ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-11-22 / 47. szám

itt minden szépen, csendesen. Gyarapodik a reformált egyház tekintélye, vagyona, iskolája, segélye, a memorandumoknak van hatása, lélekszám emelkedik, a szabadság gyarapszik, a szent evangyélium diadalmaskodik. És ezen titkos jókedvének tudatában és előrenyomulásában egyszerre mint a villám megjelent az egyházpolitika téves szellemének rombolni kész chaoszában a hitigazság lángpallosa, a világegyház feje a »Ne temere«-jévei, mely a bomladozó, lankadó házasság szentségi mivoltának, elhanyagolásának, lazulásának gátat vet azáltal, hogy a házasságot magasztos szépségébe visszavarázsolja, a hitegység megerősítésére tisztább formába öltözteti mindenki láttára és kivált a katholikusok lelki megfontolására, hogy a házasság szentségi jellege, ereje most is az, ami volt századok előtt e honban és azt helyettesíteni nem képes a világi törvény bázisa, sem pedig a keresztyéni erőnek valló felekezetek szent evagyéliumi tanításának szabadsága. »Egy a hit, egy a keresztsége és lehet mondani egy az igazi helyes házasság is, mely a kath. egyház kebelében hiterő alapján köttetik. Az egyházpolitika előtt Magyarhonban érvényes volt a vegyes házasság és most is az reverzális mellett: de anélkül már nem lehetséges és ez jól van igy a hit szellemére. A protestantizmus magát érdemetlenné tette egészen azon kegyelemre, engedelemre, — melyet XVI. Gergely pápától nyert a magyar főpapság közbenjárása folytán, — azáltal, hogy az egyházpolitikai törvényeket mindannak dacára, hogy a magyar püspöki kar testvéri hangon és kérő levéllel megkereste és figyelmeztette gyengéden a jövő veszélyekre — hideg maradt és inkább nagy megelégedéssel hallgatta meg a csalfa mondást, ha az ördöggel kell is szövetkezni — meg kell csinálni és szives-örömest hallgatta meg a jerichoi szirén lármát is. Lemondott a protestantizmus saját templomi házasságáról és a mulandóságnak alávető, megmásítható törvénykönyvet fogadta el házasságait kötő fegyverül. Kilakoltatta egyházaiból törvényes jogait, a márvány asztalaitól a zöld asztalokhoz utasította és a puszta imázó beszédeket tartotta meg úrvacsorai asztalainál szemfény képen, óriási botlásainak foszlánytakarójául. Valóban el lehet nálunk is mondani most már — és omnia restaurare in Christo — az angol kongresszuson felálló hatalmas és dúsvagyonú Halifaxai, hogy az események azt mutatják, miszerint kereszténységet protestáns alapon fentartani nem lehet, de még védelmezni sem, s az ellenszegülés, azaz a gyűlölet különben sem vezet célhoz. Mert az emberiségnek pozitív, isteni hit és nem emberi kell, mint Kálviné, kiről az igaztalanul megtámadott sárospataki Zoványi Jenő theologiai tanár irja egyháztörténelmi könyvében: »Kalvin még nem is tekinthető a szó szokott értelmében vett reformátornak. Mert hiszen hol fejtett ő ki reformátori működést? Sehol! Egészen készre ment Genfbe s ottani működése nem is volt egyéb szervezésnél és rendezésnél. kat és mindig az ártatlan büszkeség egy neme rajzolódik ki arcuk fontoskodó kifejezésén, szemük csillogásán, hangjuk hordozásán. Nem is késtem megemliteni az öreg előtt, hogy mig egy alkalommal masszőröm vaskos ökleivel dögönyözött, elmondott egyet-mást a sziklacsoporthoz fűződő mondából. Nem felejtettem el azonban azt sem hozzátenni, hogy az ő szájából, (az öregéből t. i.) szivesebben hallanám, mert neki, mint a vidék lakójának jobban kell tudnia. Nem kellett sokat kérnem. Wassersackját teletömve és rágyújtva, derekát kihúzva és székének támlájához támaszkodva kezdte: »Also, so is' a g'schehen.« És elmesélte a mondát oly formában, mely az eredetihez bizonyára sokkal közelebb áll, mint akár a Spiessé, akár a Körneré. Hangzott pedig emigyen: »Réges-régen, mikor még a Wohlburgok, az elbogeni vár épitői uralkodtak itt, egy jobbágy tartott a vár felé, hogy ott a robotot leszolgálja. Amint ment, mendegélt, egyszeribe csak vékony gyermeksirás ütötte meg fülét. Megijedt, majd bátorságát összeszedve, ama sziklák irányába tartott, ahonnan a sirás hallatszott. Nagy csodálkozására egy még egészen újszülött porontyot talált ama két szikla közt, ahol most a Schlaggenswaldi templom nagyoltára áll. A jobbágy szive megesett a nyöszörgő fiúcskán — mert fiu volt — és a remegő kis »senki fiát« karjaiba kapva egyenesen a várba vitte és meg sem állt addig, mig a grófné elé nem vezették. A csodálkozó asszonynak e szavakkal nyújtotta át a gyermeket: »A régi szokás azt hozza magával, hogy ajándékot hozzunk, ha a várban megjelenünk. De még a reformátor névre máskülönben is alig szolgálhat rá, aki nem több egyfelől, mint közvetítő, másfelől mint eklektikus (732. 1.). Hit kell és nem kritika — t. i. ma igy, holnap amúgy.« Nézzenek tehát utána az angol egyháznagyok és keressék az egyesülés módozatait Rómával. Ezt kellene tennie a magyar protestantizmus vezéreinek is, kivált a superintendens Antal Gáborék és uraiméknak, nem pedig a sárga irigységbe öltözködni kifakadásokkal, szitkokkal és zsidós csúfolódásokkal. Nem kellene igo7-iki szerzetesi isk. törvénnyel hánytorkodni, a Barkóezy szabadsággal visszaélni, Csernoch-jogával hajbaszállni, Görcsöni puritán irodalmába kontárkodni, a »fekete sereg«-ből ördögöket festegetni és a pápából »Lucifer«-t faragni, Rómából Jeruzsálemet, illetve Judapestet építeni. Mindezek sehogy se vallanak keresztyéni türelemre, bibliai szabadságra. Tisza István pápai elnöki beszédében elismeri, hogy a XX. században — jó édes apja is igy akarhatta — nálunk az egyházpolitika óta rohamosan az atheizmus, az istentagadó, a materializmus, a szociáldemokrácia — jobban judaizmus — veszélyeinek tornyosuló hullámai vannak ; és azért mégsem siet egyházának belügyeivel foglalkozni, hanem a könnyebb külügygyei, a pápa »Ne temere«-jével, — a kath. Népszövetséggel tán taktikából nem — melynek szanáló, erősítő, hitforrasztó tendenciáját támadja, bírálgatja és meri politikai elkeseredésébe enunciálni a közgyűlésen éppen Pápán, ahol 20.000 koronás alapítványt tett le. Ez szép. Wekerle, Apponyi példát vehet, hogy.»a római egyház hatalmi törekvéseinek fegyveréről van szó«. A vegyes házasságok az igaz, hogy a társadalmi kapcsot szaporitják, — igy a polgári házasság is —, de igaz marad, hogy a kath. hitnek »nyilt sebe« az, annál is inkább most már, amikor a derék protestánsok nemcsak saját házasságaikat, hanem azáltal a vegyes házasságokat is a világi fórum elé utalták kötésre és szétválasztásra. Ezáltal a társadalmi kapocs ereje gyöngült, a béke olajága elhervadt és a protestantizmus a megtévesztő liberalizmus cégére alá áll és mégis ezek után most, hogy Róma a változott és adott helyzetben felemeli rendszabályozó erejét, meglebegnek a tógák, repkednek az atillák; és magyaros kacskaringós hevületekkel hol itt, hol amott lépnek fel a pódiumra valótlan miniszteri és államtitkári ábrándokkal a valóságos Darányi miniszter higgadt birálgatásával szemben. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy ha a Darányi miniszter és Majláth püspök által emlegetett utólagos érvényesítés meglesz, miféle vesszőparipát találnak ki ismét a »türelmesek«. A kath. egyház házasságát, melyet szentségnek hirdet — azért felbonthatlan — nem átallották a hamis liberalizmus szolgálatába való szegődés által megsérteni, inkább saját házasságaikat is a polgári moloch karjaiba vetették, csakhogy j üthessenek egy szentségi pozitív dogmán a keresztes Krisztus tanát szájjal hirdető, de tetteikkel meg nem valló protestáns atyánkfiai. Ime! ma egy fiúcskát hoztam, kit útközben találtam. Fogadd el kegyesen és viseld jobban gondját, mint szívtelen anyja.« A grófnénak tetszett a jobbágy beszéde. Átvette tőle a gyermeket, megI kereszteltette és a Hans nevet adta neki. A grófné neve ugyanis Johanna volt. Vezeték nevét ugyanis a jobbágytól örökölte, kit Heilingnek neveztek. A fiú teljes neve igyen Hans Heiling lett. Multak az évek és a fiucskából ifjú lett. A grófné a saját gyermekeként nevelte. De különös hajlamai voltak. Sem a lovagtornákban, sem a vadászatokban nem találta kedvét; amikor csak tehette, a vár káplánjának szobájába szökött és a könyveket bújta. Mikor már azokat is mind elolvasta, naphosszat csatangolt a magányos erdőkben és a folyó partjain. Félt az emberektől és legszívesebben vette, ha egymagára maradhatott. Amint egyszer szokása szerint a folyó partján ült és gondolataiba merülve a habokba mélyesztette tekintetét, a viz különös morajt hallatott. A zajra magához térve ijedten vetette fel szemét és egy hableányt látott maga előtt, ki a vizárból kiemelkedve nyájasan és kedvesen nézett a szemeibe. A szegény Hans majd belevakult nézésébe, elfeledkezett az egész világról, csak a bájos hableányt látta. »Tudom mi bánt, — szólt a tünemény — bűvész szeretnél lenni. Jó, én megtanítlak e titkos mesterségre, de azt kötöm ki feltételül, hogy soha meg nem szabad házasodnod.« Hans, kit a hableány szépsége elbűvölt, másrészt pedig az a remény kecsegtetett, hogy a bűvészkedés oly hőn óhajtott mesterségét megtanulhatja, minden meggondolás nélkül beleegyezett a kikötött feltételekbe, sőt még esküt is tett Nagyon igaz az az állítás, hogy »a gyűlölettől megvakított emberektől egyebet nem is várhatunk« és egy időre nem is remélhetünk. A »Ne temere« nem a »halaszat törvenye«, hanem a hiterősség foganatosabb szabálya a változott viszonyok folytán Magyarországban és nem Németországban. Magyarhonban már nincsenek 1848 előtti idők, sem 1894 előttiek, hanem valóban uj idők, uj század, uj állapotok, melyeknek legnagyobb előidézői a protestáns atyafiak, azért nem csoda, ha a mostani dicsőén kormányzó X. Pius az »

ignis ardens« alapos restaurációnak eredményét határozta el jogos dekrétumában. Róma védekezik, mint a kath. világ városa ; de nem tiltakozik, ez másoknak tulajdona. Róma a legfőbb őrszem, mely atyai gondossággal védi ott hiveit, nyáját, ahol legszükségesebb restaurálni Krisztusban. Térjenek önmagukba a magyar protestánsok. Gondoljanak Várossy érsek meleg és sziveket kereső beszédére, melyet a kath. nagygyűlésen mondott el az igazság érveivel a pán Zsilinszky szeretetlen, haragos kirohanására. Rejtsék érző sziveikbe a nagy Halifax bátor és igaz felszólalását és keresve siri csendben modus vivendit a valódi kereszthez, a keresztes Krisztushoz, el az eszményi Jézustól a valóságos köztünk lakozó Jézushoz. Gondolják meg, hogy az elhibázott magyar protestantizmus az igazi, ősi keresztény hitnek és erkölcsi életnek helyreállítására nem képes már, uj eszközeik nemes célhoz nem vezetnek. Magyarhonban ugy, mint Németországban hívőiket a szociáldemokrácia szelleme hódítja és társadalmi tevékeny és élni vágyó része a kath. tábor felé gravitál. A magyar protestantizmus nagy mellveréssel hirdeti a vallásszabadságot akkor, amikor a világi hatalom kér tőle, és kész áldozattal hódolni: de amikor Krisztus egyházának feje hirdet, parancsol, az nem szabadság, ő ne merjen, fel kell kelni a »Goliat« ellen, a »fekete sereg«-et el kell nyomni, leigázni, jönni kell a kormánynak, melyhez házasságával hozzá nőtt. Hiába a fortély, hiába az elferdített szent evangyélium, hiába a protestáns lecke még az iskolákban is, hogy »a katholikusok imádják a szenteket, a Szűz Máriát, a képeket és a keresztet s az által súlyos bűnbe, a bálványimádásba esnek! A katholikusok az olvasót a buddhistáktól vették át.« Az irodalmi »Koszorú« megmondja, hogy a kath. vallás egy babona és benne a főszereplő, a dús aranyokkal felöltöztetett holt szűz Mária és az élő »Goliat«, a pápa az ő fekete seregével, a szocialisták szerint csuhásaival. Mindhiába. Gyenge az ő vergődésük, hiú önámitás. A keresztyén türelmet és a bibliai szabadságot uton-utfélen arculcsapják. Vissza kell térniök a régi rendhez és még tovább, a kereszt valódi erejéhez, az ős kereszténységhez. És lesz I ismét csendesség, áldás, társadalmi rend és zöldelő béke. Adja Isten, hogy e Hon a régi keresztény, Máriás Ország legyen a közel jövőben! Tárnoki. reá. A hableány megtartotta szavát és Hans a föld legboldogabb emberének tudta magát, mert a természet minden titkos tüneménye, melynek megoldásán eddig hiába fáradozott, nyitott könyvként állt előtte. Ismét elmúlt egy pár év. Hansot is elérte a halandók végzete; fülig szerelmes lett egy bájos leánykába, kit vándorlásai közepette ismert meg. ulomsuly gyanánt nehezedett szivére az eskü, mellyel tudományát egybekötötte. Bántad meggondolatlan cselekedetét, de bízott abban, hogy tudományával a hableány varázsát is meg tudja törni és a leányt eljegyezte. A násznép már az oltár előtt állott, a boldog pár már-már az »igen«-t is elrebegte, amikor a morajló vizárból fölemelkedett az eskütörésen haragra gyuladt hableány és kővé változtatott mindent: a kapucinus atyát, a jegyespárt, a násznépet, a muzsikusokat és a várat.« »So is' a mit dem armen Hans g'schehen,« — fejezte be az öreg elbeszélését. Mutató ujjával egy magányosan álló sziklaszál felé bökött, melyet eddig észre sem vettem. Ahogy odatekintettem, szinte megdöbbenve láttam, hogy egy valóságos sziklává meredt pap áll magasan az Eger vize felett és jobbját oly mozdulattal emeli fel, mintha áldást akarna vele adni. Szemem egy pillanatra a káprázat martaléka lett és amint hosszan az I előttem morajló vizből kinövő sziklacsoportra szegeztem, szinte láttam a násznépből kimagasló vőlegényt és keblére simuló aráját, a bámész násznépet és az egykedvű muzsikusokat. Szegény Hans! ugyan drágán fizetted meg tudományodat. Per Eszteg.