ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-11-12 / 46. szám

megyei fökorifeusok. Erőszakkal s törvénytiprással juthatott csak dicstelen székébe Kristóffy utódja, Nagy László. Bihar megye élére Nagy Lajos aradi alis pánt, Liptóba pedig Vitális István föszolgabirót nevezte ki Kristóffy. Kíváncsian várjuk a dolgok további fejlődését. Már is kétféle fenyegetésről hallunk. Az egyik az volna, hogy a kormány kieszközli a királynál, hogy a főispánokat kegyelmi uton mentse jel a köteles eskü alól. A másik fenyegetés, a mely humornak, tréfának mindenesetre elég humor és elég tréfa, az, hogy ráijeszt a kormány a törvényhatóságokra olyképen, hogy rovancsolást rendez a megyei pénztárakban. No meg aztán, ha kell, küld a generális ur egy kis katonaságot is a megyeházra és aztán? . . . Aztán semmi. Azt hiszik, hogy ostoba fenyegetésekkel agyoncsapják a nemzet elszánt küzdelmét. Ha Fejérváry a Bécs felé haladó — mert oda halad a »haladó« párt — pártkörben azt hangoztatja, hogy »a megyék magatartása arra kényszeríti majd a kormányt, hogy most már a legerélyesebb eszközöket alkalmazza«, azt hiszi, hogy most már rendben van a kormány szénája. Dehogy van. Az ország ugyan nem ijed meg fenyegetésétől. Még a tettektől sem fél. Hát jöjjenek be azok a bécsi megyefönökök, hadd lássuk mit tudnak csinálni? Csak Kristóffy és Fejérváry egyszerű észjárását jellemzi az, hogy a megyék ellenállásában a maga bukását sejti és nem a nemzeti ügy diadalra jutását. Látják ezt Bécsben is s meggyőződhetnek arról is, hogy az erős kezű miniszterelnök után következő generális ur, a szívós természetű katonaember az egész vonalon nevetségessé teszi magát és hogy az események folytán a királyi tekintélyt is kompromittálja. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie — mondják az udvarnál — hogy a megyék ily keményen bántak a király által kinevezett főispánokkal, a kormány köteles lett volna gondoskodni róla, hogy a király emberei elfoglalhassák helyüket. Azért mondogatják most oda Fejérvárynak, hogy inkább egyenesen királyi biztosokat nevezzen ki, a kik fegyverrel menjenek be inkább a megyeházára. Már késő. Hiába hibáztatják tehát Fehérváryt a bécsiek és a handlépárt fökorifeusei, legjobban tesz, ha leteszi a szerszámot Kristóffyval, Lányival s az egész bandával egyetemben. Minek kontárkodnak a.becsületes mesterségekben. Szomorú balsorsa van az egész kormánynak, mert törvénytelen és nem alkotmányos alapon áll. Minden tette, minden intézkedése törvénytelen. Pusztuljon hát az öt meg nem illető helyről és ne sanyargassa oktalanságaival továbbra is ezt az országot. Ha pedig harcot akar provokálni, ám tegye meg, ebben is csak a nemzet lehet győztes! Mercur. — A püspöki kinevezési jog-. Most, mikor minden alkotmányosan gondolkodó ember törvénytelennek minősiti a kormány intézkedéseit, eljárását s legújabban a főispánok kineveztetését is; egyes bölcseknek 'látszani akaró jogászelmék nyilván megütköztek az uj öt püspök kineveztetésén, azt mondván : hisz ha a főispánok királyi kineveztetését törvénytelen eljárásnak tartjuk, annál inkább kell törvénytelennek tartanunk a főpapokét, mert azokat is a király nevezte ki a kormány ellenjegyzése mellett. Igen ám, csakhogy ezek a jeles urak igen nagy tapasztalatlanságot, jobban mondva járatlanságot árulnak el az egyházjogi tudományuk terén, mert tudniok kellene először is azt, hogy az egyház, mint ielenleg a magyar állam, ex-lex-ben nincs és nem is lehet; másodszor pedig, hogy a király nem mint alkotmányos fejedelem, hanem mint legfőbb kegyúr nevezi ki a püspököket. A magyarországi 1843-ik évi 37-ik törvénycikk alapján ugyanis, minden püspököt a király nevez ki miniszteri ellenjegyzés mellett. A 6. §-ban szó van a végrehajtó hatalomról, melyet a király miniszterei által fog gyakorolni; a 7. §-ban azonban a püspök kinevezés ki van véve, ezt a király magának tartja fenn, mint legfőbb kegyúr. Királyunk tehát ama kinevezési joggal él, melyet a szentszék is elismert a concordatumban. Hiába beszélnek ilyenformán a főpapok törvénytelen kinevezéséről, ezeket e tekintetben a főispánokkal egy kategóriába vonni nem lehet; azért sem, mert a kormány minden egyes ujonan kinevezett főispán személyében egy politikai faktort lát, kinek hivatása és kötelessége a kormány politikáját, rendeleteit és intézkedéseit megyéjében érvényre és diadalra juttatni. A főpapok tehát jogosan tehették le az esküt, mert kinevezésük törvényes a szó legszorosabb értelmében. furlsta. Nemzetiségi mozgalom a vägujbelyl esperesi kerületben. Ne írjunk általánosságokat! Gyűjtsük az adatokat kerületenkint! Az »Esztergom« 44-ik számának napihirei között rövid kis kérés jelent meg. A vágujhelyi esperesi kerület papságától kért a lap információt az ottani nemzetiségi fészkelődésekről. Tudósitást eddig senki sem küldött, pedig ugy az ügy fontossága, mint egyes személyek erkölcsi integritása megköveteli, hogy bővebben foglalkozzunk vele. Van-e itt nemzetiségi fészkelődés? Van. Arányai napról-napra nőnek. Hiszen itt van a Markovicsok hazája. Itt van a nemzetiségi »Népbank,« mely oly sok embert köt le a nemzetiségi eszme számára. Itt vannak a lutheránusok, kik elvitathatlan főkolomposai a mozgalomnak. Mindezek a tünetek minden reálisabb alap nélkül is bizonyítják, hogy a vidék nem lehet ment a túlzó nemzetiségi iránytól. Azonban van biztosabb alap is. Krakovánban ép a mult hetek valamelyikében a túlzó nemzetiségiek »sikerült« gyűlést tartottak. Az már mindenesetre rossz jel, ha egyáltalán lehet ilyent valahol tartani. A sok lutheránus hallgatóság között volt ott sok katholikus is. Járjuk be a falvakat, érintkezzünk a néppel bizalmasan s látni fogjuk, hogy mennyire átjárta már ez az eszme a népet. Alkalmam volt különböző községek parasztjaival érintkezni s elbámultam a nemzetiségi eszme gyors terjedésén. Falvak, melyek azelőtt a néppárt erős bástyái voltak, most a nemzetiségi eszme felé húznak. Múltkor egy szomszéd községbeli paraszt, mivel valami kérését nem teljesítettük, azzal fenyegetődzött, hogy hiszen ők sohasem fognak már a néppártra szavazni. Jellemző. A nép kedves olvasmánya is képezheti felfogásának kritériumát. Hol van »Kresfan« ? Hol van ez a néppárt alapján álló egyedüli jó tót lapunk ? Csak mutatóban látni itt-ott egyet. S mit olvas a nép? »Katolicke Noviny«-t. A lapnak ha nem is sok előfizetőié, de annál több olvasója van ezen vidéken. Irányát mindenki jól ismeri. Talán nincs is oly száma, mely nem támadná vagy gyalázná a néppártot. Van nemzetiségi fészkelődés. S már annyira terjedt, hogy a vallás is veszélyeztetve van? »Esztergom«-ot valaki u. i. igy tudósította. Bizonyos értelemben rámondhatjuk, hogy igen. A propaganda támadja a néppártot s a néppárt vészit is hiveket. Már pedig ahol a néppárt vészit tért, ott a katholicizmus rúdja is visszafelé áll. Nálunk Magyarországon. S ki nyer? Látta már valahol ezt a szemet, orrot, szájat fiatalabb kiadásban. Petes Feri volna ? . . . Bizony meglehet. Nagy ur lehet már. Régen volt, mikor mint felső gimnazista őt az iskolába kisérte, onnan meg vissza. Hány éve is lehet ? Tiz, tizenöt, vagy több is ? Mintha tegnap lett volna . . . Pszt! közelednek. Már hangját is hallja. Az is olyan hasonló, talán egy fokkal mélyebb a rezgése. És ő virág a virágok között mélyen elmerül a régi emlékek örömeibe . . . Most meg már a szavát is kiveszi. A nárcisz csupa fül lesz. Vajon nem róla beszél-e ? . . . Készen van már minden, — beszélte tovább az a szomorú arcú fiatal ember — csak az élet, a lélek hiányzik belőle. Mindig keresem és nem találom. Mikor haza megyek ugy várom, hogy csengő hangon fogadjon, szerető tekintettel simogasson. S ha belépek a házba, álmos tekintettel kérdi az inas: parancsol valamit méltóságos uram ? — Álomból csöppenek a rideg valóba. Hideg zuhanytól sem borzadnék meg jobban. Nélküle üres az én házam-, üres az én életem. Megint nevetnek azok a halovány urak. Nincs is ezen a sáros világon olyan leány, amilyent te keressz ! Ezt a balszélső, vágott bajuszú fiatalember mondta, a ki kérkedik azzal, hogy ő már ismeri a világot. Az a szomorú arcú meg nem szólt semmit, rá sem nézett, csak a kezével suhintott a levegőbe, a mi annyit jelenthetett: Eh, értesz is te ehhez. Aztán, mintha közbeszólás sem lett volna, folytatta: Érzem én és tudom is, hogy kell lenni valahol annak a leánynak, kit a lelkem lefest, kivan, óhajt. Fiatal diák szivemmel szerettem is egyet olyat. És néha azt hiszem, hogy ő is gondol rám és vár engem. Annak a hallgatózó nárcisznak ugy megdobog a bolondos kis szive, oda szeretné kiáltani: Várlak, várlak. Jaj, csak el ne sikoltsa magát, mert még észrevenné. Itt van e! Már is észrevette. Ilyennek képzelem őt, mint ezt a kis virágot itt. Mindannyinál fehérebb, szebb és mégsem kacér, szerény; a lelke meg önti az illatot, mint ez a nárcisz. Megfogta, leszakította. A nárcisz nem játszik már. Hagyja magát és olyan igen-igen boldog, hogy a kéz viszi magával, hogy az a szomorú ajak beszél hozzá. Megkereslek, fölkutatlak, eljövök a mintádért! A halovány urak megint nevetnek azon a bolondos, gyerek szivü méltóságos uron. Hadd kacagjanak. Mit bánja azt a nárcisz. Mit bánja azt Tilda. De ő eljön érte. Mondta, hogy eljön és elviszi, hogy legyen élet, lélek abban az üres házban . . . Már jön is, látja hogy jön . . . négyes fogaton és a nárcisz a kezében. Most gördül a' kocsi az ablak alá. Csodálatos, a zörgését nem hallja, nyilik, csikorog a kapuajtó. Hallja a lépések zaját . . . Kopogtat. Tildának minden vére az arcába szökik. Itt van ő . . . Szabad! —• Ezt az anyja kiáltotta. A szegény Tilda meg fölrezzen, fölugrik, mint a szunyókáló madárka, mikor valaki a fa alatt száraz ágra lép. A négyes fogat és az »ő« eltűnik. Mit bolygatják az ő álmát ? Hát már álmodni sem lehet ? Sirni szeretne. Nem szabad. Nyilik az ajtó. Férfi lép be rajta. Harmincöt év körüli lehet, ha leszámítjuk a homlok ráncait, miket láthatólag a gondok és a küzdés róttak oda. Egyszerűen, csínnal, de nem a legutolsó párisi divat szerint öltözött. Csak a cipője poros. Látszik, hogy gyalog jött. Félszegen meghajtja magát még az ajtónál, aztán bátortalanul közeledik az ablak felé. Jobban látni az arcát. A Tilda újra pirul: hisz ez olyan igen hasonló, ahhoz a másikhoz, akit látott, csakhogy idősebb, meg . . . meg ügyetlenebb. Még a hangja is szakasztott olyan. Már nem ismernek ugye ? Tilda már maga sem ismer ? Én vagyok a Petes Feri, aki . . . aki az iskolába kisértem, aki annyiszor gondolok arra az időre vissza. És én — nem tudom jól-e, — mindig azt gondoltam, hogy maga is gondol rám. Ugye nem nevet ki érte ? Sokszor akartam már elmondani, de nem lehetett. Azért nem is jöttem. Dolgozni kellett sokat, kevés fizetésért. Most emelkedtem rangban is, fizetésben is; szerényen kettőnek is meg lehet élni belőle. Eljönne-e velem Tilda ? . . . Egyszerű szavak, de szívből volt mondva. Tilda nem szól semmit, csak a könnyes szemét emeli fel arra a becsületes arcra, s a kezét nyújtja Ferinek ... a ki most lett könyvvezető a Herzfeld bútorgyárában. Az álmok teljesülnek. Mintha a muskátlik is élénkebben integetnének a zsalus ablakból . . . Nádler István.