrágább kincsére, vallására vadászik és azt hazudja a müveit világba, hogy ö iskoláiban megkívánja a szlávoktól is a német nyelvet és szellemet. Mikor utazik a magyar hazafias tanitóság a nemzetiségiekkel szemben a vele együtt lakó idegen ajkúak vallására? Ki kívánja itt nálunk, hogy a lutheránus tótok katholikusok legyenek? Ki kérdezi ebben az országban az erdélyi szászok és románoktól, hogy a ref. egyház mely árnyalatához tartoznak? Ki törekszik arra, hogy bárki is megtagadja vallását és anyanyelvét? Azt kívánja a magyar állam csupán, hogy azok, kik az ö területén élnek és az ö kenyerét eszik, azok anyanyelvük mellett az állam nyelvét is értsék; ezen a nyelven magukat másokkal is megértetni tudják, bírják. A porosz állam és sajtója azért mégis tüzet kiabál és nemzetiségeink között rokonszenvével a magyar tanitóság ellen lázit akkor, mikor ö otthon az egész világot porosz kaptafára akarja ráncigálni; mikor ö nemcsak német, hanem főleg lutheránus, tehát protestáns politikát folytat. Folytat olyan formában, mely csakugyan a humanizmus ellen intézett nemtelen merénylet. A félelmes jósnő azonban nem várakozott. Egy kivételével az összes papirusokat a tűzbe vetette. Kegyetlen mosollyal gyönyörködött a tűz pusztító munkájában. S mikor a láng már az utolsó foszlányokat nyaldosta, egyszerre csodálatosan kiegyenesedett ez a titokzatos, kiszáradt teremtés. Fejét magasra tartotta. Haja úgy ömlött vállára, mintha csupa ostor volna. Szemében felcsillant a fény, mint a barlang mélyén lobogó mécses lángja. Meglátszott rajta, hogy nem közönséges vérből való. Nemes vonásai mind élesebben domborodtak ki elaggott arcából. Olyan volt, mint egy királyné, ki alattvalóinak parancsot osztogat. Szájából megindult a beszéd s folyt, ömlött édesen, mint a csurgatott méz; majd meg fenyegetően, fönségesen, mint az égbolt moraja. — Hallgasd tehát, király, az én szavaimat. Messze keletről, Judából jöttem hozzád. Királyi vérből származtam. Manasses király kedveltje voltam. Fényözönben úsztam. Amit szemem, szám megkívánt, azt elértem. Nyakamat tyrusi korall-füzérek ékesítették, liliomok közt sétáltam. Arábia minden bíborában gyönyörködtem, jóillatú nardusz és sáfrány közt szenderegtem, myrrha és aloe drága keneteiben duskálódtam. És a király szeretett. De eljött az Isten embere és felemelte vészthozó szózatát a király ellen: Jaj a fejedelemnek, mert elpusztítom őt népével együtt, s az assyrusok kezébe adom őt, mert szerfelett megsokasodtak gonoszságai — úgymond az Ur. De én megvetettem a prófétát, mert eltörte ékszereimet. Üldöztem őt, mert rontotta örömemet. S a király rám hallgatott. Az Isten emberét megbüntette, sötét tömlöcbe vetette. De jött az Isten ostora, Sennakerib, úgy jött, mint az égető szél,