ESZTERGOM XI. évfolyam 1906
1906-07-29 / 30. szám
XI. évfolyam Esztergom, 1906. július 29. 30. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Alapitó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség: Szentgyörgymező 9. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A szuronyok hatalma. Esztergom, július 28. Volt idő, mikor Magyarországon is a szuronyok hatalma uralkodott. Nem is oly régen volt az, hisz február 19-ét ki ne jegyezte volna fel magának. Be van az irva minden magyar ember szivébe, sötét, fekete betűkkel. Nyiri; a »teljhatalmu« generális, Fabriczius ezredes vezénylete alatt honvédeket menesztett a magyar parlament feloszlatására. Nem volt szabad tanácskozniuk a nemzet fiainak még akkor sem, mikor a haza veszélyben volt. Kiürítették az egész Házat, a gyorsirodát, a postahivatalt, kilakoltatták még a háznagyot is, kiszorították a magyar-ruhás szolgákat, akik állás nélkül maradtak, lakásából kidobták még a szegény kapust is. Lepecsételték a Ház összes termeit és helyiségeit. De amilyen borzasztó s felháboritó volt a nagy felvonulás, amily ijesztő volt az abszolutizmusnak eme szörnyszülöttje, épen olyan nevetségesnek tünt föl a jog és törvény fegyverével védekező nemzet előtt. A magyar képviselőház a jog és alkotmány, a törvény és igazság fegyverére támaszkodva utasította vissza a királyi kéziratokat, véres gúnnyal nevette ki az abszolutizmus karhatalmát, midőn a »teljhatalmu« Nyírinek Rakovszky javaslatára felbontatlanul adta vissza leveleit. Komikus volt, mikor az üres falaknak hirdette ki a vitéz Fabriczius a napi parancsot és a szuronyok beledöftek . . . az üres levegőbe. Azonban igy kellett annak történnie, csak ez lehetett a méltó válasz szeptember 23-ikára. S e szomorú viszonyok között, mikor a szuronyok hatalma uralkodott mindenütt az országban, mikor a »végtelen nyomor és szenvedése éreztette súlyos kezét mi velünk, vájjon hová, kihez fordult volna a magyar, ha nem az isteni gondviseléshez, az ö Patronájához, a Magyarok Nagyasszonyához, a boldogságos Szűzhöz? Imádkoztunk és a jóságos Isten, a szent Szűz meghallgattak. Az előbbi jó viszony a király és a nemzet között ismét helyreállt. Nem riadtunk vissza még az áldozatoktól sem, szerveztük a társadalmat a békés ellentállás munkájára, kitartással, csüggedés és félelem nélkül. Eggyé forrt az egész nemzet, megértette minden magyar ember, hogy a jövendő szabad alkotmánya az egész népé. Erőt, hatalmat, életet gyűjtöttünk. A papirost átdöfte ugyan honvédeink szuronya, de szivünket nem. Reményeink nem foszlottak szét, a győzelem a mienk lett, a nemzeté. Kaptunk egy alkotmányos, minden izében magyar, törvényszerető kormányt s elneveztük azt »nagy«nak, mert valóban megérdemelte ez elnevezést. A rend, a törvényesség helyreállt, az abszolutizmus megbukott s most egy Apponyi, egy Andrássy, egy Kossuth, egy Zichy áll a kormány élén. Megváltoztak az elkeseredett viszonyok, a borura derű jött, a szomorúságot öröm váltotta föl. De mit szóljunk Oroszországról? A szuronyok most ott is éreztetik hatalmukat. Veszélyben a haza, gyalázatos aknamunka folyik az orosz nemzet függetlensége, szabadsága ellen. Vájjon megértik-e egymást a cár és a nemzet? Megvédi-*e alkotmányát az orosz oly lojalitással, oly királyhüséggel, hazájának oly meleg szeretetével, mint a magyar? Hatvanezer katonát kellett összpontosítani Péterváron arra, hogy a képviselőtestület működését erőszakkal megszüntessék; kétszáz ágyú csövének villogása a Néva partján hirdette az alkotmányos szabadságnak szóló nyilt hadüzenést. A svég kezdetét vette,« mint a duma elnöke mondta a föloszlatás alkalmával, de a cárizmus ugy látszik elkésett s az a vég nem az elnyomhatatlan és kiirthatatlan szabadságtörekvések, hanem ami félő, a cárizmus s talán magának a dinasztiának végpusztulását fogja jelenteni. Mert az orosz nép a cári abszolutizmus hatásának minden immoral itását tapasztalta s a hadsereg is megelégelte azt. Nálunk sikerült ugyan magyar katonasággal szétverni azokat, akik népüket képviselik, — igaz, hogy nagy megerőltetésükbe nem került a dolog, mert legtöbben a honatyák közül az erkölcsi győzelem nemes tudatával önként vonultak ki a teremből, — de Oroszországban az abszolutizmus a katonaságra most már csak ugy támaszkodhatik, mintha a forradalmárok közé menne segítségül. Hisz a hadsereg is a nép fiaiból lévén, arra felé fordul, ahol a nemzeti óhajtás, a szabadságvesztett nvomor és szenvedés kiAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A mélységekből. Ne várjatok! ... Ne várjatok Mig a zefirbó'l vad orkán leszen! Kibékülhettek a szellő szavával, De túlkiálthattok-e mennydörgéseken? Bár nem zefii\ nem enyhe suttogás az, Mely most is immár vészszavakra készt'. — Előérzet nagy, rejtelmes időre, Mely megrettegtet gyávát és merészt! — Nehéz a lantot ajzani vig dalra, Midőn a lelket fázós köd lepi ... Nincs most kacaj . . . Némuljon el az ének . . . Gondokban úsznak népek ezrei! Nem jelszavak, — világmegrengető nagy eszmék Valósulása áll az idők küszöbén ; Remegve áll a gondolat előttük: A hajnal jön ... de hol van még a fény ? Oh nagy vihar lesz . . . úgy kereng a felleg . . . Bár nincs más jele, csak néma a csend, — A hangulat a dörgő zivatarhoz . . . Melyben majd a hajnal megszületend! .... — Ki énekelne most, — ki énekelne vigan ? Im, kong az óra . . . összerezzenünk . . . Még nem a vészt jelenti, már is gyáván A megfutáson járt kicsiny eszünk I E csend . . . e csend minket ugy megremegtet... Mégis keblünk tágul, szivünk dobog. Karunk kinyújtjuk, lábunk lépni készen : — Hol van hát küzdés, hol van a dolog ? Jöjjön a hajnal vigasztaló fénye. Ha tombol is a rémes zivatar! A gyáva ugy is félreáll a útból S a vész erősét sohasem zavar. Kiállunk, küzdünk . . . küzdünk s elbukunk. Ha az egek ránk ezt igy rendelek, De nem kiáltjuk gyáván, reszketően: — Minékünk ennyi már elég, elég! ... És kell, hogy egyszer kiderüljön végre, Midőn feltűnik a sugárzó nap . . . És felhangzik az ének lanton, ajkon : — Örvendezzünk! . . . Minden ember szabad! Homor Imre. Ne légy önző! — Tanulmány. — Én vagyok a világ középpontja, körülöttem forog minden, én mindent jobban tudok másoknál! Ezt mondja — Delisle szavai szerint a hiú önzés. A francia mond valamit, mert az önző ember mindig szerepelni akar, s szereplése közben épen nem szándéka feledékenységbe temetni a nevét, vagy pusztán tettében keresni jutalmát: az ő becsvágya több lenni embertársainál, folyton pro domo sua működni, s egyre magáról beszélni és beszéltetni. De a mai ínséges társadalmi viszonyok között igen nagy szerencse az, hogy az emberek jókora részénél találunk egy »tárgyat«, melyről beszélgetésünket érdekesnek tartja s ez a tárgy: ő édes maga. S hogy az emberiségnek ez a jókora része kikből áll, arra megfelel báró Eötvös József. — Legtöbb önzést olyan embereknél találtam, akik nagy észbeli tehetségek mellett kevés erélylyel, s olyanoknál, kik nagy erély mellett kevés észtehetséggel birnak. Eötvös szerint tehát az önzés az erély, vagy észtehetség üres barlangja fölé épül. Van azonban az önzésnek egy rosszabb faja is, mely a kapzsisággal határos. Az önzésnek ezt a faját igen találóan jellemzi egyik régi poétánk. — Az éhes kutya is Ha a csontot rágja, Fogát vicsorítja Szeretett társára. Az önzésbe elmerült ember folyton ily csontokon rágódik, s jaj annak, ki ilyenkor közelébe merészel. Tehát csúnya dolog az önzés. De fordítsuk meg az érmet. Itt az önzést az embernek saját énjébe zárva találjuk, s ime, ez az önzés már erény lesz. A dolog kissé hihetetlennek látszik, pedig való igaz. Mert azt csak mindenki belátja, hogy magát élnem hagyni, önérzetesnek lenni, szorgalmaskodni, a családnak dicsőséget szerezni, stb., ezek a dolgok önmagukban véve nem lehetnek bűnök, sőt erények. Az önzés bűnössége az összehasonlításnál kezdődik. Sejtek magamban valamely kiválóságot s ezt embertársaim megfelelő képességeivel párhuzamba állítom :
