ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-12-23 / 51. szám

játéka volt az egész. A körötte röpködő rovarok zümmögésének és a lágy szellőben zizegve hajlongó fűszálaknak csalfa vibrációja. S Weér olyan nagyon boldog volt . . . Már a kép eredeti alakja lebegett előtte . . . Kitárta karját, hogy megcirógassa az előtte feltünedező bájos arcot, — de keze csak levegőt ért. Vizió volt. Felizgatott képzelete ámította. Észretért. Látta, hogy csalfaság az egész. Elnézegette hát az előtte oly kedves arcképet és csókolgatta, mig a vérveszteség okozta gyengeség, az izgalomtól eltompult agy üditő álmot nem csalt pilláira. Messziről pedig még hallatszott egy-két lövés a végét járó csatának utolsó akkordjaként. Futott az ellenség ... A bandinoigiaki csata meg volt nyerve és a magláji huszármészárlás megboszulva. Laci sértetlen maradt. Szerencsésen hazaért, hol boldogság várta. Boldogság, melyet kapitánya önfeláldozásának köszönhetett, kit úgy találtak behasitott koponyával, élettelenül elterülve, görcsösen szorítva szivéhez egy ezüst tokocskát, mely egy női és egy férfi arcképet rejtett. Halácsy rögtön felismerte. Szakasztott mása volt annak, melyet ő mutatott a kapitánynak. Sejteni kezdte már a valót. Odahaza azután elmondott mindent és meg is tudott mindent. Ekkor már meg tudta volna mondani a tiszteknek, miért volt a kapitány komoly és szigorú. Mert férfi volt és tiszta jellem, ki megvetette az élet léhaságait. Liliomos ének. Egeket vívó, titáni lelkű, Vad. izmos ember sohasem voltam. Mégis kiálló, bátor csatákban Küzdő lelkekkel álltam egy sorban. Nem babérlombért álltam a sorba. Én nem levélre, — virágra vágyok . . . Piruló arccal, fáradt tagokkal Küzdök továbbra. Nézek virágot. Nem Rózsát néztem, nem tarkaságot, Nem Ibolyát, mely elrejtve éled . . . Nagyot kerestem, büszkét és tisztát. — Büszkét és mely a hónál fehérebb. Síkon is néztem, rónák földjében. Sziklán is jártam. Küzdeni kellett. Sokszor csatázott vélem az Élet S lelkem a régi; nem romlott, ernyedt. S küzdök továbbra . . . Telve erővel. Küzdök továbbra sziklán, síkon; Küzdök és birnom kell Téged. — büszke, Fehér és tiszta szép Liliom! Minusz A toronyörök. Szilveszter-éji történet, irta: Ritter Emil. — Hej ! Bátyám, ne kiabáljon oly nagyon. Az öreg toronyőr harsogó kacagásban felelt: — Tudod Péter öcsém itt ordíthat az ember, mint egy oroszlán. Ötven méternyire vagyunk a föld fölött. Te kiabálhatnál, ha tudnál, akár mint az oroszlán, mert nem hallaná senki ... Az öreg kissé elhallgatott, majd ismét nevetni kezdett. Péter keserűen mosolygott, mert tudta, hogy a mértéktelenül élvezett szilveszteri puncs okozza nagybátyja szokatlan jókedvét. — Péter! Tölcs! Igyál! A fiatalember öntött, és mindég újból öntött a gőzölgő szeszes keverékből. A csészék folyton telve voltak. Az öreg megfogott egy csészét, felemelte, és maga is felkelt. Bizonytalanul, lassan és kissé akadozva beszélt: — No Péter öcsém, holnap nagy napra virradsz. Az új év első napján átveszed a város legmagasabb hivatalát. Nagyot nevetett a saját viccén, majd elkomolyodva folytatta: — Csak azután olyan hűségesen viseld mint én. Soha ne mulaszd el a kötelességedet — Ne féljen bátyám, felelt az ifjú és hirtelen felkelt. — Epen mert nem szabad semmit elmulasztani, hát megyek és körüljárom a tornyot. Már kétszer úgy is elmulasztottuk. — Itt maradsz ! rivalt rá az öreg. Ma még én vagyok a toronyőr, ma még én viselem a hivatalt. A jelző kürt még az én nyakamban lóg. Még máma nem adom át, holnap a tied lehet. Ma még én végzem a szolgálatot. Leszorította a fiatal embert a székre és beszélni kezdett a toronyőri hivatal fontosságáról. Közben dicsérte magát. Kitartó, régi szolgálatát. Hát bizony — mondta, —• olyan ember kell ide mint én voltam. Es újból kezdte ha elhagyta, hogy mily lelkiismeretesség kell a toronyőri álláshoz ; hogy milyen nagy éberséget kivan az tűzeseteknél, s hogy a város polgárai csak azért alusznak oly nyugodtan, mert tudják, miszerint a toronyőr ébren van. — És látod, végzé szavait az öreg, ezért még köszönetet sem kaptam senkitől. A szemeiből az érzékenység és a szesz könnyeket sajtolt. Péter az öreg beszéde közben már szunyókált is. Nem is az öreg ittas ember szavaira ocsúdott fel, hanem mert a toronyóra éppen tizenkettőt ütött. — Boldog uj évet Bátyám uram ! Mig a fiatalt észretéritette az óraütés, az öregre épen az ellenkező hatást gyakorolta. Elbólintott. Lassan a mellére eresztette ősz fejét, és elaludt. Péter nem ébresztgette, hanem leakasztotta az öreg nyakában lógó jelző kürtöt és kiment. Hideg, csípős szél ütötte meg. Csak most érezte a szilveszteri szesz hatását. Összerázkódott s azután nem is figyelve a körülötte levő szép éjjeli képre, megszokott utján botorkált a lépcsőn felfelé. Kiért a torony erkélyére és szájához emelte a kürtöt. Csodás érzés vett rajta erőt. Elgondolta, hogy ő most először köszönt újévet igy a toronyból. Hatalmas, nagy kürtje biztosan jobban harsog majd, mint az öreg bátyó tüdejétől. Most újévet köszönt vele s legközelebb talán tüzet, vagy más veszedelmet . . . Nagyot szítt az éjjeli levegőből, hogy belefújjon, de a keblébe szorult a nagy lélegzet, a karja leesett, a szemei pedig a templom tetejére meredtek . . . A templom tetőzetéből sűrű füst gomolygott ki. Piszkos szürke füst, de fehér lett, ha a kicsapó lángnyelvek megvilágították. Péter újévi üdvözletéből vészjelzés lett! A kürt tényleg harsogott. Nem! Kétségbeesetten sírt bele a csillagos hideg éjszakába. A lángok pedig egyre magasabbak lettek, és egyszer csak odacsapódtak a torony falához. — A vészharanghoz ! kiált most Péter. Igen, a vészharanghoz, az öreg hagy húzza, ő pedig a kürtöt fújja. Lerohant a lépcsőkön. Hogy jutott le? a feje már nem kábult, még sem tudja. Lent volt. A toronyszoba előtt. Az ajtót belökte. Az öreg az asztalra dőlve, félig nyitott szájjal horkolt. Odaugrott. Megrázta. Hé!!! Tűz van ! i^g a templom ! És talán . . . Az irtózat szinte megdermesztette. Arra gondolt, hogy a torony lépcsője is meggyuladhat. Az öreg érthetetlen szavakat morgott és a másik kezére tette nehéz fejét. Most valami recsegett ... A templom tetőzete szakadozott. Péter a vakablakból hirtelen elővette a lámpát és kirohant. A lépcsőkön lefelé ment. Sűrű füst vette körül. Felnyitott egy mellékajtót. Ez az ajtó le vezetett a sekrestyébe, onnan meg ki az utcára. Nem is nyitotta: felszakította. Borzasztó ! A keskeny csigalépcsőt nem látta a füsttől és... — Uram Irgalmazz !!! A fa-lépcsőt a lángok nyaldosták. Mit tegyen ? Rohanjon le ? Még talán leér ! Neki szánta magát . . . de . . . fönt van az öreg . . . Vissza futott az őrszobába, hol nagybátyja még mélyebben horkolt, mint azelőtt. — Ébredjen fel! Ég a templom ! Menekülnünk kell! Hallja ? Érti! ? Meneküljünk ! Már a lépcsők is égnek ... — Megrázta az öreget. Az öreg a kétségbeesett fiu vasmarkai alatt felébredt s jó idő kellett hozzá, mig megértette Pétert. Végre felemelkedett. Péter megragadta és maga után vonszolta. Kiértek. Az öreg nehezen ment. Dülöngött. A szerencsétlen fiú most átkarolta és úgy húzta a mellék ajtóig. Kinyitotta. — Már késő ! A lépcső lángokban állott és az egyik könyökhajlásnál már le is szakadt. A menekülés útját elzárta sorsuk. Péter erőtlenül dőlt a torony falához. Az öreg is körülnézett. Szemeit óriási erőfeszitéssel tudta csak nyitva tartani. Arcán a rémület egyre jobban megkérgesitette a mámor amúgy sem fényes kifejezését. Péter visszavezette a toronyba és mondta: — Rajtunk már senki sem segit, elveszünk . .. Az öreg most teljesen kijózanodott. Az ajtónak rohant, de Péter megfogta és egy székre nyomta. — Maradjon Bátyamuram, nincs menekvés, itt kell maradnunk. Nagyot sóhajtott és letette a lámpát az asztalra. Tekintete az üvegekre esett. — Magunk vagyunk az okai, —• mondta félig magának, félig bácsijának, — mert nem vigyáztunk. Nem tettük meg a rendes dolgunkat. Elittuk az időt . . . A kürt még a nyakába volt. Félig ájultan, a borzalmas helyzettől megcsigázva ment fel az erkélyre. Oda támaszkodott a falhoz. Nem látott semmit maga körül, pedig rémséges világosság volt. Péter kürtje szólt. Rémesen ! Vért fagyasztóan. Ugy, mint mikor egy ember az életét fújja egy szörnyűséges, őrületesen borzalmas vészkiáltásba. A kürt-szóba bele kontrázott a borzasztó elem. Recsegett, ropogott s mint az ágyúlövés: beszakadt a templom tetőzete. A láng felcsapott a torony erkélyig. Péter kezéből kiesett a kürt. Lenézett. A város minden házából a templom térre rohantak az emberek. Óriási zsivaj volt ott lent is. — Ennek a városnak lett volna ő az őre ? Őre ? Elfogta a lelkét a kötelességszegés szégyene. — Meghalni ? ! Fiatalon ? ! Megborzadt! Fölötte volt a halálfélelem. A halál alulról jött. Ropogva. Melegen. Nagyon melegen. — Meghalni — meg! ? Térdre roskadt. Imádkozott. Az örökkévaló biró elé megy, — gondolta — hosszan imádkozott. Csak az fájt neki, hogy a kötelességét nem tette meg. A tűz már ott volt a lábai alatt. A hőség rettenetes volt már, de semmi, semmi . . . ahhoz a kínhoz, mit az önvád öntött a szivére. — Én vagyok az oka . . . Elájult. A templom és a torony teljesen leégett. A romok közül a két ember csontjait, megszenesedett maradványait az ujonan felépített templom falába temették. Esztergom 1848-49-ben.*) — 1849. évi januárban. — Windisgraetz herceg elfoglalta a fővárost és ezzel az egész felvidék — kivéve Komárom várát — teljesen magára maradt. Megfosztva a magyar seregek fegyveres támogatásától, ellentállását megtörte, kimerítette az osztrák seregeknek folytonos zaklatása. Esztergom város és vármegye a használható fegyverek legnagyobb részét a nemzeti kormány rendelkezésére adta s igy támogatás nélkül a harcot fel sem vehette volna az osztrákokkal, tehát feloszlatta a még decemberben szervezett mozgó csapatot. Épen jókor, mert a városban meghúzódott osztrák kémek és a lakosságnak magyarellenes elemei, a gyászmagyarok, már hirül vitték az osztrák fővezérnek, hogy Esztergom szervezett had csapatot tart fenn. A besúgás eredményeként január 15-én Schifmann ezredes vezetése alatt az osztrák ármádiának egy ezrede jött a városba. E naptól fogva Esztergom város hazafias polgárai nem voltak biztosak abban, hogy másnap *) Részlet a szerzőnek levéltári kutatások, egykorú naplók és feljegyzések alapján irott és sajtó alatt levő munkájából.