ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-08-09 / 32. szám

is munkáló kath. intézményeinknek: iskoláinknak szüksége van. Cikkében néhán szóval érinti ugyan, hogy a kath. kézen lévő vagyonok jövedelmei elsősorban kath. célokat kötelesek szolgálni. Ebben is igaza van, de hiszen ez nagyrészben ugy is van, csakhogy az a forma, amely szerint ezeknek a céloknak szolgálata manapság történik, nem egységes és épen ez okból nem is bir számottevő értékkel. De hát miért nem egységes? Azért sajnos, mert nagyjaink nem akarják megérteni egymást, akiknek egyesült erővel minden dolgainkból részt kellene kérniök, igen gyakran még csak tudomást sem vesznek a Bertalan Vinceféle kisemberek önzetlen és a közjót célzó törekvéseiről és igy azoknak fáradozása, a kellő és megérdemelt támogatás hiján, nem hozza meg a kivánt eredményeket. A katholikus társadalom kisemberei megteszik kötelességüket eléggé, hiszszük és reméljük, hogy a jövőben nagyjaink sem fognak attól elzárkózni, mert hát ugy amint most van, nem jól van. Azt fogja erre gondolni az én igen tisztelt barátom, hogy én már nem ugy, mint ő, »csűrök csavarok« s nem mondom meg azt, amit nagy érdekeinkre való tekintetből elhallgatnom nem volna szabad: félig-meddig ebben is igaza lesz. Itt azonban azt kívánom megjegyezni, mert tartozom ezzel az igazságnak, hogy ami vezetőembereink eddig a legjobb akarattal sem tehettek többet, mint amit és amennyit tettek, azért, mert nem volt olyan egységes szervezetünk, mint aminő az Orsz. Kath. Magyar Iskolaegyesület, amely alapszabályaiban jelöli meg azokat a teendőket, amiket a magyar katholikus társadalom minden rétegének iskolái fenntartása érdekében tenni erkölcsi kötelessége. Bertalan Vince ur cikkében foglalt azon kijelentését, hogy a kath. egyházi javak első sorban a kath. érdekeket kötelesek szolgálni, tartotta szem előtt az Orsz. Kath. Magyar Iskolaegyesület ügyvezető igazgatósága is akkor, amikor a katholikus egyházi javaknak egységes, egy helyen való biztosítása érdekében a püspöki karhoz előterjesztést tett s ezen előzmények után azt meg is valósította, ez módot ad arra, hogy a kath. egyházi javak biztosítása után eddig a szertefolyt jutalékok ne illetéktelen kezekbe jussanak, hanem maradjanak meg azon célok szolgálatára, amire akkor, amikor adományoztattak, rendelve lettek. Ez volna az a forrás, amiből 10 év alat Budapestre érkeztem, de még az esti gyorssal tovább utaztam Fiume felé. A hosszú utazás nem viselt meg, az éjjelt meglehetősen nyugodtan töltöttem, csak Zágrábban ébredtem fel. Onnét kezdve azután Fiúméig nem jött álom a szememre, kimentem a kocsi folyosójára és gyönyörködtem a Karsztban. Ogulin mellett mered égnek a Klek s a vidék mindinkább érdekesebbé válik. Csipkés és szétdarabolt sziklatömegek közt száguld a mozdony feltartóztathatlanul. Körülöttem beláthatlan erdőségek és csak itt-ott, mint valami rideg zátonysziget, meredt ki a sötétzöld végtelen tengerből egy-egy kopasz sziklacsúcs. Itt az utas nem tud betelni a köröskörül eléje táruló pompás panorámával. Minél tovább vonultunk a suttogó tölgy- és bükkerdőkön át, mindig magasabbra jutottunk a fenyvesek rengetegébe, szűk völgyek, magas hegyek közé elszórt regényes hegyi falvak mellett. A rengeteg fák csúcsai mintha égtek volna, a sziklaszálak pedig mint óriás arany gyertyatartók meredtek fel az égbolt felé. A felkelő napocska aranyos sugarainál ugyanis ilyennek tünt fel a remek szép vidék. Delniczet, Fuzinet és Plaset érintve, végre a magyar korona országainak féltett gyöngyét, Fiumét (41.000) pillantottuk meg. Magáról a városról mult évi útleírásomban úgyis megemlékeztem, felesleges tehát nevezetességeivel újból foglalkoznom. Csupán a Tersatto-hegyi kastélyt említem meg, melyet tavaly nem volt szerencsém megtekinteni. Hivogatólag int a magas szikláról a csinos kastély, a sziklára felérve pedig bámulatos látvány terül el az ember lábai alatt: valóságos paradicsom. Egy oldalt a tenger zajló hulmindazt meglehetne valósítani, amit Bertalan Vince ur, mint jó katholikus, mint feladatának magaslatán álló pedagógus és családapa elsorol és megvalósítani kivan, csak azt nem mondotta meg, miből ? Megmondom én kiegészítéséül lelkesen megirt cikkének: Abból a pénzből, amit az Orsz. Kath. Magyar Iskolaegyesület az általa tervbe vett s már meg is valósított kath. egyházi és iskolai javak egységes és a magánfelektől szerzett biztositások után jutalék cimén kap s később más egyebekből. Ugy legyen ! Meszlényi Zoltán. A kultura méhei. — Visszapillantás a slöjd-tanfolyamra. — I. Nyáron — hisz a személyi hírekből látom — pihen a szellemi munkás és annál verejtékesebben dolgozik a testi munkás. Az ész pihen és megfeszülnek az izmok. Megáll a gépezet: vizet és szenet vesz, árammal töltekezik, tömik a nagy embergyomrot; összehordják, felaprózzák azt a prózai anyagot, az ételt a föld munkásai, az értelem emberei számára. Politikus, művész, orvos, mérnök, hivatalnokvilág a Balaton és Adria hullámaiban, szalon kupékban, tennisz-grandon, fürdő parkban, vadregényes fenyvesekben beledől a nyugalom, élvezet édes karjaiba, mig a földmives forró napsugárban felszántja a földet és a gondok felszántják az ő homlokát. Ilyen a világ rendje. De minden rend és szabály alól van kivétel. Itt is látok egy ilyen jelenséget. Nem azt látom, hogy a földmives-világ balatonozik, hogy a munkás nyaral, de látok szellemi munkásokat, nagy munka után, egy esztendei fáradságos szellemi vetés, szántás, kapálás, aratás után nem pihenni, hanem dolgozni, verejtékezni a nap hevében. Egy méhkas zümmögését hallom, ahol összegyülekezve, erőiket egybevetve, izlést, tudást gyümölcsöztetve, dolgoznak a kultura méhei. Kik ezek a kultura szorgalmas méhei, akik nyáron át gyűjtik a mézet, a tudás, a műizlés szép virágáról szívják fel a nap forró sugarai mellett a nedvet, mely olyan édes és olyan hasznos, de melyet talán nem is annyira e dolgos méhek, hanem ragadozó medvék, vagy Ínyencek fognak élvezni? Sajnálom, hogy ilyen naiv kérdést kockáztattam: hogy kik a kultura méhei. Ki ne tudná, kinek ne súgná meg az ösztöne, hogy a kultura apró, munkás méhei a tanitók és tanitónők ? Ki ne tudná, hogy az a zümmögő, a munkától, fáradságtól zümmögő méhkas nem más, mint a gazdasági, kertészeti, rajz, slöjd-tanfolyamok, melyek oly szerényen húzódnak meg valamely iskolában s melyek oly sokat tudnának beszélni lámái, tengeri hajók árbóc-erdejével, más oldalt a Karszt sötét sziklatömegeivel s alatta az ó-város déli modorban épült házcsoportjaival. A kastély, melyben sok érdekes és értékes tárgy (hajók, ágyuk, különböző fegyverek, kocsik stb.) van felhalmozva, egykor a Frangepánok tulajdonát képezte; a kastély mellett kis kápolna emelkedik. Tersatto azonban még másról is nevezetes és ez voltaképen a fődolog. Ide, a mai kis kápolna helyére vitték ugyanis egykor az angyali seregek először a szent Szűz názáreti házát, honnét — mivel a hely lakosai és környéke e kegyelemre méltatlanok voltak — az angyalok azt a mai Lorettóba vitték. Amig a szent ház Tersattoban volt, nem egyszer lettek a szent helyre zarándoklók, nem különben maga a szent ház is a rablók áldozataivá. És midőn a szent haz már távol volt s a pusztán maradt szent helyeken minden üres maradt, buzgó zarándokok siettek oda és sietnek mai napig is a szent család tiszteletére, meghatóan énekelvén ez olasz éneket: »A noi ritorna con la tua Casa, o Maria /« »Térj vissza hozzánk házaddal, óh Maria!« De Mária máshová távozott házával, más vidéket boldogít kegyelmeivel: Lorettót. Fiúméból az egyik délutáni hajóval Abbáziába vitorláztam. A tenger felől jövő lágy déli szellő susogva játszott a jázmin és babérbokrok lombjaival s pajkosan szórta a virágzó narancs- és citromfák alatt járókra a virágok szirmait. Elbájolva a természet szépségétől, még most is (pedig tavaly két napot töltöttem e klimatikus fürdőhelyen) a legkedvesebb emlékeim közé sorozom az itten átélt kellemes perceket. Végig menve ugy estefelé a parton, meszlelkes, áldozatos, önzetlen, ideális emberekről, azoknak nemes törekvéseiről és szorgalmas munkájáról ? Még le sem rázták az iskola porát, még ki sem pihentették azt az annyira fáradt tüdőt, még el sem hangzott a »Te Deum«, még le sem törölték a könnyeket, melyekkel a kis növendékektől búcsúztak s őket utolsó nemes intelmeikkel a szülőknek visszaadták s máris együtt vannak a kultura munkásai, a nemzet napszámosai az iskolában. Esztergomban is, — miként ezt e lap hasábjain olvastam — a kath. legényegyletben működött egy hónapon át a slöjd-tanfolyam. Megható volt, hogy azok, kik egy éven át a katedrán ültek, most leszállnak onnan s beleülnek apró padokba, mikor a kis gyermekek már helyet engednek, hogy most ők tanuljanak, dolgozzanak ott ä katedra és a kis tanulóvilág, no meg a kultura, a haza, az egész emberiség számára. De sokan élvezik a mézet, de sokan gyógyulnak meg tőle, de sokan használják fel és mily kevesen gondolnak az apró méhecskékre, akik ezt hosszú forró nyáron át szívták s dolgozták fel a mező virágaiból. Sokan ölelik szivükre az iskolából hazatérő gyermeket, a kiművelt lélekben, a bájos szívben, a kedves tudásban gyönyörködnek ; a haza, az állam, vagy magánosok később haszonnal hajtják szolgálatukba az iskolából kikerült embert, a kulturembert és emellett mily kevesen gondolnak azokra az egyszerű méhekre, akik ennek a kiművelt gyermekiéleknek mézét fáradsággal, napszámban gyűjtötték, munkálták. És a tanitó ajkára legtöbbször csak a keserű verejték csepeg, amit fáradt homlokáról letörölni sem igen van ideje, a gondok, a nehéz megélhetés, a félreismerés és sokszor hálátlanság és vesződség keserű cseppjei. Abból a mézből, amit ő dolgozott fel, vajmi kevés jut neki, mások fölözik azt le előle. Csupán egy marad neki, egy eszme lelkesíti ezeket a kulturembereket: a nagy cél, az emberiség nevelése, nemesbítése, a haladás, Isten, haza és 'emberszeretet, a tudat, hogy az ő munkája bár elrejtett, de a legnemesebb s legnagyobb kulturmunka. Mi ne hagyjuk a slöjd-tanfolyamról szóló ismertetés után a kulturméhek munkáját elrejtve, menjünk, nyúljunk be ebbe a kedves méhkasba, nemhogy a mézet elcsenjük, — hát ezt is, — de inkább azért, hogy felismerjük ennek a tanfolyamnak — különösen Esztergom jövőjére — nagy jelentőségét és kihatását. Menjünk tanítóink és tanítónőink csendes műhelyébe, menjünk oda lelkesedni, örvendezni, méltányolni, tanulni és bizni, reményleni egy szebb jövőben. Mi köze a slöjd-tanfolyamnak Esztergom jövőjéhez, Esztergomnak •—• mint művész és kulturközpont — kialakulásához ? Nagy köze van, amire minden lelkesedésemmel s erőmmel akarok rámutatni és ami ennek a nyári tanfolyamnak és ami kulturméheink munkásságának nagy jelensziről fényes kirakatot pillantok meg. Képes-lapok, lampionok, legyezők függtek ott sorban egymás mellett; a képes-lapok nagyobb részén pedig: •»Sirenen Fisch« aláírás volt olvasható. Ugyan mit akarok én — kérdezhetné valaki — Abbáziában a Sirenen Fisch-el ? Mindjárt elmondom, csak egy kis türelmet kérek. Mondákban és régi Írásokban sokszor esett már szó nemde a tengermélységek csodáiról, eddig ismeretlen és szörnyű kinézésű vagy szokatlan óriási vizi állatokról, melyek közül igen előkelő szerepet vitt a félig emberi és félig haltestü szörny, a szirén. A mende-monda azonban mindig meg-megujul. Junius közepe felé jelentették a lapok ez idén is, hogy Nizzában a halászok két szirént fogtak s hogy ezek szakasztott olyanok voltak, mint az abbáziai szirén. Meglátván a kirakatot és a képes-lapokra rajzolt tengeri állatok képét, lent a kép alján pedig a »Sirenen Fisch« feliratot, módomban volt az itteni szirén dolgának utána járni. A palotaszerü bazárépület árkádjai alatt megtaláltam a kereskedőt. Csigákat, gyöngyházból készült és keleti műipari tárgyakat árul. Az egyik polcon, négyszegletű üvegbura alatt ott van csakugyan a mi szirénünk is. Már a fénykép látása után is tisztában voltam a csodával, de az eredetit látva, mégis meglepődtem. Először azért, I mert mégis csak valami nagyobb dolgot vártam. Az egész figura mintegy 28—30 cm. hosszú, tehát csak afféle kis macskaforma kölyök szirén. Kérdem a kereskedőt: — Honnan hozatta e szirént ? — Egyik ügynökömtől vettem — volt a rövid felelet. Egyáltalában nagyon feltűnt az,