ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-11-15 / 46. szám

Andrássy beszél. Végre kielégíttetik kíváncsiságuk. Justh emelkedett hangon jelenti: — A belügyminiszter ur kivan szólani. Mezőfi és Pető (Pollacsek), a demokrata, összebújnak; mögöttük terjeszkedik a halavány arcú Ivánka Milán tót nemzetiségi képviselő is, ki Bazinban a néppárti Dömötör Mihályt buktatta ki és még többen a nemzetiségi csoportból. Nagy zaj, kínos incidens... Alig hogy felemelkedik Andrássy és megszólítja a t. Házat, egy nemzetiségi képviselő arrogánsan s ízléstelenül odakiáltja: — A becsületszó. A függetlenségiek óriási zajban törnek ki, az alkotmánypárt pedig öklét meregeti a közbeszólóra : — Ki az a gyáva pimasz, az áruló, miért nem jelentkezik az elnöki szóra? Ha van benne tisztességtudás keljen föl! — hangzik mindenfelöl. Végre feláll Ivánka Milán és sápadtan mondja: — Én voltam. A képviselők megbotránkozásuknak adnak kifejezést, az elnök pedig rendreutasítja őt. Andrássy higgadtan folytatja tovább beszédét, de a görbeorrú Mezőfi és a demokrata Pollacsek egyre zajongnak, az utóbbi pláne büntetésből — mert a szónokot folytonosan zavarta — a mentelmi bizottság elé kerül. Andrássy indokol. Mikor végre egy kissé lecsendesültek a kedélyek, Andrássy áttér javaslatának indokolására. Alapelve az, hogy minden nemzetiségnek és fajnak kell képviselve lennie a parlamentben, azonban a vezetést nem szabad a demagógok és a túlzók kezébe adni. (Élénk helyeslés és taps.) Amire a kormány vállalkozott, annak most eleget is tesz. A választójogot kiterjeszti. A szavazás nyilvános lesz, minden magyar ember nyíltan és őszintén vallja be, hogy milyen politikai hitvalláshoz tartozik. (Kmety közbeszól: Ügy van, helyes, ez a javaslat főértéke.) A magyar becsület nem olyan, hogy azt titkos szavazással kellene megalapozni. Ha azonban az ország látja, hogy a kormányhatalom ellensúlyozására mégis szükség van a titkos szavazásra, még van elég idő, hogy arról gondoskodjék. Azután a pluralitást indokolta Andrássy a pártok feszült figyelme mellett. A jelen körülmények között — úgymond — ez a leghatalmasabb mód az egyensúly megtartására. Az egyenlő választói jog mellett olyan rétegek gyakorolnák a politikai hatalmat, amelyeknek semminemű politikai iskolázottságuk, gyakorlatuk nincsen. Nagyfokú könnyelműség volna tehát a kormány részéről, ha legszentebb kincseinkkel vakmerő játékot űznénk. Nem akarja Andrássy, hogy Magyarország gyásza az ő nevéhez fűződjék. fehér arcán és szemében, fekszik Erzsébet, — haldoklik. Fehér ajkai susognak, és újra susognak: »Oh, közeledik vőlegényem, csendesen, csendesen!» Utolsót mosolyog még, halkan, mélyen felsóhajt, gyenge tagjai megnyúlnak és feje halva rogy hátra . . . Az Ur megkívánta, megszerette és magához hívta a lelket, mely annyira vágyódott, sóvárgott utána! Holtteste körül imádkozva, sirva gyülekeznek a zárda fehér asszonyai és a környék szegényei,' árvái és betegei . . . És holttestéből édes illat árad és csontjaiból csodatevő olaj csöpög. Egyszerű sírjánál ezer és ezer feltűnő meghallgatásban és csodában részesülnek a hivek ... Szentté avatták . . . Ravatalához jönnek távoli országok királyai, főpapjai és seregekben a hivők . . . 9 Es jön Frigyes, a nagy császár is es megkoronázza sírjában szent Erzsébetünket, kinek életében oly szivesen fejére tette volna a császárnői koronát . . . Ez egy erényes élet győzelme, — egy fehér lélek diadala, — és egy magyar királyleány története. E fenséges gondolatokkal foglalkozzunk csütörtökön, a nagy szent ünnepén . . . A hatás. Óriási éljenzés, hatalmas taps követte Andrássy eme nagy, fontos kijelentését. Mezőfi, Pollacsek, no meg a balpárti Farkasházi oly savanyú pofát vágtak, mintha a képviselőház buffetjének összes uborkakészletét elfogyasztották volna. Ök másra számítottak. Arra, hogy a többi pártok sem fogják helyeselni a pluralitást. Pedig tévedtek. Andrássy nyomós bizonyítékai előtt kénytelenek voltak meghajolni • az összes koalíciós pártok. A magyar faj szup'remaciáját biztosítani, ez Andrássy egyik legfőbb elve. Azért csinálta meg a javaslatot ugy, hogy a pluralitást választotta és nem az egyenlőséget, a nyilvános szavazást és nem a titkosat. Természetesen még sok javításra, megtoldásra szorul a javaslat, hiszen Holló és Batthyány hosszabb beszédeket szándékoznak róla mondani, s a néppárt is több szükséges pontot akar még Andrássyval beleszuratni. Ismét a folyosón. Andrássy beszéde után az elnök 10 percre telfüggesztette az ülést. A képviselők körülállják Andrássyt és egyet-mást kérdeznek tőle a szavazás módjára nézve. Andrássy erősen gesztikulál, Hoitsy mosolyog, Sághy odatolja házisapkás fejét, a Herkó Páter is ott kotnyeleskedik, mig végre az egyik 48-as honatyát e rövid felelettel elégíti ki a belügyminiszter: e téren változtatásnak nincs helye. Nem tudom mire célzott a belügyminiszter, de láttam egész fellépéséből, hogy a szóban forgott paragrafuson változtatni nem enged. A másik csoportban Apponyit veszik körül. Két néppárti és egy függetlenségi képviselő beszél vele, később Návay, az egyik alelnök is csatlakozik hozzájuk. Kossuth jobb kezével, Szterényivel tárgyal, majd az egyik újságírót szólítja meg, Günther pedig Hollót igyekszik kapacitálni. A néppártiak közül sorban ott sétálnak és jókedvűen társalognak : Molnár, Giesswein, Kovács, Szmrecsányi, a két Rakovszky, Zboray, Tálos, Majláth, Ernszt, Csitáry, Wildfeuer, Hentz stb. Köztük van Kaas Ivor báró és Túri Béla, az »Alkotmany« szerkesztője, autonómiai képviselőjelölt is. Mikor megláttam Túrit, eszembe jutott a félben maradt autonómia ügye. Kérdem, mi lesz vele ? Túri egész határozottsággal mondja: — Nem marad más hátra, minthogy Apponyinak fel kell használnia az autonómia törvénybeiktatására s a kongrua-javaslat elintézésére szánt időt. Mig Andrássynak most benyújtott javaslata a bizottságban tárgyaltatik, addig nyélbe lehetne ütni ugy az autonómiát, mint a kongruát. Különben ezt sürgetni is fogiuk, mert nagyon kétséges, vájjon a szavazati jog törvénybe iktatása után megcsinálják-e az autonómiát. Megmondtam neki, hogy vasárnap az »Esztergom« is ily értelemben fog foglalkozni az autonómia ügyével. Az ülés vége. Míg e fontos s minket katholikusokat első sorban érdeklő ügyekről röviden társalgunk, szól a csengő. Be a terembe, Mezőfi és Rakovszky fognak beszélni. A kormány részéről csak Wekerle, Apponyi, Günther és Zichy vannak jelen. A karzatok persze zsúfolásig telvék. Mezőfi handabandázik, de Wekerle a távollevő Andrássy helyett letorkolja őt. A végén Rakovszky Béla mondott általános figyelem között egy szép, rövid beszédet a fickándozó Szerbia proklamáló magatartásáról és Oroszország meg Anglia aknamunkájáról. Wekerle röviden válaszolt. Bal kezét csípőjére tette és jobb kezével gesztikulált. Megnyugtatta az interpelláló Rakovszkyt, mire ő a választ tudomásul is vette. S ezzel a gyűlés végére is kerültünk volna. Igaz, még Farkasháziról sem szabad megfeledkeznem. O, a balpárti nagy hazafi nem tűrheti, hogy az osztrák császár jubileuma alkalmából kereszteket osztogassanak a magyar hivatalnokoknak. (Érdekes, hogy ilyenre rendesen egy zsidó képviselő figyelmezteti a parlamentet.) Lengyel Zoltán persze hátra néz, pödri bozontos bajuszát és fejével nagyot bólint puszipajtásának. Lehet, hogy az első sorban, közvetlenül Günther mögött ülő Polónyi Géza is észrevette a kecses bólintást és gyönyörködött a Zoltán csendes tetszésnyilvánításában. A »sürgos« indítványnak az lett a vége, hogy az indítvány tárgyalását a pénteki ülésre tűzték. Justh végre erélyes hangon bezárja a gyűlést. Haza felé. A képviselők egymásután tolongnak kifelé. Ivánkát még kint is jól megpuccolják, de ő csak tovább halad, egyenesen pisze orra után . . . Nem törődik senkivel . . . Mezőfi dühöng, fogja a kabátját, becsapja az ajtót és egyenesen a villanyosra ül . . . A függetlenségiek egy része olvassa azokat a cédulákat, amelyeket a gyűlés végén vagy négy cucilista munkás szórt a második emeleti karzatról a képviselők közé. A feminista rüfkék kint a kapu előtt állnak fel s osztogatják röpirataikat. A képviselők egy része kíváncsian kapkod utánok, de csak az elejét olvassák el, azután eldobják s a szél Andrássy szobra mellé viszi a »jogos követeléseket.« A főkapus diszes bundájában sorban szalutál és hajlong a kegyelmes urak előtt. Andrássy Hadikkal távozik. Legtöbben a villanyosra ülnek fel. Kossuth botjára támaszkodik s titkárával kocsijához siet. Hellebronth, Nagy Emil, Okolicsányi és Csizmazia Endre valami fontos levél olvasásával vannak elfoglalva. Egymás mellett mennek a Szabadságtéren haza felé. A nemzetiségi Maniu meg dühösen odaszól kollégájának a kapunál: — Nem szavazzuk meg s punktum. —• De Polit sem, — vágja vissza a nagyszájú Lengyel Zoltán, ki feltűnő jókedvében volt. Fél egy mult . . . Felszálltam a villanyosra és tovább néztem napi dolgaim után. Annyi tény, hogy egy érdekes és tanulságos parlamenti üléssel ismét gazdagabb lettem. P—P. Kain és Ábel. A magyar protestantizmus lemondott arról, hogy őt, mint vallásfelekezetet valaki komolyan vegye. Nem is haragszik meg érte, ha igy merünk gondolkozni felőle. Hisz nap-nap után bizonyítja, hogy felekezethez nem méltó gyűlöletes lelkülettel kicsinyes érdekekből kész a vallás- és hazaellenes elemek szekerét tolni, velük szövetkezni. Bohócnak bohóc, farkasnak farkas a barátja. Ha van még komoly vallásosság a protestantizmusban, az csak a világi vezető elemeiben található. Meglehet, hogy őket is talán csak a családi tradíciók éltetik, vagy az a számítás, hogy állandóan egy mindenre kész tábor álljon mögöttük. De a hitvallásszerü protestáns vezérek, akiken elsősorban kellene észrevennünk azt, hogy őket természetfölötti érdekek, krisztusi igazságok, szent meggyőződés vezérlik, egyáltalában nem tesznek vallásos benyomást. Sőt sok esetben nyíltan kérkednek vallástalanságukkal és minden tettük, minden szavuk azt árulja el, hogy ők csak két dogmát ismernek: az »ellenkezes szülte gyülöletet«, enélkül nem volnának vérbeli protestánsok és az »irigyseget«, enélkül az utóbbi időben az »ellenkezes szülte gyülölet« forrásai kiapadtak volna. Az általános elvtelenségben ez a két elv élteti őket, ez sugallja szavaikat, ez szüli tetteiket. Ebből érthető az, hogy ingerlő szólamaikat: »gravamen«, »szekularizacio«, »placetum regium«, egyre sűrűbben hangsúlyozzák, ügyeinkbe avatkoznak, rágalmaznak, piszkolnak bennünket. Ha eljárásukra patentot kérnének, védjegyül egyedül azt a bibliai képet alkalmazhatnák sikeresen, mely azt ábrázolja, hogy az aljas gondolkozású, gyűlölködő és irigy Kain kihívta öccsét a mezőre, hogy ott agyonüsse. Igen! a jámbor katholicizmus léprement. Már a mezőn jár. Kainék pedig emelgetik a dorongot: egyre veszedelmesebben. Szerencse, hogy észrevettük! Kellett is hogy észrevegyük. Hisz a modern Kainék ezt oly szemérmetlen módon teszik, hogy szinte nyíltan provokálnak bennünket a vallásharcok visszaidézésére. De a modern testvérharcnak nem szabad oly tragikusan végződnie, mint a régi végződött. Ha megmutatták a dorongot, fogjuk meg a másik végét. Gyakoroljuk a jogos önvédelmet (cum moderamine). Hogyan? Az »Esztergom« 45. száma a bazini esperesi kerületben megkezdett s máris nagy arányban utánzott tiltakozást ajánlja. Azt mondja, hogy tiltakozzék minden kerület s e tiltakozást hozzuk nyilvánosságra. Helyes, de igen gyenge védekezés. A tapasztalat azt mutatja, hogy Kainék a kerületi tiltakozásoktól nem igen ijednek meg, mert nemcsak mi, hanem ők is tudják, hogy a »koronak« manapság már az inponderabiliák közé számithatók, melyek legfeljebb csak arra jók, hogy a kerület papsága azokon ismerje meg legújabb tagjait és hogy