ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-05-03 / 18. szám

ESZTERGOM 1908. május 3. gyen szociális népakadémia, legyen szociális olvasó kör. Alapjában véve mindez szocializmus, miért tagadjuk meg hát töle a nevét. A jellegét az ilyen intézményeknek úgyis az alapítás szelleme, a vezetés adja meg, ha pedig mi alapítjuk, mi vezetjük, úgy ezek a szociális intézmények, mindenesetre keresztényi alapelveken épültek, következetesen : keresztény szociális intézmények is. Meg kell értetni a néppel is, hogy ez szocializmus, söt ez az igazi szocializmus, ez a keresztény szocializmus, mely lám reklám nélkül a nép javán munkálkodik. Számtalan faluba, hol katholikus gazdakör, szövetkezet és olvasókör van, már be-t fészkelte magát a nemzetközi istentelenség ésí a szocializmus örve alatt zsebel és rombol. A népet így lázítja szajkó módjára krákodva : a papok titeket butítanak, mindenféle katholikus egyesületeket csinálnak, hogy elvonják figyelmeteket a világmegváltó szocializmustól. A nép pedig hozzájuk csatlakozik, mert nem tudja, hogy a nemzetközi zsebpolitikán kivül, nincs más szocializmus. A fején van a kalap és keresi, — mert nem tudja, hogy a mi a fején van : kalap. Azt hiszi, hogy az ö intézménye csak katholicizmus és nem egyúttal szocializmus is. Azonban ha tudja, hogy ö igen is, már szervezve van az igazi szocializmussal s itt nem zsebelik, nem koppasztják : kiadja az útját a nemzetközi szélhámosaiknak mert látja, hogy hazugság a beszéde, hogy a szocializmus csak cégére a jövevénynek. A szocializmus ma varázsszó, olyan a mely után értelmét sem tudva, mint szivárvány után a gyermek, fut a nép; s ahol még évekkel ezelőtt se volt hive, ma nagy tábora van. * Ne késsünk tehát! •— mert saját otthonunkból ezzel a varázsszóval kiszorítanak benünket. Előbb-utóbb beférkőzik a legkisebb faluba is a nemzetközi szociáldemokrácia és aratni fog lassan de biztosan a nép tudatlanságában és hiszékenységében. Legyen elég erőnk megvallani, hogy már csináltunk szocializmust és fogunk is csinálni mindent e jelben. Nem kell attól félni, hogy a nép szellemi és anyagi javán való munkálkodást a közjogi alapokat nyilt kérdésnek hagyó keresztény szocialista fáét azonnal és természetszerűen le foglalja magának, vagyis politikai tekintetek ne tartsanak vissza benünket a munkától, mert az egyesülést meg fogja hozni később a kor, a ^politikai viszonyok átalakulása. Nagy kényszerítő körülmények fogják egyszer összeforrasztani a katholicizmusnak most még csak társadalmi és közgazdasági szocialistáit a keresztény szocialista' párttal magával, addig is azonban tegyük kötelességünket és tegyünk mindent, a szocializmus jegyében, süssük a homlokára munkánknak: ez szocializmus, ez keresztény szocializmus ... A gyalázatosság és durvaság netovábbja! (P) Nem találok kifejezést annak a rút alávalóságnak feltüntetésére, nem tudom eléggé megbélyegezni azt a gyalázatos, durva, nemtelen és lehető legvakmerőbb pökhendiséget, mely nem átallja magát a világmindenség hatalmas Urát, a teremtő Istent sem gyalázni, az ő szent nevét káromolni. Egyszerű stílusban teszem rá megjegyzésemet, hogy mindenki megértsen. A »Nepszava«, a bordély irodalom eme főorganuma ugyanis mult hó 25-én megjelent: »Veszélyben az Isten!« cimű vezércikkében oly nemtelen gyalázkodást visz végbe az Isten s az Istenbe vetett hit ellen, hogy azt szó nélkül eltűrni nem lehet. Nem pedig azért, mert eme Isten ellen intézett gyalázó kifejezéseken nemcsak mi katholikusok botránkozunk, hanem botránkozik azokon mindenki, aki az egy, igaz, élő Istenben hisz. Arcába kergeti a vért ez az istenkáromló aljas cikk, ez a bűzös kloakából kikerült és valamely merészen hajlott, ködbe vágó orrú szociáldemokrata zsidó firkonc által megszerkesztett zagyvalék nemcsak a katholikusnak, hanem a kereszténynek, sőt a hithű zsidónak is, hiszen ez is hisz a mindenható, a bölcs, az igazságos Istenben. Micsoda perfidia kell ahhoz, hogy Magyarországon, a Regnum Marianumban, szent István országában ily istenkáromló cikk lásson napvilágot egy kloakás lapban! Nem hiszem, hogy volna még valaki széles e hazában, aki e cikk tartalmán mélyen meg nem botránkozna. Hiszen, ha csak egy csepp jó érzés lakozik szivében, lelkében, kell, hogy undorral forduljon el az istengyalázók eme égbekiáltó förmedvényétől. Ha valamikor, ugy most leplezte le magát az istentagadó szociáldemokrata banda legjobban. Báránybőrbe bujtatott farkasok módjára keresztülkasul bejárja az országot, beadja a maszlagot a hivő keresztény népnek, de hogyan ? Azon ürügy alatt, hogy az Istent, a vallást nem bántja, hanem csak amolyan »magánügy«-nek tartja, hogy a nép sorsán segiteni óhajt stb., belecsalja hálójába a hiszékeny munkásokat, akik már rövid pár hét múlva észreveszik, hogy be vannak csapva, hiszen istentagadók, vallásgyalázók táborába kerültek, kik rombolni, pusztitani tudnak, de építeni nem. Munkások! ti hozzátok szólok, kik eme istengyalázók vörös zászlaja alá sorakoztatok. Ha van bennetek tisztesség, ha még nem aludt ki teljesen szivetekből az egy igaz Istenbe vetett •hit lángja; ha még féltek attól az igazságos és szigorú Bírótól, ki majdan mindnyájunkat Ítélni fog; ha nem vetkőztetek ki még teljesen abból a vallásos érzésből, abból az istenfélelemből, melyet szerető édesanyátok csepegtetett szivetekbe gyermekkorotokban, akkor vonjátok le a következményt! Vesszen a szociáldemokrácia ! Ki vele ebből az országból! Lehet-e tisztességes, becsületes, jogaiért, igazaiért küzdő, öntudatos munkás aljas istentagadó, vakmerő istengyalázó ? Pedig nézzétek, a ti lapotok, a zsidófirkoncok által szerkesztett s Forgács Dezső elvtársatok által — igen helyesen — bordélyirodalomnak elnevezett »Nepszava« nem restelli, nem szégyenli azt a jóságos Istent nyilvánosan gyalázni, aki titeket is megváltott a keresztfán óriási szenvedés és kinok árán ; kinek ti is köszönhetitek azt a sok jót, amiben naponta részesültök. Remegett a kezem, mikor azt a piszkos lapot kezembe vettem, kicsordult a könnyem, mikor ezt az istentagadó cikket olvastam. Igazán a gyalázatosságnak, a durvaságnak netovábbja ! Hogy merészel egy — titeket türelmes birkáknak néző — zsidó firkonc ilyen gyalázatosságokat papírra vetni: »az isten, aki alacsony munkabérek mellett, gyárilag előállitott ostyát mindennap hússá és vérré tud változtatni, egy ily hatalmas isten rászorulna a magyar kir. ügyészség védelmére ? Majd pedig: Hol van az Isten ? Nincsen sehol és ez ám a nagy veszély, kir. ügyészség! Ha az Isten távolmaradásával tüntet mindenkor, amikor a szegény ember sorsán kellene javítani: ez nagy veszedelme az Istennek, nagyobb, mint a csillagászok lakás fölmondása, mint a bölcsészek okoskodása. Olyan Isten, aki mindezt megcsinálta, aki egy ilyen fájdalmas, kinos újságnak a felelős szerkesztője, aminő a világ; vagy egy olyan isten, aki mindezt látja és nem hasad meg a szive, atei tudja mindezt és nem rúgja föl a saját gyatra tákolmányát — az olyan istent hiába védelmezi a kir. ügyészség is hű szövetségesképpen. Nem a versek veszítik el Őt, hanem a világ veszíti el, amelyiket a benne bizók és vele kereskedők szava szerint ő alkotott.« Van még több ilyen istengyalázó kifejezés leuma alkalmával nem kevesebb, mint 60 ezer ember volt jelen az összes kórusokat és ideiglenesen készült karzatokat beleértve. Valóban, magasztos alkotás! Méltó az Isten felségéhez ! A lélek itt szárnyakat kap. Valami láthatatlan erő felemeli, kiragadja a földi légkörből és viszi magával fel-fel az aranyos mozaikképekkel ékes kupola világába. S ha ehez hozzáfűzöm, hogy estenként a mennyezett aranyozott rózsáiban ki-kigyúlnak a villamos körték százai, a szentélyből pedig a világhírű Palaestrina-Miserere hangzik fel ugyanannak a mondhatnám angyali énekkarnak ajkairól, melyről a minap tettem említést, — akkor megrajzoltam főbb vonásaiban a nagypénteki délesti ájtatosságnak képét, melynek kiszinezését azonban nem merem megkísérlem. Ha nagy érzelmeknek kevés a szavuk, ugy ezeknek az érzelmeknek, melyek a végtelenség mesgyéire ragadják a lelket, általában szavuk sem lehet! A. sz. Péter impozáns méreteiről némi fogalmat szerezhet a szives olvasó, ha megemlítem, hogy hossza 187 m., a kupola magassága pedig 131 m. Van benne 30 oltár, 290 ablak, 389 szobor és 748 oszlop. Nem csoda, ha építési költségei is óriási számot tesznek ki: 260 millió koronát! Évi fentartása is 160 ezer koronát emészt fel. A pápák síremlékei mind megannyi remekmű. A véső mesterei itt nemes versenyre keltek. Mindegyik a legjobbat akarta nyújtani. Élesszemü kritikusok sem tudnak megegyezni, kinek adják az elsőséget. Nehéz is volna ezt eldönteni. Ha a mellékalakokat külön szabadna rangosztályozni, részemről Canovának XIII. Kelemen pápa síremlékén szomorkodó angyalának adnám az elsőséget a különben világhirüeknek elismert mesteri oroszlánokkal. Sehol ennyi lágyság — a kemény márványban, mint ez angyal gyönyörűséges alakján. Ha nem volna oly vakítóan fehér márványból, élőnek mondanók, ki a fájdalomtól elalélt. Nagypénteken az oltárképek le voltak födve. De szombaton, mikor lehullottak volt róluk a leplek, sietve siettem ismét a sz. Péterbe, hogy most már e képeket is lássam. S mégsem láttam ! A jubileumi Porta Santa mellett, mely most be van falazva, mindjárt az első oldalkápolna előtt mintha gyökeret vertek volna lábaim : Michelangelo Pletája előtt állottam. De nem is állottam: ez a márványból faragott fájdalmas Istenanya, ölében édes szent Fiának holttestével, földre borulni kényszeríti a szemlélőt. Xav. sz. Ferenc térden állva irta leveleit rendfőnökének, sz. Ignácnak. Ezt a páratlan műremeket, Michelangelo mélyen hivő lelkének ezt a mesteralkotását, úgy vélem, szintén csak térden állva illik szemlélni. Pedig alig volt 25 éves, mikor San Dionlgi bibornok megrendelésére a Pietát készítette és mégis már egész nagyságában áll előttünk a fiatal művész. A pedáns pontossággal kidolgozott részletek elragadó, harmonikus egésszé olvadnak össze. Michelangelo ugyan a festők Krisztusát és Máriáját veszi át, de telehinti teremtő lelkének elbájoló költészetével. A fájdalmas Anya ölében nyugvó holttest, az ő ruhájának elrendezése, fejének hajlása, mely csupa bánatot, fájdalmat interpretál, a nagy halottnak halálában is gyönyörűséges arca, melyen a halálos kimerültséget a szeretet és megbocsájtás szelid vonásai játsszák körül: mindez elragadó, mélységével ép úgy, mint ujdonszerüségével, minőt addig egy mester sem tudott teremteni. Minél tovább nézzük a kínszenvedett Istenembert, annál mélyebb részvétre hangolódik lelkünk. A rendkívüli plaszticitással kidolgozott testen mintha még végig rezegne az imént kimúlt élet, mindenki látja, hogy az a fájdalmas asszony — anya, anyja annak, ki ölében nyugszik, — oly meleg az ölelése, oly mélységes a részvéte annak, s oly bensőséges és szeretetteljes a simulása ennek. Michelangelo vésője a rideg márványt is érzelmekkel telíti és a néma követ is beszélteti. Eletet lehel reá s alakjai megélednek, mint Ezekiel próféta látomásában a halottak csontjai. De reáleheli egyúttal erős, mély, gyermekded hitét is a mester, midőn a fájdalmas Anyát érintetlen s azért oly üde, oly ifjú szűznek, — a kínszenvedett Krisztust pedig oly igaz embernek mutatja be, ki borzalmas haláltusával vált meg az élettől. Némely kritikusai ezt meg is mondták Michelangelónak. — A tiszta élet — felelte erre Condi vi nek •— nem hervad oly gyorsan, mint a rendetlen élet. Mennyivel inkább kellett az Istenanyának üdének maradnia, kiben soha semmi legkisebb árnyéka sem volt a bűnnek ? S ha már a természetben ily fenséges előnye van a tisztaságnak, nem kell-e hinnünk, hogy Isten még kegyelmével is közreműködött, hogy ily módon is kimutassa a világnak szent Fia Anyjának szeplőtelenségét ?! — A Megváltónál — folytatta tovább — mást kellett kimutatnom ; azt, hogy ő, bár Isten, egyúttal valóságos ember is. Azért meghagytam őt korának megfelelő kifejlettségében és arckife-