ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-02-19 / 8. szám

korlátozzák annak jogát a politikai választások terén — amely eset ha fenforogna, mindenesetre tévely volna.« — Ezt jelenti az olasz: »il che se fosse, sarebbe certamente un errore.« A II. győri körlevélben pedig e közbeszurás egyszerűen igy van fordítva: »a minek nem is szabad megtörténnie!« Nagy különbség! Mert az olasz eredetinek értelme valóságos klauzulát jelent. A kúria t. i. nem minden aggály nélkül adta meg az approbációt, mint az előzmények is mutatják. Nem tartja kizártnak a lehetőséget, hogy a körlevél horderejéröl és hátteréről jobban informálva, a papság politikai jogait tényleg korlátozva lássa abban, tehát a visszavonás esetére záradékot tett a megerősítéshez! Felebbezünk 2. azért, mert a győri körlevél tényleg korlátozza a papság politikai jogait és pedig nagy mértékben! Nemcsak a sérelmes kanzelparagrafusnak püspöki megerősítése, hanem a politikai jogok legtevékenyebb, agitativ részének illetéktelen elnyomása. Minden polgárnak meg van a joga, hogy a képviselőjelölt fogadására kivonuljon, azt kisérhesse, érdekében beszédet mondjon, a választók összejöveteleiben résztvegyen, azokat összetartásra buzditsa. A győri körlevél azonban ezt a papságnak megtiltja, választás idején a papot egyszerűen a plébánia rácsoskapuja mögé akarja zárni, hogy csak éppen akkor nyilvánítsa véleményét, na valaki hozzá jön és véleményét kérdezi. Ily intézkedés ne korlátozná a papság politikai jogait?! Fellebbezünk 3. azért, mert a bibornokállamtitkár a lelkészi hivatalt lealázó agitációs-eszközök eltiltását helyesli, s nem veszi észre, hogy a zasz lók és kortestollakon kivül, mik talán nem illenek a reverendához, (bár ne is volnának), más ténykedésekről is van szó, melyek nemcsak nem lealázok, hanem a nép lelkivezéreihez első sorban illő dolgok t. i. beszédeket tartani, a népet választás napján összetartani s vezetni. A népet mindenütt lelkészeik vezetik az urnához, Németországban, Angliában, Belgiumban, csak épen a szerencsétlen Franciaországban nem, hol a szabadkőműves kormányok liberális püspökeik helyeslése mellett a papság minden aktiv és passzív politikai jogát elkobozta. A ki a magyar viszonyokról nincs kelís csak per »te« fogja őket szólítani. De miért ne, hiszen ott nőttek fel a szeme előtt ? Ez nála egészen természetes. A két »kolléga« egy ideig hallgatott. Nem mintha a megszólitás bántotta volna őket, — jó fiúk voltak. Isten tudja miért hallgattak. Öregem gyanakodva nézett felém : megbuktak ? kérdé halkan. — Nem, jó oklevelük van. Erre büszkén sodoritott egyet a bajuszán. De amit gondolt, azt nem mondta ki. Kopogtak. Ujabb három pályatárs lépett be. Az egyiknek le kellett hajolni. Pedig nem mondhatnám, hogy a szemöldökfa volt alacsony, hanem az ipse viselte szerénytelenül magasan a fejét. Az is téved, ki azt hiszi, hogy az ürességtől nyulakodott úgy föl. Jó talaja volt abban mindenfelé diákcsinynek. A másik egy alacsony, köpcös, barna gyerek volt. Hegyi kirándulásaink alkalmával nem volt az a keskeny barlanglyuk, hová a fejét bedughatta, hogy be ne mászott volna rajta. Ennek már a bajsza is kezdett ütögetni. A harmadik egy halavány, beteges fiú. A szemükből kiolvastam, hogy valami jó hirt hoztak. Az a magasfejű mindjárt meg is szólalt: — K . . . tanár ur hivat. Menj hozzá rögtön. — Nem mondta, miért ? — Valami állásra akar ajánlani. Negyedóra múlva már ott voltam nála. Jó ember volt mindig. Most is, a hogy beléptem, maga mellé ültetett a divánra s végig simogatta az arcomat. Aztán cigarettával kinált. Elpirultam. Első zavarban azt akartam monlöleg értesülve, az 1. győri körlevél szószerinti szövegéből nem veszi észre, hogy az: 1. a néppárt halálos Ítélete. Mert, ha a papság nem agitálhat a néppárt érdekében, az egy kerületet sem kap az országban. Ha ezt tudja Merry del Val január 27-én, bizonyára nem irja meg levelét; az a Merry del Val, aki ugyanazon héten a »Kztg« értesülése szerint Jacinta Candido-hoz, az újonnan alakult portugál keresztény párt elnökéhez meleghangú levelet intézett, melyben a párt törekvéseit, szervezkedését helyesli! 2. A mi viszonyainkkal kellőleg nem ismerős nem veszi észre, hogy e körlevél az államhatalomnak felbátorítása az 1889ben hozott kanzelparagrafus betetőzésére, (Wekerle-Tisza-Héderváry-Széchenyi pompásan megcsinálnák!) a papságnak minden aktiv és passzív politikai jogtól való megfosztására. Még megéljük, hogy majd ha szóba kerül ez ügy a parlamentben, hivatkozni fognak az I. és II. győri körlevélre!! Mivel tehát Széchenyi gróf ragaszkodik I. körleveléhez, sőt ahhoz a pápa államtitkárának helyeslő levelét is kierőszakolta, ez ügyből országos ügy lett, mely első sorban a néppártot érdekli, azután az egész klérust, mely szolidaritásban áll politikai jogainak korlátozása, elkobzása ellen. Addig le nem kerül tehát napirendről az I. győri körlevél ügye, mig az meg nem történtnek nem tekinthető. Mindenekelőtt pedig a hiányosan informált pápától a jobban informált pápához fellebbezünk ! — Van egy lap Magyarországon, mely mindjobban azon szerepet készül magára venni a keresztény magyar közélet fejlődő szinjátékában, mint — nem akarjuk megnevezni, minő nép a világtörténelemben. A megváltó keresztény politikát, mely után maga sóvárgott évtizedeken keresztül, melyben ő lett volna hivatva elsősorban vezérszerepet játszani, midőn eljött — nem ismerte el, nem fogadta el. Azért vaksággal sújtatott, s ezen vakságában a keresztény politika ellen tusakodik most hol öntudatosan, hol öntudatlanul. Majd a néppártot támadja, (ujabban sok lappéldány visszaküldésén okulva, ebben szünetel) majd a politikai indífferentizmust hirdeti (nem kell külön bevallott keresztény párt!). De legjellemzőbb legújabb állásfoglalása a katholikus papság politikai jogaival szemben a győri körlevél ügyében. dani, hogy köszönöm . . . nem szoktam, — de akkorra már a számba dugott egyet. — Tudja-e barátom, miért hivattam ? kezdte a szót. — Igen, hallottam, hogy valami állás . . . — Nos igenis, egy jó kis faluba szeretném magát ajánlani. A fizetése nem lesz valami sok, de azért tisztességesen megélhet belőle. Az ottani plébános különben jó barátom, majd irok neki. Megköszöntem a szívességét. Két hét múlva egy nagy pecsétes levelet kaptam. A plébános meleg, rokonszenves hangon értesített, hogy az iskolaszék egyhangúlag megválasztott. Mikor az örömhírt szüleimmel közöltem, láttam, hogy ők is velem éreznek, ők is örülnek. De ez nem tartott soká. Valami csendes szomorúság szállt lassan az öröm helyébe. Mint mikor nyáron felhő húzódik a nap elé. Aztán sötétebb, egyre sötétebb lesz a felhő. Azt mondják, az angyalkák búsulnak olyankor, valami bánatuk van. Mikor már nem birják tovább, sirva fakadnak. Lám, még az angyalok is sirnak néha! Egyszer amint a konyhába léptem, édes anyám kötényével a szemeit törülgette. Mintha észre se vettem volna, bementem a szobába. Tudtam, hogy az asszonyfélét csak vigasztalni kell, akkor aztán elsir napestig. Nem szóltam hát. Másnap, harmadnap újra ismétlődött. Néhanéha engem is elfogott már a gyöngeség, de leküzdöttem magam. Férfinak nem áll jól a sirás. Édes apám is igy gondolkozott. Egész nap a szőlőben volt. Néha kimentem hozzá, akkor elbeszélgettünk. Elmondtam neki, hogy milyen nagy E körlevelet, mely nem csak püspöki kanzelparagrafus, hanem a papság politikai jogai legtevékenyebb részének, az agitativ tevékenységnek az elnyomása, felkarolja, dicséri, kétes győzelmét teli trombitákkal hirdeti. Ily hűen képviseli azon olvasóközönségnek jogait, melyből élősködik ! Aztán minő bámulatos járatlanságot tanusit a dogmatika elemeiben. S e lap akar a katholikusoknak vagy pláne a papságnak irányt szabni kényes egyházpolitikai kérdésekben ?! Minő megtévesztő és farizeikus elveket hirdet. A pápáról szóló igazságot igy ferdíti: »Ubi episcopus, ibi ecclesia«, ami magyarul annyit tesz; praesta quaesumus újévkor! Es egy politikai körlevelet kiadó püspökre azt fogja, hogy e szakmában ís »isteni joghatóságot kezelő egyén!« Az ilyen kontárkodásnál a keresztény cim csak szomorú cégér. Ugyan e lap múltkori célzása pedig, noha egy cseppet sem ijedünk meg tőle, nem igen érint minket. Igy ir: »A »M—g«-nak a győri püspököt támadó sorai a nevezett lap vasárnapi számában jelentek meg és az ugyancsak vasárnap megjelent »Esztergom« »mar megkezdődtek* jeligével beszél. Sapienti sat!« A »Rektus« cikkek ugyanis közelebb álló egyénektől szoktak származni, s még garmadával állnak készen, ha a liberalizáló törekvések meg nem szűnnek. Másrészt pedig az első és legerősebb Rektus-cikk a »M—g« péntek esti számában jelent meg. Keresztény jellem. Az elmúlt évek sivár politikai idejében valóban fehér holló-számba ment a keresztény jellemű ember. Hiszen a múltnak az a reminiszcenciája, hogy ha egy vidéki pap kanonokká akart lenni, előbb liberális képviselővé kellett megválasztatnia. Ha valaki püspökké akart lenni, — tisztelet a kivételeknek — előbb a mamelukság tizenhármas próbáján kellett átesnie. Mennyi stréber pap fakadt ki ez egyházellenes felfogás és eljárás talajából ; mennyi demoralizációt vitt ez véghez a papság és a nép kebelében ?! Mily mértékben érezte ennek káros befolyását az egyház. És most ?! A kocka megfordult! A püspökcsináló és kanonokgyártó liberalizmus lealkonyodott ; a stréberség korszaka elmúlt; van remény, hogy az egyház jobb időket fog élni; van remény, hogy a keresztény jellemű egyének érvényesülni fognak; van remény, hogy nem a mamelukság-, hanem a személy érdeme fog dönteni az egyházi állások betöltésében. Oh szegény Magyarország, be sokáig kelle önmegtagadó türelemmel várnod, mig idáig jutottál. ur a tanitó a maga falujában. Minden ember kalapot emel neki. Hát még az orgonálás! Képzeletben már látta is a templomba gyűlt népet, amint mondogatják : szép szavú ember, jó kántor lesz belőle. Ha meg egyedül volt, akkor is rólam gondolkozott. Minden szebb szőlőfürtnél megállt, s beszélgetett hozzá: — Ezt az Andrásnak küldöm, ha megérik. Falun úgyse kap ilyent, tudom. Utoljára maga is megsokalta. Elmosolyodott. Annyit ehgért már igy nekem, hogy végre neki nem marad. Mikor a napot a tótok kezdték már rángatni csáklyával lefelé, (igy képzelik nálunk a napnyugtát) nyakába akasztotta tarisznyáját és indult hazafelé. Ilyenkor egy-két ember mindig került az útjába, a kikkel aztán hazáig szépen elbeszélgetett. Különösen a Nagy Ferenccel meg a Gerendás Isvánnal szeretett összejönni. Ezek mindig dicsértek előtte. A szőlő végén mindig megvárták egymást, csakhogy együtt mehessenek. Szegénynek jól esett, ha kibeszélhette magát, ha eldicsekedhetett velem. Mikor haza jött,/ egy pohár borral mindig megkínált. Rendre elmondta, hogy melyikből hozott. Ez rizling, de már nincs sok belőle. Hanem az idén, ha jó időt ád az Isten, bő szüret lesz. Akkor nekem is küld egy kis hordóval. Olyan bort még nem ivott a faluban senki. A borára nagyon büszke volt. De lelkemre is kötötte, hogy a plébánost okvetlenül megkínáljam belőle. Igy telt-mult az idő. Egyszer csak arra ébredtem, hogy az egész háznép nagyon szomorú. Édes anyám sirva *hozta