ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-03-18 / 11. szám

százados szenvedésekben összeforrott lélek fohásza volt. Magyarok nagy Istene, kit csak szükségében ismer még e nemzet, vájjon meghallgattad-e a honfikeblek epedő könyörgését . . . A mise után, midőn a pap megszentelte a jelenlevőket, felhangzott a nemzet fohásza és hanghullámai megremegtették még az utcán állók szivét is. A felvonulás. Délután már 2 órakor hatalmas néptömeg lepte el a Széchenyi teret. Felvonult a főgimnáziumi ifjúság, majd az érseki tanitóképzőintézet növendékei jöttek, ismét a reáliskola tanulói. Minden intézet a tanárok vezetése alatt jelent meg és hatalmas, széles nemzeti szallagos koszorúkat hozott magával. A téren megjelent a párkányi tűzoltó-egylet zenekara és hazafias dalokat játszott, mig az egyesületek gyülekeztek. Egymásután gyülekeztek a kath. legény-egylet, a földmives ifjak egylete, a belvárosi olvasókör, az ipartestület, a tűzoltó-egylet mind zászlók alatt. A városháza előtt gyülekezett a városi tanács és képviselet. Ugyanott állt fel a megyei tisztikar is Perényi Kálmán dr. vezetésével. A város régi zászlaját Tátus János városi képviselő vitte. Vimmer Imre polgármester és a nap ünnepi szónoka a város diszfogatában foglaltak helyet és a menet megindult. Legelői a zenekar a Rákóczi-indulót játszotta. A nemzeti lobogós menet végig kígyózott a város utcáin s a közönség az uton is csatlakozott a menethez. A kath. polgári kör nagy nemzeti zászló alatt a váratnál; a szentgyörgymezői kör pedig Szentgyörgymezőn csatlakozott. Igy egy bevárhatatlan végű óriási menet vonult a honvédtemető felé. Impozánsan, a nagy napot méltókép ünneplő hangulatban vonultak az unokák a hősök sirja felé. A menet elején levő zenekar hangjait elkapkodta a tavaszi szellő s a méltóságosan komoly emberek lelkesülten énekelték a nemzeti dalokat. Nem kellett ide jóformán rendező sem. Mindenki ment, lelkében csodás varázsával március Idusának, hogy letegye emlékezetének virágait a haza oltárává avatott hősi sírokon. A honvédsiroknál. A hatalmas tömeg eleje már kiért a határban levő honvédsirokhoz és a vége még a városban volt. Nem fért el a sok ember a temetőben, mert ott már sokan délelőttől várták az ünnepélyt, s helyet biztosítottak maguknak. Hiába volt a tűzoltóság kordona, mindenki közel akart állni a szónoki emelvényhez. Vimmer polgármester és Perényi Kálmán dr. alispánhelyettes alig fértek már be az ünnepi szónokkal. Mikor végre elhelyezkedett a nép, valaki elkezdte a Himnuszt. A közel 5000 főre menő tömeg kalaplevéve énekelte el. Ezután Várkonyi Dezső főgimnáziumi VIII. oszt. tanuló mint az ifjúság szónoka alkalmi beszédet mondott. A lelkes beszédet a hazafias közönség éljenezte. A sorrend szerint most az érseki tanítóképezde ifjúsági énekkara zendített rá a »Talpra magyar!« dallamára. A nemzeti dal elhangzása után Kósik Ferenc építőmester diszmagyarban elszavalta ugyanazt ugy, mint azt Petőfi megírta. Éljenzés volt jutalma. A szavalatot ismét az érseki tanítóképző énekkarának szereplése követte, majd az emelvényre lépett Bagyary Simon bencésrendi főgimnáziumi tanár, az idei nemzeti ünnep szónoka és általános figyelem között a következőkép méltatta március 15-ikét: Mélyen tisztelt hazafias közönség ! Megilletődve állok e szentelt hantok fölött, miként egykor Mózes az égő csipkebokor előtt. Érzem, hogy a hazaszeretet drága oltára e hely, mely körül összeseregelve látom ős Esztergom városának hazafias közönségét. Nem a megszokás hatalma, nem a megszólástól való félelem hozott bennünket ide, hanem szivünk vonzalma, ha máskor is, ugy ma kétszeres buzgalommal. Beteljesedett rajtunk az az igazság, hogy ha az élőknek rosszul megy a sorsuk, a holtaknál keresnek erőt és vigasztalást. Elhoztuk koszorúnkat szabadsághőseink sírjára, mert nem akarunk háládatlanok lenni; hisz a költő szerint: »Csak törpe nép felejti ősi nagyságát, Csak elfajult kor hős elődöket, A lelkes eljár ősei sirlakához S gyújt régi fénynél uj szövétneket, Hogy ha a jelennek halványul sugara, A régi láng ragyogjon fel honára...« (Garay) Ide zarándokoltunk, hogy honszerelmünk pislogó mécsesét lángra lobbantsuk, hogy szent tüzet vigyünk magunkkal az oltárról családi tűzhelyünkre. Eljöttünk és e jogunkat ki is merné megtagadni tőlünk ? — hogy szabad folyást engedjünk honfi- bánatunknak, hogy kisirjuk könnyeinket vértanúink sirján és megkönnyebbüljünk.Eljöttünk végre, hogy buzgó imát rebegjünk a magyarok Istenéhez szegény hazánk boldogságáért. Március 15-ike van, mt. h. k., az a nap, melynek hallatára szivünk hevesebben dobog, melyhez annyi lelkes emlék fűződik, melyen a régi, korhadt Magyarország kereke átzökkent az uj, a modern korszakba. Emlékezzünk róla, mert az emlékezésnek nagy hatalma van . . . Ünnepeljünk ! Lám a természet is legszebb fehér hóruháját öltötte magára ezen napon. Sokáig vajúdtak az évek, érezte maga az idő is, hogy midőn Európa népeinek szabadságát hozza e világra, Istennek egy nagy Ítéletét hirdeti ki a régi bűnök fölött. A -szabadság után áhítozó népeket ugyan bilincsekbe verték, de vágyukat elnyomni nem bírták. A rög végre öntudatra ébredt. A magyar nemzet is, mely nagy egészében kötelességeket ismert, de jogokat nem, melyet hűségéért 3 századon át csak üres ígéretekkel ámitgattak, kimondotta, hogy nem alamizsnát kíván többé, hanem az emberiség közös jogát, a szabadságot követeli. »A nép szava Isten szava« — tartja a mondás; hogyne? mikor az egy nagy eszméért, a jogért és igazságért lelkesül. A nemzet talpra állott lerázni rabbilincseit. Nem csinált forradalmat, csak életösztönét követte akkor, midőn megalkotta azokat az intézményeket, melyek szabadságának és önállóságának biztosításához még hiányzottak. A jog és igazság kiterjesztése, a természetes fejlődés bölcs felismerése volt az, nem pedig forradalom. A kiváltságos osztály felszabaditá a jobbágyság millióit a régi terhek bilincseiből, önmaga tépte szét nemesi oklevelét, hogy ezentúl inkább tetteiben legyen nemes. Szétfoszlottak a szabadgondolat korlátai, szabaddá lett Isten legnagyobb áldása, a munka. Büszkén mondhatta Petőfi Sándor : »Nagyapáink és apáink míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mi huszonnégy óra alatt.« Üdvözölve légy hát te szent nap, szabadság reggele ! Te hoztad meg a századok néma sejtelmét, merész ábrándjait. Uj korszaknak lettél szülőanyjává. Millióknak adtál jogot anélkül, hogy valakitől elvetted volna. Légy áldott március Idusa, te fénylő üstökös, mely minél messzebb halad az idők végtelenségében, annál jobban emlékeznek reá az emberek! Csakhogy álom volt mindez, mt. h. k., — sajnos — rövid, futó álom, melyből a nemzet ágyúdörgésre, halálhörgésre és a rabbilincs csörgésére ébredett. Nyugosznak itt is az áldozatok duló csaták után. De ha meghaltak is, élnek a mi szivünkben. »Vérrel áztatott föld nem lehet áldatlan, ki a hazáért halt meg, halhatatlan!« Poruk összevegyül az édes anyafölddel, hogy mi késő unokák abból a regebeli Anteuszként uj erőt és kitartást menthessünk. S erre m. t. h. k. most nagy szükségünk van ! Mert »rossz időket élünk, rossz csillagok járnak, Isten óvja nagy csapástól mi szegény hazánkat.« Megujultak a dicső Magyarország régi sebei .... Ime megérkezett a szabadság ünnepe . . . megenyhült a lég, vidul a határ s újra itt van a jó gólyamadár . . . ! De mire jött vissza? Mit talál itt a szép magyar földön ? Pusztulást, nyomort ! Elmondhatjuk neki mi is a költő nyomán: »Csak vissza, vissza, dél szigetje vár . . . Te boldogabb vagy mint mi, jó madár, Neked két hazát adott végzeted . . .« Nekünk csak egy van, ez a sokat, de sokat szenvedett. Neked két szárnyat adott a Gondviselés, hogy szállhass szabadon idegen országokba, boldogabb hazába . . . Nekünk csak egy szárnyunk volt, egy alkotmányos szabadságunk volt, az is veszendőbe megy. De ne szóljon erről ajakunk ! Nem vádaskodni, nem politizálni jöttünk mi ide, mt. h. k. Panaszos hangunk ne zavarja meg a temető békés nyugalmát. Fojtsuk el keserűségünket, bár szivünk vérzik és mindegyikünk érzi, hogy rég nem volt a magyarnak ilyen szomorú március 15-ike, mint a mai. Legyünk erősek a türelemben ! Harsogjanak fülünkbe a haza bölcsének a hatvanas évekre mondott aranyszavai: »Ha kell, tűrni fog a nemzet, csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait. Mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétség es.« Ne mondjuk le tehát jogainkról! Az a lelkesedés, mely ma minden magyar szivet megdobogtat, legyen egy ujabb nagy esküvés, hogy meg fogjuk védeni utolsó csepp vérünkig drága szabadságunkat. Tanuljunk az itt nyugvó hőseinktől áldozatkészséget, határt nem ismerő önfeláldozást ! Dőljenek le közöttünk a választó falak ! Kor-, rang- és valláskülönbség nélkül olvadjunk össze a hazaszeretet szent tüzében — miként e hősök egy közös sírban nyugosznak jó testvérekként. Tanuljunk tőlük élni s ha kell, meghalni a hazáért! Fel a zászlóval, ti lelkes honleányok, hisz a költő szerint magyar nőnek születni nagy és szép gondolat! De uraim, a temető nem csak a halálra emlékeztet, hanem a feltámadásra is. »Draga kincsünk nekünk a hit, tűrni és remélni megtanít !.. .« Ápoljuk hát szivünkben azt az édes hitet, hogy fel fog támadni, hogy élni fog örökké a magyar szabadság, mely a tavasszal együtt született. Hisz minden halálnak feltámadás, minden borúnak derű, minden elnyomatásnak szabadulás a vége. A kálvária utja s a Golgotha kinjai vezettek' a mi Urunk megdicsőüléséhez. Egy eszmét el lehet nyomni ideig-óráig, de végleg megölni nem lehet, mert a sirból is kitör az és eget kér! Mi sajnáljuk azt az agg fejedelmet, akit gonosz környezete annyira elhidegitett leghűbb nemzetétől. De mi még most is, mikép a katakombákban, csak azért imádkozunk vértanúink sirján, csak arra kérjük a királyok királyát, hogy emelje föl a király szivét, világosítsa meg elméjét, vezérelje jóra akaratát, hogy ki fényben milliók felett van, legyen dicsőbb erényben és bölcseségben, hogy találja meg önnönboldogságát hű magyar nemzetének boldogságában. Reméljük, mt. k., hogy lesz is még egyszer ünnep a világon, hogy eljön az a jobb kor, mely után buzgó imádság epedez milliók ajakán . . . De viszont nagyon nem áltathatjuk magunkat. Százados tapasztalat igazolja, hogy nincsen nekünk ezen a világon igazi jó barátunk a mindenható Istenen kivül. »Kicsi sziget vagyunk tenger közepében.« Nagy óceánjában a népek áradatának, melyek már kezdetben sem látták jó szemmel párducos őseink megtelepedését a Duna-Tisza völgyén. Csak midőn kardunkra ütöttünk, akkor rebbentek szét gyáva hadaik ; csak mikor egy erős államot alkottunk, akkor adták meg az imponáló erőt megillető tiszteletet. Pedig csak egy hibánk volt mindig, hogy nem születtünk szolgaságra, hogy a volgamenti őshazából egy drága talizmánt hoztunk magunkkal, a szabadság, a nemzeti önállóság palládiumát. S féltékenyen őriztük ezt nem csak idegen kéztől, hanem korlátlan hatalomra törő fejedelmeinktől is. Azért könnyen lehet, mt. k., hogy jóreménységünk megcsal bennünket, hogy a mult kísértetei visszatérnek. De akkor se csüggedjünk el! Vannak nekünk jó mestereink, vannak nekünk azért még igazi jó barátaink, a mi dicső szabadsághőseink ! Ha bármi volna is megírva a csillagokban, ha ez a szegény ország még nem szenvedett volna eleget, ha a nyomor és szenvedés poharát még egyszer fenékig kellene kiürítenünk . .. jöjjön a minek jönni kell, állunk elébe ! Hanem akkor ez a honvédtemető, mt. k. nem lesz többé a béke és nyugalom helye, hanem a feltámadás és itéletmondás rettenetes színhelye ; akkor ez a kőoroszlán megelevenedik s ahová karmait vágja, megrendül ott a föld és fű nem nő a nyomában. Akkor megharsannak ismét a tárogatók s e hősök kikelnek sírjaikból, hogy miként Csaba királyfi vitézei, védelmére siessenek a veszélyben forgó hazának . . . S ha e hős szellemek, e kipróbált nagyok lesznek a mi vezéreink, akkor a szőke Duna vize ismét, hirdetni fogja büszkén országnak-világnak, hogy »É1 magyar, áll Buda még« s »Nem szült gyáva nyulat Núbia párduca . . !« Élünk nagy ősök! Készek vagyunk bármi áldozat árán is megőrizni azt a nagy kincset, melyet ti szereztetek meg számunkra véretekkel — a szilárd ragaszkodást nemzetiségünkhöz, ősi jogainkhoz, alkotmányunkhoz. Mi is bizunk a magyarok Istenében, mint ti biztatok ; készek vagyunk küzdeni, áldozni és szenvedni, mint ti küzdöttetek, áldoztatok és szenvedtetek. De ha fajulni kezdenénk, ha csak egy percre is ingadoznánk, ha karjaink lankadni mernének, jelenjetek meg közöttünk lángpallostokkal mint az ősapa veszélyben forgó unokáinak: intsetek, kérjetek,- buzdítsatok és vezessetek és mi újra lel-