ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-08-27 / 35. szám

ESZTERGOM 1905. augusztus 27. Esztergom fellendítése. (A vasárnapi levélhez.) Múltkori cikkünkre a következő megjegyzés érkezett: Tisztelt Szerkesztő Úr! Korántsem becsmérlendő az eszme, melyet a múltkori levélíró megpendített. Esztergom és környéke valóban valamikor a budapesti nyaralótelepek végállomása lehet. Ha Wien bői utazik az ember kifelé, a szélrózsa minden irányában 2—3 óra távolságokra is (vasúti idő szerint) minden csip-csup helység nyaraló-telep. Egész Wien a nyári hónapokban ki van mintegy a környékre telepítve s a telepek nem mindegyike dicsekszik a Semering kiváltságaival, sőt akárhány silányabb fekvésű Esztergomnál. Ha tehát Esztergomnak ama nagy hiányán segítenének idővel, hogy t. i. nincs a város közelében liget, park, egyszerre vonzóbbá tennék az ősrégi prímás-várost az idegenek számára. Ha csak a két sziget szegélyén kész volna már egy két-három soros fasor, melyen körül lehetne sétálni. Hátha még az egész parkírozva, fásítva volna ! Esztergom város fejlődésén kétségkívül sokat lendített az almás-füzitői, továbbá az esztergomi helyiérdekű vasút; valami forgalmat fog hozni a Szentendre—visegrád-i villamos is, ha kiépítik egész Esztergomig. De ami leginkább segítene Esztergom fejlődésén, clZ *1 párkány-nánai állomás beljebbítése volna. Százados hibát követtek el akkor az illetékes körök, midőn az első magyar vasútvonalat Esztergomtól egy kőhajításnyira elfutni engedek, anélkül, hogy Esztergom az idegenek számára hozzáférhető volna. Látják a világvonalon utazó, idegenek a szép fekvésű prím ás-várost, meg is tekintenék, itt is időznének egy-egy napot. De a nánai országút porát nyelni, csak fuvarra annyit költeni, mint amennyibe a vasút kerül Nánától Budapestig, az igazán nem fizeti ki magát. A nagy hiba tehát, amelyet az első vasútvonal építésekor elkövettek, egy századra visszavetette Esztergom fejlődését. Esztergom azóta oly virágzó várossá fejlődhetett volna, mint Vác, Komárom, Győr. De ép oly százados hiba, hogy azt, amit akkor elhibáztak, még most sem hozták helyre, sőt helyrehozhatlannak, kijavíthatlannak tartják! Most, midőn már meg van a híd s az, aki Párkányban kiszáll, annyi, mintha Esztergomban szállna ki. Ha a marcheggi világvonal, amint a Garam hídján átjön, Nána helyett Párkánynak venné útját egész a templom-térig s azután a párkánynánai út mentén visszatérne a mostani útvonalra, ki volna javítva a százados hiba. Persze ehhez a nagy párkány-nánai pályatest áthelyezése volna szükséges és a dunamenti nagy mélyedés kitöltése. Millióra is rúgna a költség. De mi ez egy régi kultur-város felemelésére, minő Esztergom,, az egész ország kegyeletének tárgya ? ! Villámos-vasúttal, sőt az összekötő vasúti híddal sem érnők el azt az eredményt, melyet a párkány-nánai állomás beljebbítése hozna. Az előbbiek csak az esztergomiak kényelmét szolgálnák (és kérdés, kifizetné-e magát ?) az idegenek ellenben ezután is csak elröpülnének Esztergom mellett s ezentúl is csak madártávlatból néznék azt. Ki lesz Esztergomnak a nagy jótevője, ki e nagyszabású tervet végrehajtja ? Érsek, miniszter, vagy képviselő ? vagy mindhárman karöltve ? Annyi bizonyos, hogy a nagy hibának nem szabad örökre megmaradnia s főleg a nagy hibát nem szabad kijavíthatlannak tartani!! Néhány szó „A tanítói segélyalapokéról. Az idő megérlel mindent, még a tanítói fizetés kérdését is. Ha végig tekintünk a tanítói karon, bizony alig akad néhány, ki fizetésével arányosnak tartaná azt a munkát, mit szellemi és fizikai erejének megfeszitésével véghez visz. Nem panaszkodom, de némi elfogultságot nem tudok elfojtani lelkemben, ha azokra gondolok, kik — más pályán — sokkal kevesebb szellemi képességgel és nem oly testet ölő munkával jobb fizetést élveznek, mint mi. Pedig ők a vagyon, az anyagiság megőrzésére vállalkoztak, ránk azonban a vagyonnál is drágább kincs, a gyermek lelki és testi épsége, nemzedékek boldogulása van bízva. Node, majd az idő megérlel mindent! Érzem, fizetésünkre a nap érlelő sugara kezd pirkadni, nincs messze az idő, mikor az magunk és a társadalom méltóságának megfelelőleg kielégítő lesz. Egyesek, társulatok, az állam belátják ezen aránytalanságot, az igazság és méltányosság hatványozott erőivel siettetik a kedvező kielégítés kialakulását. Nagy lelkek belátnak a jövőbe, nemes gondolkodásuk nem tűri csak saját »én«-jök kielégítését, akaratuk mások boldogulását is célozzák: érző szívok részvétre gerjed, igazságosságuk a különbözetek elsimítására törekszik, áldozataikat csendben és önzetlenül teszik a közboldogulás oltárára. Jószándék vezérli őket cselekedeteikben, mely jószándékot felfogni teljes értékében sokszor nem is tudjuk. Simor-, Szabó-, Szilányi-, Sujánszky-alapitványok letevői nagy lelkek ; határozataik csakis nagy lélek nemes sugallataiból eredhetnek. Őket alapítványuk letevésében nem egyedül a pillanatnyi segélyezés óhaja vezette, de egy magasabb cél, — ismerve az emberi gyengeséget, — az élethivatás, a kötelességérzet és a munka minél tökéletesebb elérése és keresztülvitele vezette. Teljes tudatában voltak és vannak saját élethivatásuk jelentőségében és fontosságában ; napok ők, sugaraik kényszeritik életre kelni azokat, kiknek szintén részök van azon munkában, melynek felügyeletére hivatvák és amelynek becsületes elvégzését forrón óhajtják. Azon keretben, melyben hivatásuk érvényesült, megtették kötelességüket; rendelkezésükre álló eszközeiket becsületesen felhasználták, iparkodtak nemcsak szellemileg, de anyagilag is követendő példák lenni. Cselekedeteiket bizonyára megjutalmazza Az, ki a szivekbe lát . . . Az utókor pedig a hála érzetével fog megemlékezni róluk. A köteles kegyelet megsértését látom abban, ha letett alapítványuk célját megmásítani törekszünk bármily csekély mértékben is. Legyen az alapitó szándéka szent; emberi szabadságát ne korlátozzuk azáltal, hogy az alapítvány kiszolgáltatásának módját megváltoztatni akarjuk. Nincs abban semmi megszégyenítő, ha a tanitó munkája elismeréséül az alapítvány erejének megfelelő jutalomban részesül. A jutalom célja első sorban nem az, hogy a jutalmazott sorsán segítsen, hanem, hogy munkáját értékesnek elismerje és a jövőben buzdítsa. Az elismerésben a jutalomnak nem a reális értékét nézzük, de a szándékot és a célt. A jutalom elismerése munkánknak, mintegy igy szól hozzánk: »Emberül végezted hivatásodat, a te girád is 10 girát hozott!« A munka elismerése pedig nem koldusalamizsna. Hatása buzditó azokra is, kik tán nem oly eréllyel töltik be hivatásukat. Nagy lelkek által nemes célból alapított jutalom eredménye csak nemes lehet, ezt kockáztatni észszerütlen. Haszna nem lehet, mert elveszíti ethikai célját. Kikezdeni pedig veszélyes, mert nem szilárd már az az épület, melynek alapját megbontottuk. Ferenezy Kálmán, áll. tanitó. Tardoskedd öröm-ünnepe. Hogy mit létesíthet a buzgó pap és lelkes tanitó egy községben, arra tanulságos példa Tardoskedd községe (Nyitra m.) Van hitel-szövetkezete és fogyasztási szövetkezete a nép anyagi javának előmozdítására, van tiz év óta fennálló kath. olvasóköre, melyet nemcsak megalakított a vezetőség, hanem kitartó gondos munkával vezet is, van egy év óta szép sikerrel működő legényegyesülete és leány-egyesülete. Mindezen szép és nemes intézmény létesítése a lángbuzgalmu és angyalszivü plébános, dr. Machovich Gyula p. t. kamarás érdeme. Nem elégedett meg ez intézmények alakításával és vezetésével, hanem megfelelő helyiségről gondoskodott számukra, mert e nyáron egy palota-szerü »Katholikus Egyesületi Ház«-at építtetett 20000 korona költségen, melyben a felsorolt intézmények -—• a fogy. szövetkezet kivételével — pompásan elférnek. Az ifj. egyesület főterme valóságos templom nagyságú.. Aug. 20-án szentelte fel a nagyszerű épületet dr. Csernoch János p. főpap • igazán fényes ünnepségek keretében. 9 órakor papi segédlettel Kőváry összerezzent e hangra. Mit is akar ő ? Hogyan és miért jött ide ? O, az istentagadó, éjjel a plébános házánál. Nem tudott felelni. A plébános újra kérdé: Van itt valaki ? Meglátta és megismerte az előtte álló alakot. Szemében az öröm tüze csillant fel. Egy pillanat alatt megsejtette a történteket. —• Ön az Nagyságos Uram ? Talán beteg gyermekéhez akar hívni r" Kőváry tán most sem tudott volna szólni. Már-már megfordult, hogy elrohanjon, midőn újra maga előtt látta azt a szívfacsaró jelenetet s hallani vélte a szörnyű vádat: Gyilkos, gyilkos! Nehéz sóhaj fakadt fel kebléből, azután szinte erőszakosan nem annyira mondta, mint hörögte : — Igen atyám . . . jöjjön . . . siessen . . . keresztelje meg őt, mert még nincs megkeresztelve. Megrettent a saját szavaitól. Mi történt vele ? O, a sötét babona kérlelhetlen ostorozója, egy falusi papnak azt mondja: »Atyám«, sőt házába hívja egyetlen gyermekét megkeresztelni. Tüzes homlokára szorította kezét: — Mi történt velem ? Nem volt idő gondolkodni. A plébános már kijött. — Jerünk hát Nagyságos Uram ! Megindultak. Az agg lelkész alig tudta követni a rohanó Kőváryt. Ennek agyában viharzottak a gondolatok. Egy pillanatra tisztelettel, elismeréssel gondolt a plébános készségére, aki az alkalmatlan idő dacára késedelem nélkül engedett kérésének" Majd erőt vettek rajta előbbi gondolatai. Mit is tett ő? Ha most látná őt az a közönség, mely másfél nap előtt lelkesülve tapsolt, éljenzett az istentagadónak Hah ! mily gúnyosan mosolyognának reá s mint kiáltanák feléje: áruló, áruló! S a hatalmas miniszter mily szánakozó mosollyal adná tudtára, hogy igéretét nem válthatja be a következmények kedvezőtlen alakulása folytán. S igaza volna! A zászlót olyan ember vegye kezébe, akinek vasból van a szive, akit összetörni lehet, de hajlítani nem ! Dobbantott a lábával, megállt. Az járt az eszében, hogy visszaküldi a papot. Jöjjön, aminek jönnie kell! Csitt te szív! Izmos öklével ráütött döngő mellére. A plébános sejtette, mi megy végbe társa lelkében. Szólni nem mert, csak imádkozott magában buzgón, csendesen. Már-már szóra nyilt Kőváry ajka, midőn ismét fülébe zengett az az ellesett, az a könnyek közt folyt párbeszéd s az a megütött sziv még hangosabban kiáltotta : Gyilkos, gyilkos ! Áruló, vagy gyikos. Melyik szebb, melyik dicsőségesebb hát? De vágjon áruló-e ő ? Az esze azt mondja: nem! Nem hisz még semmit. Még ? Hátha még ez is bekövetkezik ? Erezte, hogy van oka e föltevéstől félni. Nem, nem, nem! ökölbe szorította a kezét. Most csak az apa hoz áldozatot beteg gyermekéért, aztán majd jön a férfi. Elválik, melyik lesz erösebb ! ? ! Előre, tovább ! Megérkeztek. Felhevülve, átizzadva mind a kettő. Az egyik a fáradtságtól, a másik a belső izgalomtól. Egész uton nem szóltak egymáshoz. Az ajtóban Kőváry odafordult a plébánoshoz. — Jöjjön utánam Főtisztelendő Uram, de csak akkor lépjen az ágyhoz, ha jelt adok. Beléptek. Kőváry odament az ágyhoz s széthúzta a függönyt. Ott feküdt a gyermek szótlanul, égő szemekkel nézve a levegőbe. Mellette ült az anya busán, könnyezve. — Fiam ! szólalt meg reszkető hangon az apa. A gyermek ráemelte komoly, szemrehányó tekintetét s nyugodtan, majdnem hidegen megfogva kezét, ajkához emelte: — Kezedet csókolom apuskám. Jó, hogy megérkeztél, lásd, nagyon beteg vagyok. A nő is megölelte férjét, de ebben az ölelésben sem volt szeretet, melegség, az ő szeméből is ezt a nehéz, szörnyű vádat olvasta ki Kőváry: gyilkos, gyermeked gyilkosa. Nem bírt magával tovább. Odaborult fia ágyára zokogva s fuldokolva monda: — Fiam! egyetlen gyermekem ... ne nézz rám oly fájón, oly szemrehányón, mert szétszakad a szivem . . . Nézd, elhoztam a plébános urat . . . ha akarsz, megkeresztelkedhetek Ekkor már az a szelid tekintetű, mosolygó arcú ősz pap is ott állt az ágy mellett.