ESZTERGOM X. évfolyam 1905
1905-12-24 / 52. szám
— s szalad valamelyik biztosabb hely felé, a halak irányába. Volt olyan, a ki sírógörcsöket kapott s folyton az édesmamája után zokogott, s majd megszakadt a szive, hogy még egyszer utoljára meg nem csókolhatja. A másik pedig olyan volt, akár a halott s Hekuba volt neki az élet is, meg a halál is. A hajó mozgása sokféle lehet. — Mikor jobbról balra dühöng — az semmi. Legalább az én tapasztalataim szerint (másokról nem felelek). A legveszedelmesebb a tenger akkor, mikor a hullám a hajó orrát emeli fel, hogy elülről hátra felé halad az emelkedés és aztán az esés, — tehát nem hajlás, hanem esés. Mintha az embernek minden porcikája érezné azt a kegyetlen sülyedést lefelé az alvilág irányába. Hát még mikor a hajó nyolcasokat csinál. Kezdi a hajó orrán elülről, balról s mikor az első mozdulat kétségbeejtett, átmegy a mozgás a hajó jobb hátulsó részére, akkor egy ujabb hullám a hajó bal oldalát kapja, hátulról fölemeli s végzi a nyomást a hajó orrán jobbról. Mikor elvégezte, következik a második, a harmadik, tizedik, századik in infinitum. Akkor aztán megjelennek a homlokon a hideg verejtékcseppek stb. stb. A ki ezt is kibírja, az bátran mehet a kannibálok közé, a szerecsenkirály szakácsának kése bizonyosan nem fogja el a torkát. A különböző dísztelen állapotok lepingálására nem vállalkozom. Elég volt azt végigélni s elég az a tudat, hogy bátran eldalolhatjuk erről is : Felednélek, felednélek, De nem tudlak feledni. Mikor a madárhegyekhez értünk, oda voltam már én is s szemtanuk állítása szerint oly kimondhatatlanul savanyu arcot vágtam, a mely okvetlenül vagy részvétre, vagy kacagásra indította útitársaimat. De ha testileg le voltam is hervadva s a gyötrelem annyira erőt vett is rajtam, hogy bizonyos komoly pillanatokban még arra sem volt gondom, hogy csiptetőmet az orromról leemeljem s igy az a Jeges tenger martalékává lett — annyira még sem tett tönkre a vihar, hogy öszszes benyomásaimról számot adni ne tudjak. A szél kajánul tombolt körülöttem s förtelmes kíváncsisággal megkeresett minden kis rést, a hol didergő tagjaimhoz férkőzhetett. Annyi erőm nem volt már, hogy a magammal hozott téli ruháimért az alsó helyiségekbe le vánszoroghattam volna, igy hát egy paplanba csavartam bele gyengéd termetemet s a födélzetén ülve hol a székekbe, hol a padokba kapaszkodtam, mikor a hajó egy-egy nagyobb lendületbe jutott. Legkellemetlenebb pedig az volt, mikor a hullámok keresztülcsapkodtak a fedélzeten s hatványozták a didergés nyomorúságát. Végignéztem s a körülményekhez képest gyönyörködtem is a madárhegyben, abban a különös és csodálatos sziklaóriásban, a mely az aljától a tetejéig hófehér madarak tanyája. Mikor közelébe értünk, hajónkon elsütötték az ágyukat. A sziklák zúgva, dübörögve verték vissza a dörrenést, a madarak pedig megriadva, sürü csapatban egyszerre szárnyra kaptak. Mihez hasonlítsam ? A téli táj jutott eszembe, mikor sürü nagy hópelyhek hullanak az égből s a napsugárban táncolva, karikázva, szinte elfödik szemeink elől a kilátást. Ilyenforma képet nyújtott a madárhegy lakóinak sürü tömege is. Onnan még legalább három óra volt a Nordkap. Egy valóságos örökkévalóság, De hát elértük azt is és vagy három óra hosszat nem ingott lábaink alatt a talaj. Mi lenne akkor . . . ? Ha az éj titkos sejtelemmel Kiterjesztette szárnyait: Be is szeretnék hozzád menni, Ellesni lelked bűvös álmait . . . Miről susog mosolygó ajkad? Ellesni titkon, lassúdan . . . Ellesni lázas sóhajtásod, Amint ajkadról elsuhan . . . S ha álmod szétszórt hangjai közt Suttognád óh, — az én nevem: Ki tudja, tán a nagy örömtől Fellobbanna ismét szivein . . . ? Hesperus. Karácsonyi ajándék. A fogház vaspántos kapuja tompa dörrenéssel csapódott be utánna . . . Ott állott a fagyos téli éjszakában. Fehér volt körülötte minden. Hó boritá a földet. Fehér volt minden, csak őbenne lakott sötétség. Sötét kétségbeesés. Mit csináljon ? Mihez fogjon ! Idegenül tekintett körül. Mi keresni valója van neki még idekünn. Azt hitte, hogy ez e világ ránézve már meghalt. Jobban mondva ő halt meg . . . Mért is nem hagyták őt tovább odabenn. Evekkel ezelőtt került ide. Nem tudja miért. Vagyis most már tudja. A körülmények ellene vallottak. Nem tudta bebizonyítani ártatlanságát. Bezárták. Pedig ártatlan volt. Az Isten tudja, meg az a másik, aki elkövette azt a sikkasztást. Kiragadták neje és gyermeke szerető karjai közül. Eleinte iszonyú kínokat állott ki. Azután ? Hát azután eltompult, elíásult minden iránt. Csak a boszu, az iszonyú boszuállás gondolata foglalkoztatta elméjét. S ennek köszönhette, hogy meg nem bolondult. »Mily édes lesz a boszu, ha kiszabadulok« — gondola sokszor magában. S multak az évek. Most itt áll. Nyárias ruha födi tagjait. Kezében szorongat egy darab papirt. Markába nyomták, mikor kibocsájtották. Az van benne, hogy a földi igazságnak eleget tett. A szél egy csomó havat csap szemei közé. Mit csináljon? Hova menjen? — Fényes fogatok robognak el előtte. A város fényárban úszik. Lassan, lehorgasztott fővel megindul. Alig harminc éves s mégis oly törődött, fáradt. Ismét eszébe jut, hogy ő egy tönkretett ember. Hogy bűntelen szenvedett annyi éven keresztül. Más miatt. Ünnepiesen öltözött emberek sietnek el mellette. »Hová mehetnek ezek ?« Ezek mind boldogok. Csak ő boldogtalan. Egy embert megállít. »Hova mennek jó ember ?« »Hova?? — s ránéz csodálkozva. »Hat templomba. Hisz karácsoy este van. S maga nem tudja ?« »Igen, igen tudom. Csak azt akartam tudni melyik templomba ?« s zavartan hebeg valamit. »Tehát karácsony van ma? s én azt nem tudtam.« — S aztán elgondolkozik. Évekkel ezelőtt milyen boldog karácsony estéket töltött ő, családja körében. Vége már annak örökre. Mit csinálhatnak szegények ? Vájjon élnek-e még? Már jó nagyocska lehet a kis Rózsika is. Ilyenkor szokták a karácsonyfát is fölállítani. Hisz őneki haza kellene mennie. Haza, haza. Ha ugyan létezik még az. Gyorsan megindul. Ragyogó kirakatok előtt halad el. Az egész város ébren van. Ha csak valamit vihetne gyermekének. »Lopj« — súgja fülébe a gonosz lélek. »Hisz ugy is bélyegzett vagy. Az is maradsz örökre.« De egy más hang is megszólal benne: Ne tedd! Ne, Ne! Hisz te csak szerencsétlen áldozat vagy. Ha elfognak újra, elvesztél. Lát az Isten. Ne tedd !« »Senkisem fogja megtudni« — súgja ismét a gonosz. »Csak ügyesen csináld. Nézz körül, ezek közt is sok a tolvaj. S mily drága ruhákban ékeskednek. Lopj! Eleget szenvedtél bűntelenül. Bőszüld meg magad! . . .« A jó és a rosz harcolnak benne, — Vájjon melyik lesz győztes ? — Egy elegáns férfi siet el előtte. Valamit leejtett, amint zsebkendőjét húzta ki. A fegyenc lehajol. Felveszi, s kinyitja az ékszertokot. Ezreket érő drágaságok ragyognak elébe. »Ez mind a tied, tedd el. Boldog lehetsz.« Ne! Ne tedd. Add vissza. Még látni. Ha eltenné, sohasem jönnének talán rá. De hisz ő nem lopott még soha. Most lopjon ? Ezen a szent napon. Nem tudja megtenni. Győzött benne a jó. Utánna rohan. Fuldokolva éri utói az urat. Az bámulva s ijedten néz végig rajta. »Uram! Ezen tokot ejtette el előbb. Én megtaláltam. Tessék. Mert — mert én nem vagyok tolvaj.« Könnyek gyűlnek szemébe. Az ur ijedten kap zsebéhez. Az ékszer tényleg hiányzik. Mohón nyul utánna s kinyitja. »Hála Istennek.« »Köszönöm jó ember. De most mit tehetek magáért. Mondja csak. Tudja-e, hogy egész vagyont adott vissza. De mit látok. Maga az, vagy csak szelleme. Ugy basonlit egy hivatalnokomhoz. Csakhogy, csakhogy az . . .« A fegyenc is jobban megnézi az urat. Ráismer ő is. A bankigazgató áll előtte, ahol ő volt évekkel előbb alkalmazva s ahol sikkasztás történt. »En vagyok az uram. Én, én testestől lelkestől. Összetörve, tönkre téve. De büntetlenül szenvedtem. Isten jól tudja azt.« Bámulva hátrál, mikor az a nagy ur feléje nyújtja kezét. »Tudjuk már azt kedves barátom mindnyájan. Maga csak egy szerencsétlen áldozat. Az Isten jóra fordít még mindent. Elejétől fogva nem hittem rosszat maga felől. Ma meg olyan eset történt, hogy maga tisztázva van teljesen. Hogy fognak örülni neje és kis lánya. Jöjjön velem, maga becsületes ember. Büszke vagyok, ha kezét megszoríthatom. Nagy megpróbáltatáson ment keresztül s győzött magában a jó. Adjon hálát Istennek, hogy igy történt. Ha az ékszert megtartja, örökre vége. De. aki ilyen csábnak ellent tud állani, — akkor mikor úgyis elveszettnek hiszi magát — azon többé a gonoszok egész légiója sem vesz erőt. Jöjjön velem.« »De én családomat óhajtanám látni.« »Azt is meglátja, csak velem tartson. Hisz a meglepetés csak ezután következik.« Egy templom előtt mennek el épen. Benn az orgona szólt. A nép áhítattal énekelte: »Dicsőség-az Istennek!« S a szegény ember ott a lépcsőre térdelve énekelte a néppel azt. Végre felemelkedett s elindultak. Egy palota előtt állottak meg. Fönn minden ablak ki volt világitva. »Kedves barátom ! Ne lepődjék meg azon, amit lát. Neje nálunk van kis lányával együtt. Társalkodónője lett az én nőmnek. Tudja én sem hittem a maga bűnösségében. De nem tudtam segíteni. Minden maga ellen bizonyított. No de odafönn meg tud mindent.« A kapu kinyílt s bezáródott utánnuk. Puha szőnyegeken haladtak föl. Egy ajtó elé értek. Odaben gyermekcsevegés hangzott. Az ur kopogott és félreállott. Az ajtó kinyílt s egy kíváncsi női arc jelent meg. »Ki az ?« r — De hamar elakadt . . . »Lajos ! En édes férjem !« »Örzsikem ! Mindenem !« Megölelték egymást . . . »Mit szól asszonyom az én karácsonyi ajándékomhoz ?« fordult most az idős, jóarcú igazgató a feleséghez. »Ohuram ki sem mondhatom, mily hálával van r eltelve szivem. Áldja meg mindnyájukat a jó Eg.« »Gyere ide kis lányom. Ez itt a te édes atyád. Szeresd őt nagyon, mert megérdemli.« S a kis szőke angyal apja keblén pihen. »Van itt még valami, ami teljesen tisztáz mindent. Olvasd!« Egy levelet nyújt át férjének. »Kedves barátom! Mire ezen sorokat olvasod, nem élek már. A lelkiismeret mardosását nem bírom ki tovább. Megölöm magam. Tudom, hogy ezzel pokolt nyitok lelkemnek. De hisz már akkor is elveszett voltam, midőn megengedtem, hogy téged zárjanak be büntetlenül . . . helyettem. Mert én loptam. Tolvaj vagyok és gyilkos is. Mert egy családi boldogságot gyilkoltam meg. Levelemmel tisztázhatod magad. Isten veled. Légy boldog. A földi igazságszolgáltatást nem várom be. Bocsáss meg, ha tudsz ! Peter.« »Es hol van Ő ?« kérdé volt főnökét. »Lakasan fekszik. Holnap temetik. Golyót röpített agyába.* »Szegény. En megbocsájtok neki.« »Hálát adok a jó Istennek, hogy ily értékes karácsonyi ajándékkal örvendeztetett meg, miszerint becsületemet visszanyertem. Hisz az is megtörténhetett volna, hogy nem ir a szerencsétlen semmit s én örökre bélyegzett ember maradok.« Hála legyen az Istennek. Néhány nap múlva már ő dolgozott az öngyilkos asztalánál. Ami kétszer annyi fizetést és nyugalmas életet jelentett . . . Vájjon mi történt volna, ha az ékszert vissza nem adja? . . .
