ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-09-02 / 35. szám

hozzászólása a nevelés fontos tárgyához, a plébános js elveszti joghatóságát ez ügyben s ki az úr csupán? az állam. Pedig hát a kath. iskolákban is mindazt tanítják, amit a törvények és rendeletek elöirnak. S ha mégis itt-ott volna hiány vagy mulasztás, ugyanazon törvények gondoskodtak a bajok kellő orvoslásáról is. Midőn azonban azt kell tapasztalnunk, hogy nem a bajok orvoslására szánt eszközökhöz nyúlnak, hanem legott az elközösitéssel s államosítással fenyegetödznek; ha azt kell tapasztalnunk, hogy az iskolák elállamositására ott is törekednek, ahol erre a legcsekélyebb ok sem forog fenn; ha azt is látjuk, hogy még tiszta magyarajku iskolák is államosittatnak, avagy a nemzetiségi vidékeken s az esztergomi főegyházmegye területén olyan iskolák, amelyeknek tanitói egyáltalán nem nemzetiségiek, sőt mi több, a kormány részéről épen a magyar nyelv sikeres tanításáért többször kisebbnagyobb jutalomban is részesültek, nem értjük a sürgős államosítás okát. Ha csak ama sajnálatos ellenszenvben nem keresünk okot, mely ellenszenv mindent perhorreszkál minek vallásos jellege, különösen katholikus színezete van. Ilyen ellenszenvet mutatott a napokban ugylátszik a szakolcai járás helyettes főbírája, Szabó Kálmán is, akinek egyedüli célja: minél több kath. iskola elállamositása. Összehivatta a községi választmányokat anélkül, hogy az iskolaszéket az összehívásról értesítette volna. Igy természetesen nem lévén senki ottan, aki a választmányi tagokat a kath. iskola fontos voltára figyelmeztette volna, a dolog a helyettes főbíró győzelmével végződött s elhatároztatott, hogy az eddigi kath. iskola helyét majd egy állami fogja elfoglalni. Mi marad tehát most hátra? Semmi más, mint az, hogy az iskolaszéknek előbbi beleegyezését vissza kell vonnia. Különben az egész államosítási hajsza furcsa színben tünteti föl a kormány eljárását. A protestánsoknak három millió koronát állítanak be a költségvetésbe, hogy iskoláikat föntarthassák s ugyancsak milliókat vesznek föl a költségvetésbe, hogy a katholikus iskolákat államosíthassák. Szép paritás! Ugyan már megebédeltünk volna, ha Betti főz s itt ülne mellettem. Most pedig szenved szegény. Oh én együgyű teremtés. De helyre hozom a hibát. Elmegyek. Utána sietek. Nem lehet messze. Kiengesztelem. Hamar kalapot. Sűrű fátyol nem fog ártani. Ne ismerjenek meg mások. Hamar! Siessünk !« Béla a férj, ezalatt dühösen rohan végig az utcán. »Elmegyek valahova ebédelni. El én. Ez mégis borzasztó. Igy kiüldözni az embert a fészkéből. Ilyen ételek. Brrr!!« Lassan azonban múlik a harag. »Mit fognak szólni, ha magamat látnak valahol ebédelni. No hisz lesz beszéd. Mit csinálhat most Emmi? Sirt mikor ott hagytam. Kissé durva is voltam. Ugy becsaptam az ajtót, mint egy fiakkeros. Szegény angyalom. Kedveskedni akart nekem. És én hogy kigúnyoltam. Nem jártam el tisztességesen. Szegényke még meg is akart csókolni. És én elutasítottam. Utálatos ember vagyok. Gyerünk, engeszteljük ki. Az erősebbnek kell engedni. Minek az asszonyt ilyen csekélységért elidegeníteni. Igen, igen, az lesz a legjobb, ha haza megyek. Egy csókja megér egy, sőt száz elhibázott ebédet.« Megindult haza felé. Fele uton egy lefátyolozott nő jön^ vele szembe. Összetalálkoznak. »Édes uram!« »Kedves angyalom!« Többet nem szóltak. De mindegyik tudta, hogy nem véletlenségből találkoztak. Karonfogva, egész közel egymáshoz, mosolygó arccal érkeztek vissza otthonukba. • Walter György. mióta hazafiasabbak a lutheránus felvidéki iskolák, mint a katholikusok? Hogy az ily irányú művelődés hova fog vezetni, látjuk a szerencsétlen Franciaország példájából. Ott is a kath. iskolák államosításával kezdték az elkereszténytelenedést, később azután egészen eltörülték a hittan tanitását az iskolákból s kiűzték a tanítórendeket, szerzeteseket országukból. Igaz, hogy Apponyi kultuszminisztersége alatt ilyen sorsban részünk nem lesz, mert ö az állami iskolákban is a vallás-erkölcsös nevelést tekinti a nemzeti kultúra alapjául. De Apponyi sem maradhat örökké kultuszminiszternek. Jön az utód s ha esetleg olyan Combes-féle istentelen, vallástalan ember kerül a kultuszminisztérium élére, akkor mihamarább be fognak következni nálunk is a francia állapotok. A kultuszminiszter lesz az úr, az fog parancsolni a már elődei alatt államosított iskolákban s az ujonan szervezendökben is, az egyház és hivei pedig elvesztik minden joghatóságukat az oktatás és nevelés terén.' Okulva tehát a püspöki fontos nyilatkozaton, véssük jó mélyen szivünkbe a pécsi főpásztor szavait. Ne engedjük iskoláink kath. jellegét megváltoztatni, avagy azokat egyenesen az állam kezébe szolgáltatni. Az iskolaszékek s azok elnökei, a plébánosok, mint hivatott tényezők résen legyenek, figyelmeztessék a népet mindazokra a hátrányokra, amelyeket az állami iskola felállítása maga után von s azokra az óriási nagy erkölcsi károkra, amelyeket épen a kath. iskola elvesztése idéz elő az illető községben vagy/ városban. A kath. tanitók a most lezajlott nagygyűlésen igen lelkesedtek a kath. tanügyért; egy szívvel, egy lélekkel csatlakoztak a vallásos nevelés zászlajához, ne hagyjuk tehát cserben a nemzet igazi buzgó napszámosait, csatlakozzunk hozzájuk! Jelszavunk pedig legyen ez: Mig élünk, kath. iskoláinkat szóval és tettel s ha kell, jelentékeny áldozat árán is meg fogjuk védeni s- nem engedjük, hogy az állam ragadja ki azokat kezünkből ! Justus. Megjegyzések az „Emberi jogok" cimü cikkelyre. 11. A gazdasági cseléd és napszámos ma anynyira nincs elhanyagolva, — általánosságban szólva és egyesek esetleges visszaéléseit nem számítva — hogy sorsa határozottabban könnyebb, mint egy 10 holdas gazdáé. Pedig egy 10 holdas gazdára, mily irigy szemmel tekintenek sokan ! Tájékozásul kérdezzen meg néhány bérest, miért béresek ők ? Mik voltak atyáik, nagyatyáik ? És meg fog győződni, hogy legnagyobb résznek szülei jómódú jobbágyok voltak ; de összeroskadtak az önálló gazdálkodással járó teher miatt ; míg számtalan példa van rá, hogy béresek gyermekeikből papot, tanítót, tisztes iparost, jómódú kereskedőt neveltek. Harmadik oknak azt hozza fel, hogy: »nincsen testvéri szeretet . . . Az árvaházak kicsinyek, pedig a dúsgazdagok száma elég nagy, tehetnének valamit.« Szóval a testvéri szeretetet úgy magyarázza, hogy megbecsüli a szomszédja zsebét, akit dúsgazdagnak vél, annak kiosztja kötelességét, a lármázó proletároknak pedig a jogokat. De hát ki az a dúsgazdag ? Ezer és ezer embert tudnék találni, aki a cikkírót dúsgazdag embernek tartja és irigyelve néz fel rá. Már most ebből az következik, hogy cikkező úr szanatóriumot fog építeni ? »Vissza a régi szent és önfeláldozó kereszténységhez, és győzni fogunk!« kiállt fel lelkesedéssel. Helyes. De abban csalódni tetszik, ha azt tetszik gondolni, hogy az első keresztények másokra mutogattak volna, hogy halljátok: tegyetek valamit, mert nektek van, én nem adok semmit, mert amim van, az nekem kell. Nem. Nem igy. Hanem azok mindannyian kivétel nélkül eljöttek, nem a szomszédot küldték és letették az apostolok lábaihoz, amit nélkülözhettek, némelyek egész vagyonukat; de senki sem kényszerből, hanem önkéntes áldozatkészséggel. A középkorban, midőn az a bizonyos vadember annyira fölküzdötte magát, hogy megszületett agyában a kölni dóm terve, ezt a dómot nem ugy építették fel, hogy kiszabták : te bankár vagy, te gróf vagy, te kanonok, püspök vagy, adj ; mert ha jól nem fizettek, én leteszem a kanalat, meg a kalapácsot és nem dolgozom; mert én nem vagyok rabszolga, én élni és jól élni, inni és zenét hallgatni, színházba járni akarok. Hanem mindenki megtette önként, ami tőle telt, nemcsak a dúsgazdagok; az egyszerű emberek lehúzták az ujjaikról a gyűrűt, az asszonyok kivették a fülbevalót, aki mást nem tudott, csákányt vett és vágta a követ, vagy talicskát fogott t és hordta a téglát, vagy homokot. Es Amerikában, a szabadság és egyenlőség hazájában, ezen modern Eldorádoban, nem azt mondják: tegyenek mások, hanem mindenki közreadja a fillérét a templomra is, iskolára is, a szanatóriumra is, meg árvaházra is. Kérem, hogy ez igy legyen, azt talán megengedi a cikkíró, hogy nem az egyházon múlik. Sem a maga részéről nem mulasztja kötelességét, sem másokat nem akadályoz abban ! Nem mulasztja az egyház a szociális kérdés tanulmányozását sem és törekszik is ennek megoldására. Az egyháznak megvan a diagnózisa is, a recipéje is. Nem a tőkében, sem a birtokokban rejlik a baj gyökere, hanem a visszaélésekben, mindkét oldalon. Sokan visszaélnek a tőkével a munkás kizsákmányolására; sok munkás pedig lelkiismeretlen a munkában, vagy zsaroló követeléseiben. Fenn szivtelenség, lenn lelkiismeretlenség. Forrása pedig a bajoknak a vallás parancsolataitól való elszakadás, az aranyborjú imádása, fenn és lenn. Igy a gonoszok miatt a nemesen gondolkozóknak és kötelességtisztelőknek is szenvedniök kell. Más orvosság nincs, mint a visszatérés az Istenhez, a tizparancshoz. Urad Istened imádjad! Embertársadat tiszteljed! Életében, erkölcsében, vagyonában, becsületében, még gondolatban se sértsd meg! Ezen elveknek nemcsak általános hirdetése, de gyakorlatban az egyes intézményekbe és részletes, intézkedésekbe való átvitele és a cselekedetekben való érvényesítése lesz a kérdés egyedüli megoldása, az ellentétek kiegyenlítése. A megoldás erőszakos megkisérlése csak romokat fog romokra halmozni, minden kultúrát és civilizációt tönkre tenni, de megelégedést, megnyugvást csak az ellentétek kiegyenlítése képes eszközölni. Az egyházat tehát nem kell buzdítani kötelességeinek teljesítésére. Az egyház nem fog megszűnni kezében a tiz parancs két kőtáblájával a küzdők közé állani; habár hálára nem, csak vérző sebekre számithat. Ez nem fogja őt visszariasztani. Azonban, hogy a proletariátus élére álljon, a két egymásra utalt tényezőt, az emberek különböző, egyaránt szükséges* osztályait egymásra uszítsa, azt tenni nem fogja soha. Nem az egyházon múlik tehát a segítség, de az embereken. Mert nálunk minden útszéli genie nem hogy követné, de tanácsot osztogat az egyháznak, Európa népei nevelőjének és civilizátorának. Nem tanácsra van az egyháznak szüksége, hanem hogy minden hű fia köréje csoportosuljon és egyöntetűen menjen a cselekvés, ne guerillaharc módjára, mikor mindenik a maga szakállára puskáz, ki jobbra, ki balra, néha a saját táborukra is. Az egyház ezen programmtól akkor sem fog eltérni, ha a szociáldemokrácia »vérbe fürödve válik majd egy uj világ alapkövévé ;« mint erről a cikkírótól értesülünk. Ha már olyan jó összeköttetései vannak a cikkírónak és a jövendő tervekbe is be van avatva, legyen szives befolyását érvényesíteni és azon fölvilágositással szolgálni a szociáldemokrata uraknak, hogy azok a boldog állapotok, névszerint: a teljes egyenlőség, »nincs kék vér és kilenc águ korona,« mind készen, megvalósítva feltalálhatók Afrikában. Ott oly nagy az egyenlőség, nem hogy tőke, meg latifundium volna, de még munkás sincs, béres sincs. Még nadrágja sincs, csizmája sincs egyiknek sem. De nem is kell ott sem szabó, sem suszter, sem kalapos, sem borbély, sem bányákban, sem gyárakban nem kínozzák az embereket, hanem ha termett valami a fán, vagy akadt valami a horogra, esznek ; ha pedig nincs mit enni, megnézik, nincs-e valami a szomszéd törzsnek s ha igen, mint dúsgazdagtól, az egyenlőség,- nevében egyesült erővel kisajátítják. S ha a szomszéd ellenkező véleményen van, akkor egymás koponyáján szolgáltat-