ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-12-13 / 50. szám

XIII. évfolyam. Esztergom, 1908. december 13. 50. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Alapitó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség: Szentgyörgymező 9. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Van-e a hitvallásos tanitók panaszának alapja? — A >Népnevelő« ügye. — Esztergom, december 12. (K. L.) Egyik katholikus lapban azt olvassuk, hogy a kath. hitvallásos iskolák tanítóinak egy része, de nagy és tekintélyes része a katholikus szellemű »Nepnevelo« terjedelmével, irányával és szellemével nincsen megelégedve. Azt véltük, hogy ezt az elégedetlenséget félreértések sugalmazták, de most, mikor utánna néztünk a dolognak, konstatálnunk kell, hogy a vezető emberek nagyobb gondot fordíthatnának a nevezett lapra, mert tény dolo-g, hogy pongyolasága és szük volta miatt egész erővel nem is munkálhatja a katholikus tanitók közfelfogását s nem nevelhet olyan életerős tanítóságot, milyen a hitvallásos iskoláknál szükségesnek mutatkozik. Hol van itt a hiba? Nem tudjuk, de nem is kutatjuk, de annyi bizonyos, hogy e téren valamit tenni kell. A hitvallásos iskolák tanítóinak nagy tömege, értelmisége, tekintélye és a hitvallásos iskolák érdeke megkívánja, hogy az ő »közvélemény«-e életerős, kellő terjedelemmel biró, a nevelve-oktatás minden legkisebb részeire is gondosan kiterjedő szakközlöny legyen, mely nem személyes érdekeket, hanem a közt szolgálja. A hitvallásos iskolák tanítóságában sok olyan szunnyadozó őserőt ismerünk, melyeket a katholikus tanügy javára sikeresen ki lehetne használni. Erre egy életerős orgánum kellene, hol az eszmék, gondolatok kicserélődhetnének; hol a kívánalmakat és közszükségleteket meg lehetne szellőztetni; hol az elvi kérdésekben az erők összemérhetnék egymást; hol függetlenül és szabadon ki lehetne mondani, mi fáj a hitvallásos iskolákban működő tanítóknak. Nem az ügy érdekében működik az, ki a tollat monopolizálja; ki írói gárdát nem gyűjt maga köré; ki a szunnyadozó öseröket életre kelni nem engedi. Nézetünk az, hogy a mi szakközlönyünk szük és hiányos volta az oka annak, hogy tollforgató, tehetségesebb tanítóink olyan szakközlönyökben kénytelenek nézeteiket világgá eregetni, melyek a hitvallásos iskoláknak vagy ellenségei vagy nem barátai. Nem rosszakarat vagy veszekedhetnémség vezérli tollúnkat, hanem a szent ügy, melyet a hitvallásos iskolák tanítósága szolgál s melynek érdekében nemcsak az iskolatermekben, hanem a közéletben és a sajtóban is minden tőle telhetőt meg kell tennie. Minden valószínűség szerint a mi vallásos lelkületű és hazafias érzésű katholikus tanítóink meg is tennék ezt, ha nekik erre mód nyújtatnék, mert ne gondolja ám senki, hogy a vallás-erkölcsös tanitói typus kihalt. Élnek még, de közvetve vissza vannak szorítva. Előtérbe kell őket segiteni, hogy vallásos meggyőződésük szellemében ök is érvényesülhessenek. A vallás-miniszterium kiadásában megjelenő »Neptanitok Lapjá«-t rendszeresen olvasgatjuk s ott azt látjuk, hogy az állami és községi iskolák tanitói, no meg a magukat egészen visszaszorítani nem engedő kath. iskolák tanitói is, minden tanügyi kérdést alaposan megvitatnak. Legutóbb igen jeles cikk jelent meg abban a tanítóképzők és tan fel ügyel ős égek közötti viszonyról és a felügyeletről. Igen jeles cikket olvastunk abban arról, miképpen alakult ki a nemzetiségi velleitás Magyarországban? Gyönyörűen parentálta el Kiss Áront, a pedagogium tagadhatatlanul jeles alakját. Látszik ezen cikkből, hogy kissé előtérbe került a jeles férfiú méltatása közben annak protestáns volta, de ezt rossz néven nem is lehet venni. Inkább tanulhatnánk belőle arra való tekintetből, miképen kellene nekünk is minden időben és módon a tanügy terén is kitűnt korszakot jelző hatalmas katholikus szellemeket megbecsülni. Nálunk még mindig az a baj, hogy a köznapiasság fölött kiemelkedő nagyobb szellemek csak irányítani szeretnek, de utódokat, tábort nevelni nem akarnak. Nagy baj ez nálunk; keserű is ez az igazság, de igazság. Ezen változtatni kellene. Helyet kellene teremteni, hol a tehetségek kiélesedhetnének. A hitvallásos iskolák tanítóit, illetve azoknak jobbjait nemcsak tanitói körök és kerületekben, hanem a közéletben is tömöríteni kellene; meg kellene a módot adni arra, hogy a publicisztikai vena is kifejlődhessék. Olyan korban élünk; olyan közszükségletek elé kényszeríthet bennünket a jövő korszellem, hogy bátor harcosokra tanügyi szempontból a publicisztikai téren is nagy szükségünk lehet. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Séta a szigeten. Irta: Nádler István. Méltóságosan ereszkedett le a nap egy májusi délutánon az Isten-hegy fölé. Vörös királyi palástját, aranyos uszáját megbámulta a kis Duna tükrében, s méltóságához nem illő kíváncsisággal kandikált be a »Felso kis Duna-sor« poros ablakain. A sziget füzesei mélyen bocsátották le olajos, hosszú hajtásaikat a viz fölé talán hiúságból, talán pajkos jókedvükből, hogy eljátszadozzanak az apró fodrocskákkal, melyek alig észrevehetőleg rezegtek a viz szinén. Nyugodt és derült volt a természet, mint a megelégedett ember homloka, s csak annyi volt rajta a mozgás, amennyit az élet megrezzent rajta. Lent a víztükörben egy megfordított világ pompás panorámája tárul elénk. Lefelé a háztetők, a fák lombjai, fejjel le a járó-kelő emberek. Legtermészetesebb helyzete van a belvárosi templom tornyának, mely mint egy óriási fölkiáltó-jel (!) hangtalanul int: vigyázzatok, mert lepotyogtok ! ... Föllebb az Eggenhoffer-telep előtt hosszú liba-sorban lomhán elnyújtózkodott talpak terpeszkednek bele a Dunába, majdnem közepéig. Zajos, • eleven élet van rajtuk. Dévajkodó, pajkos asszonyos lánynépség lepi el hátukat. Élénk beszédjük, jóizű, csengő kacagásuk messze ellejt a vizszinén. Remek kilátás nyilik rájuk a sziget árnyas útjáról. A sokszínű szoknyáik, csikós kötényeik, kacér reklijeik, pöttyös főkötőik különböző szinei, alakjai kaleidoszkop-szerű képet adnak, mely pillanatonkint változik, amint jobbra-balra forognak, lehajolnak meg felegyenesednek. Beszédjük, hangos neszezésük távolabb valami eredeti asszonanciába olvad, amely mély és érthetetlen, mint a dúdoló-zümmögő orosz és japán ének. A szapuló-fának gyorsuló és ritkuló csapásai teszik az ének ütemeit . . . — Hallod ? . . . az öblögető asszonyok éneke — mondja egy mellettem elhaladó úrinő az őt kisérő leánynak. — Hát nem boldogabbak azok, mint mi ? — teszi hozzá epésen. — Miért volnának boldogtalanok ? A munka nem átok nénikém. — De hát miből fakad a nótájuk ? — A sziv békéjéből nénikém — felel okos szemeit felvetve a leány. — Elérhetetlen vágyak, túlzó remények, tomboló szenvedélyek nem bántják őket; kevéssel beérik . . . Nyugodt a szivük, tehát dalos az ajkuk ... ha ugyan dal az, amit hallunk . . . A távolság csökkenésével kivetkőzik bájából és hangulatosságából a kép; prózaivá lesz. Mert az az összhangzó dal, mely ott lent hallható, itt fönn kacajból-sirásból, örömből-bánatból, csendes hangú megnyugvásból, kitörő átokból van összeszőve. A partról érthetően kivehető a beszédjük és a kristályos levegőben jól láthatók az arcok játékai is. Témáik olyan különböző, mint állapotuk, koruk, bajaik s kiszámíthatatlan összefüggéstelenségben sorakoznak egymás mellé. Két 30—40 éves asszony kuporog az egyik talpon. ...Azt hiszed nem mondtam neki? Megmondtam : nem bottal ver az Isten ! — És? — Azt mondta, több az Isten gondja, semhogy az én átkommal törődjön. Meg is fenyegetett, hogy bepöröl rágalmazásért, zsarolásért vagy mit tudom én micsodáért, csak még egyszer lépjem át a küszöbét, s merjem mondani, hogy ő lovalta fel az uramat. — Hát aztán igazán biztos vagy te abban, hogy úgy volt az ? — Hogy biztos-e? Istenem, még te sem hiszed el? Hát már most mit mondjak? azt mondjam, ami nem igaz, hogy az a bolond uram a maga fejétől pörkölte ki az öreg Bagót a putrijából? Mi haszna lett volna belőle? Hát mond csak — kérdezi egészen odafordulva a másikhoz — kinek köllött az a darab föld a cigánydombon ? Nem neki? Ki mondta, hogy menten egy nyári házat építtetne oda, ha Bagó eladná a kulipintyomát. Nem ő ? De hát Bagó nem adta, semmi áron sem adta. Azt mondta, ott halt meg az asszonya, ott akar ő is meghalni. Semmire se ment vele. Akkor környékezte meg az uramat. Tudta, hogy szorultságban vagyunk. A Pista gyerek a végét járta, s nem volt egy fityingünk se. Orvosra is köllött, patikára is. Húsz forintot igért, —• verje meg az Isten! — hát csuda, hogy megtette ? Gyilkolni