ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-12-23 / 51. szám

Az „Esztergom" karácsonyi melléklete. Pax hominibus . . . Ma csend van. Mélységes és tiszta csend. Köztünk az Isten megjelent. Nem félünk Tőle, hisz mosolyg a képe. — Kicsiny, ártatlan . . . Szalmás bölcsejébe Gyenge kacsója kedvesen kitárva, — Jó szívvel hallgat sóhajra, imára. És egy napig vége a gyűlöletnek . . . Ezen napon az emberek szeretnek; Szeret a pénz, a kenyér durva népe — Mert közöttünk a Béke! Mily szép e csend! Mily szép e nap! A sárvilágra üdv fakad, Ha meghatottan minden ember szája Egy hangot küld e csendes Glóriába . . . S a lélek szinte könnyezve sóhajtja: »TJram! Uram, bár mindig igy maradna!* * És a mélységes, tiszta csendben Ezer angyalszárny lebben, lebben. Ölelkezik az ég a földdel, Határtalan boldogság tölt el Az emberek közt minden embert. Aki valaha könnyezett . . . Aki valaha szeretett . . . Azután eljő egy uj nap hajnala S nem hirdet ünnepet a szent harang szava: . . . Zuhog a pőröly, sikolt a vad síp. Füstölnek a gyárak és szitok hallik. Csörög a pénz és zajlik a vásár, Izzad a homlok, nevet a sáfár. Könnyez az árva; dörren a fegyver . . . Születik, küzd és meghal az ember; Vergődik, meghal s nem gondol rája, Hogy tegnap még béke volt a világba

1

, Hogy élvezte a békét, az enyhületet, Mert tegnap egy kisded megszületett . . . Megszületett mélységes, tiszta csendben És 0 velünk van a nagy küzdelemben! -Homor Imre. Két karácsonyest. Irta: Nádler István. 19** karácsony estéjén metsző, hideg szél kavarta a havat és sikongatva rohant végig az utcákon. Csillagtalan sötétség borult a falura, csak a házak ablakai világítottak, mint megannyi szentjánosbogárka. Mögülök a jól fűtött szobákból jókedvű kacagás, tréfa és játékzaj hallatszik, mit télapó gúnynak vévén, tehetetlen dühében meg-megrázza az üvegtáblákat. Egyedül a földesúri kastély csendes. A leeresztett függönyökön át homályos fény szűrődik ki az éjbe. Benn az ebédlő barokkstilű bútorait zöldes mázzal vonja be a függő lámpa ernyője. Oldalt — az ablak közelében — fehérteritésü asztalkán félig teleaggatott karcsú fenyűág díszeleg. Alatta szétszórtan és csoportokban szaloncukorkák, aranyfüsttel bevont alma, dió, narancs, csillogó csillagszálak, sok-sok egyéb nyalánkságok és apróságok hevernek, miket annyi gonddal titokban — lopva tudnak az anyák a szent estére beszerezni. A rengeteg ragyogó, nevető jószág mellett nehéz, magastámlás székben finom arcvonású asszonyka ül elmerengve. Felbodoritott szőke haja gyönge árnyékot vet nagy, kék szemeire, melyek most a lámpafénytől zöldben játszanak. Messzenéző szemei derűsek, s mosolytól rezeg bájosan metszett ajka . . . Gondolatai lenn járnak távol Bácskában, a szülői háznak szőlőlugasos kertjében, hol a levelek közt áttörő rezgő napsugárban tiz év előtt karöltve szőtték-himezték a jövő álmait: ő és Kellényi Bandi. Aztán ... Kerekre nyilt tekintete most végigszáll a szoba bútorain, majd megakad az ajtón, mely mögött Jézuskával, angyalokkal, karácsonyfával álmodik egy aranyoshajú, nevető szemű enni való kis teremtés: a kis Mandika . . . Aztán idejöttek kettecskén ebbe a kastélyba s idehozták magukkal azt a nagy-nagy boldogságot, mely sziveiket betöltötte. Amikor pedig megjött Mandika is, ez a boldogság akkorára növekedett, hogy szinte szűk lett neki a lakás. De ni ! Tekintete lesiklik az ajtóról s lassan lecsukódnak árnyas szempillái. Az előbb'mosolygó vonásokra fájdalom ül, hideg borzongás fut át tagjain, miközben halk sóhaj lebben el ajkáról. Van miért! Mert ez a nagy boldogság rövid ideig tarott. Nem igy képzelte ő ezt. Milyen szépen indultak meg az élet.uton, tele hittel, reménységgel, szeretettel, megáldva az ég áldásával. Szentül hitte, hogy igy, égrevetett szemmel, csalódások nélkül járják azt végig. S ime amint leszállott az ég áldása abban az angyalarcba öltözött teremtésben, vele együtt beköltözött a küzdés, a kiábrándulás, az elhidegülés. Még most is megborzad, ha rágondol. Bandi nem akarta őt megkereszteltetni. Azóta nap-nap után maró gunynyal illeti azt, akit ő imád; Annak létét tagadja, akihez — talán épen ezért - - teljes erejével ragaszkodik. Lábbal tapossa lelkének legszentebb érzelmeit, miket vér és nevelés nagyranövesztettek benne. Igy élnek egymás mellett, mégis távol egymástól. Egyedül Mandika, a mindkettejük által dédelgetett, becézett lányka a kapocs, mely összetartja őket. S valami nevezhetetlen sejtelem az súgja neki, hogy nem tarthat sokáig igy. Isten nem fogja tűrni a gyalázást, le-fog sújtani, hogy megpuhítsa hitetlen férjének kemény szivét. De vajon hogyan és kit fog büntetni? S mintha már látná a fölemelt sújtoló kart, remegés fogja el, mint madárkát a didergés a decemberi éjszakában . . . A tomboló szél nagy erővel csap az ablaknak. A zajra ijedten ugrik fel Kellényiné. Vége a merengésnek. Hogy feledje szomorú gondolatait, folytatja félbenhagyott munkáját. Kisvártatva nehéz férfi-léptek zaja visszhangzik a folyosón. Javakorban levő telt arcú martialis alak lép be. Egyébként is piros arcát vörösre csipte a hideg szél. Ahogy ledobja ellenzős sapkáját a közeli székre, láthatóvá lesz fekete haj'a, mely izzadtan konyul le értelmes homlokára. S mialatt jól gondozott bajuszáról két kézzel lepödri a ráfagyott lehelletet, korom szemeivel a törékeny asszonykára tekint. — Te egyedül? Miért nem hivtad be a lányt ? — Hazaengendtem szüleihez; a szent estét mindenki családja körében szokta tölteni. — Ez szemrehányás akar lenni, hogy nem voltam itthon ? — kérdi kissé ingerülten Bandi. S mivel nem kap feleletet, folytatja: _ — Olyan este, mint a többi. Nevetséges! Szent este. Ez megint a te émelygős érzelgősségednek egyik csodabogara, amit nern lehet belőled kiirtani. Egyébként úgy látom, hogy a Jézuska csak félig díszítette fel a karácsonyfát s most neked kell folytatni — fejezi be csípős gunynyal, miközben az odahúzott székre ül. •— Gúnyolódásodra nem felelek gunynyal — felel sértődve az asszony, — de azt jól tudhatnád, hogy ez a fa csak symboluma azon ajándékoknak, a szivbékének, megnyugvásnak, megváltásnak, melyeket az Üdvözítő hozott. — Szóval olyan ajándékokat hozott, ugye, melyekbe nem lehet bele markolni? Humbug! A megnyugvást, szivbékét teremti a jó sors, a bőség és a természeténél fogva jó sziv. Ezeket tehát nem kellett hozni a te Jézuskádnak. A megváltást pedig a XX-ik század embere kitörüli a szótárból. Es hát hiányzik-e valamim, nem vagyok-e hit nélkül is megelégedett? — kérdezte büszke kézmozdulattal. — Ha hited volna, mostani állapotodat nyomorultnak mondanád, de mert nincs, nem tudod mi az igazi szivgazdagság és lelki öröm, s így koldus létedre gazdagnak mondod magad. — Tehát emeljem fel szememet holdkórosként ahhoz, kit nem ismerek, emeljek bálványt annak, aki nincs? Vagy boruljak térdre a jászolban fekvő ácsgyermek előtt, s akkor boldogabb leszek ? Mondjak le az élet örömeiről ugye s öltsék szőrcsuhát ? Oltsam ki a tudás fáklyáját s helyette gyújtsam meg a hitnek hitvány mécsesét? Nem! Mindezt tegyétek csak ti. Boruljatok le előtte s várjátok tőle szomjú, elepedő ajakkal a túlvilági örömök és boldogság illatát, mialatt az élet örömpatakja lábaitok előtt fut el. Már én inkább csak ebből iszom és mondhatom meg vagyok vele elégedve — fejezte be szónoklatát, gyönyörködve saját szavaiban. — En pedig azt mondom — válaszol rá higgadtan, de mindinkább emelkedő lendülettel az asszony — hogy eljön az idő, mikor keserűvé válik a te örömeid itala és nem fog izleni. Jönnek majd csapások, miknek terhe alatt hajolni nem tudó térded leroskad. Érzem, hogy fog jönni pillanat, melyben elveszítve talán a legdrágábbat, mit bírsz, lehámlik majd szivedről a kéreg, mit az álbölcselkedés köréje vont s akkor újra fölélednek benne a gyermekkornak eddig elfojtott, elfelejtett tiszta érzelmei s nem találva a földön vigaszt, szemed az égre emelkedik. Mialatt beszélt, tekintete a távolba meredt, mintha prófétai szemmel olvasna a jövő távolában. Eérje növekvő bámulattal hallgatja a jósló szavakat s mérsékelt hangon, de mégis gúnyosan válaszol. — Jól tudom, hogy vannak az életnek csapásai és szenvedései. Ezeket azonban Isten nélkül is szépen meg tudom magamnak magyarázni és erős akarattal el is viselni. Csak aki rövidlátó eszével nem ismeri fel az események okait, találta ki az Istent. Isten a kibúvója minden higvelejünek. De elég! Siess a diszitéssel s mutasd meg Mandikának, hogy mit hozott a kis Jézuska ? Kellényi hálószobájába távozott. Felesége pedig elvégezvén a még hátralevő kevés munkát, térdre esdve buzgó imában kérte a kis Jézust, hogy hozza el férje szivébe is a boldogító karácsonyt. Egy év múlva. Ismét karácsony este. Ugyanazon ebédlő nagy asztalánál ketten ülnek : Kellényi és felesége. Egy éve az asszony ült elmerengve a kis asztal mellett, most ketten hallgatnak. Az éjszakában is néma csend honol. Csak néha-néha hallatszik be egy-egy későn hazasiető lépteinek kopogása, mely decrescendo hal el a távolban. Ez sem zavarja őket. Mindakettő mélyen elmerült gondolataiba. Az ebédlő hétköznapi képet mutat. Semmi sem emlékeztet karácsony estére. Apró-cseprő ajándéknak nyoma sincs. Mi lehet e változás oka ? S mi bántja e szomorú házaspárt ? Az asszony arcára ugyanazon fájdalom rajzolódik, mint az elmúlt karácsonyestén, csak valamivel még kevesebb rajta az élet, mintha a szomorúság rákövült volna. De mi baja Bandinak ? Hová tünt a gondtalan derű szeméből és homlokáról ? S hová lett a férfias erő, mely ebben a csupa véremberben lüktetett? Azelőtt csillogó szemei most fátyolosan, révetegen néznek, mintha keresnének valakit és valamit. Mit ? Össze-vissza is egy kilenc éves kis teremtést, piros, mosolygó angyalarcot, két bájos szemet, kacagást, lármát, ami egy év előtt mind-mind megvolt és most hiányzik. Kit? Azt, aki nincs itt, aki tavaly ilyenkor még itt volt, akinek hiányát mindenütt erezi. Amikor hazajön, nincs, aki nyakába csimpeszkedjék, s cuppanós csókot nyomjon ajkára; nem kérdezi senki: papa mit hoztál ? Ha ebédhez ül, az asztalon egy tányérral kevesebb van, majd kiszalad a száján: Hát Mandika hol van ? Hol ? Nincs rá felelet — és nem izlik az étel. Ha lefekszik és szeme a fel vetetlen kicsi patyolat-ágyra esik, akarva nem akarva feltolakodik a kérdés: Vajon miért nincs lebontva a Mandika ágya ? Erre sincs válasz — és valami mondhaitatlan fájdalom szorongatja a szivét, a torkát s nem aluszik egész éjjel. S ma karácsony estéjén — bármily furcsa is — más valami is hiányzik neki. Keresi azt, ami minden karácsony estén volt. Keresi a feldiszitett fenyűágat, a karácsonyfát. Miért nincs, hisz nem tiltotta el ? Miért ? . . . De hát kinek ? Annak már nem kell karácsonyfa. De szomorú gondolatok. S érzi, hogy erőlködnie kell, nehogy elsirja magát. Végig húzza remegő kezével forró homlokát. Eszébe jut a mult karácsonyest, az a vita közte és felesége közt. Mit is mondott csak? »Jon idő, mikor majd keserűvé válik a te örömeid itala és nem fog izleni.« De hamar beteljesedett. Tisztelettel tekint át feleségére, mint valami szentre, aki prófétai ihlettel jósolt. Vajon a további jövendölés is teljesedik-e ? »Jon pillanat, mikor elveszítve a legdrágábbat, nem találva a földön vigaszt, szemed az égre emelkedik.« Hová? Dacosan húzza össze homlokát. Oda, ahova a Mandika ment. Hisz lázas álmai közt úgy mondta, hogy a Jézuskához, az angyalokhoz, az égbe megy. A visszaemlékezés gondolatai, mint súlyos kalapácsütések törikzúzzák kérges, dacos szivét. S nem eredménytelenül. Ugy szeretné, ha hinni tudna. Hinni, hogy látni fogja valaha az elköltözött, drága gyermeket. Hinni, mint valamikor, régen gyermeki szívvel tudott. És most miért nem tud ? Ugy találja, hogy készakarva fojtotta el a lelkiismeret szavat. Függetleníteni akarta magát mindenkitől, az Istentől is. Ne avatkozzék senki az ő dolgaiba, ne akadályozza senki szabadságában. Isten sem. S örömmel fogadott minden magyarázatot és érvet, mely kedvezett a tervnek. Nem latolgatta értéküket. Előveszi sorra a tagadás legerősebb érveit, s most olyan silányaknak, üreseknek találja azokat. S ő ezeket a kis gimnazista által megcáfolható érveket absolut értéküeknek fogadta el. S mint aki csak most veszi észre, hogy bársony helyett rongyba öltözött, ugy szórja, hányja le lelkéről a tévelynek kacatjait. Igy megszégyenülni! És igy megbüntetve érte . . .