ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-07-23 / 30. szám

cselői, kik nagyobbrészt »végzetlen« jogoncokból és »tollforgatvanyos éhenkórászati hátgörbencekbők állanak, nagyon sok patkánymérget és szappanbuborékot gyártanak. A sok szellemeskedésnek és álbölcseletnek sok az alja, miáltal a megtévesztett emberekben megrendítik a tudományba vetett hitet. Midőn tehát Aszlányi Dezső könyvecskéjét imigyen elparentáltam, arra kérem a szerzőt és hasonló szellemben működő társait, hogy az ily nehéz problémák eldöntését bizzák csak hivatottabb férfiakra és tévtanaik hirdetésével ne tegyék még nehezebbé e kérdések helyes megoldását, hanem inkább maguk is • táplálkozzanak egészségesebb forrásokból, mert a fejlődő ember gondolkodásmódja olyan, amilyen szellemi táplálékkal él. És ne kivánja a szerző, hogy a közönség a rosszat is két koronáért vegye. Lett József, lanitó. A pánszláv papokról. Valóságos hajszával keresik a kath. klérusban a pánszláv papokat, de még eddig egyet sem »vertek fei.« Én azt állítom, hogy katholikus pap, ha pánszláv volna, azt lefokozni kellene, mert ezzel bebizonyítaná, hogy nem csak hazájához, de egyházához sem hű. Ma divat a fogalomzavar. Ki a pánszláv ? felelet: oly magyarországi honos tót ember, aki a magyart gyűlöli és aki e hazát akár a muszkának, akár más bárminő tóthatalmasságnak elkinálja és Magyarországból »Tótorszagot« csinálna, ez országot és magát ís az európai szlávságnak odaadná. Pánszláv az, aki tüntetőleg tótul beszél és mindent, ami magyar gyűlöl, üldöz és megvet. Hol van az a katholikus pap e hazában, aki ezt meggyőződésből meri tenni ? Nem hiszem, hogy van ilyen, de ha volna ilyen, annak legyen annyi bátorsága és vallja ezt be, hogy tót érzelmének átvehesse kellő jutalmát! Distinguáljunk ! Vannak e hazában tót papok az az a tót népnek papjai, akik talán gyengébben beszélnek magyarul. Nem is lehet ezeknek rossz néven venni, hogy ők, kik születésüknél és helyzetüknél fogva, hogy ugy mondjam életök egész folyamát tót nép között töltvén, nem nemzetileg, hanem nemzetiségileg tótok. Ezek között némelyek a tót nép érdekében anyagi előnyök miatt, vagy pedig a túlhajtott magyar sovinizmus miatt azért, mert a szegény született tótok egy ostorcsapásra nem tudnak magyarul, durván sértegetik, lenézik (p. okáért — hivatalokban vagy közéletben: »kutya tót, buta tót« címmel traktálják) védelmére kelnek az elhanyagolt népnek. Uraim! ezek nem pánszlávok, ezek nem ellenségei a magyar hazának és népnek, hanem a nép természetes jogainak védői. Ez a nézetem a kath. tót papokról! A zsidó és protestáns sajtó az, mely mindig pánszlávokat szimatol a kath. papok között, de még eddig nem sikerült az »előállítás.« Pedig ezen felemiitett sajtónak jó volna saját táborában körül nézni és kikutatni azokat a zsidó rabbikat, akik magyarul nem is tudnak és különösen a lutheránusok között szemlét tartani; tudom, hogy ott találnók meg a pánszláv papokat. — Mi katholikusok nem törjük magunkat a lutheránus pánszláv papok vadászatában, azt tudjuk, hogy a lutheránus egyház nem is inkább tót, mint magyar. Igaz. hogy ott is vannak már nem tót — és nem tót barát — egyének is, de aránylag kevesen ; de hogy a lutheránus papság (és laikusok is — pedig a műveltebbek közül) java része kemény »szláv« — de több, valóságos pánszláv, azt nem mi firtatjuk, azt kitálalva olvassuk például a »Honti Lapok« 21. számában, mely szögről-végről leirja »Baltik püspök látogatása« cimü cikkében, hogy a (honti) felsőalmási pap Kontsek László mily ékes tót stylben üdvözölte »a püspököt!« »A paplak előtt a járásban túlzó nemzetiségi érzelméről híres erre büszke felsőalmási lelkész Kontsek László fogadta, persze tót nyelven, politikai meggyőződését legszebben illustráló bakabányai túlzó nemzetiségi alakok teljes plénuma előtt mindnyájunk megdöbbenésére a püspök, alig méltá-. nyolva magas közjogi állását, tótul felelt« — szinte, Ki vétett nagyobbat a kettő közül ?! A vacsoránál a tósztok sorában a tót nyelv praedominált. De sőt! ... az almási papék annyira utálnak mindent ami magyar, hogy a diszebéden a paprikás csirkét borssal csinálta a papné! Veress országos képviselő is kissé elvetette múltkor a sulykot, midőn azt mondta, hogy mi lutheránusok a magyarosodás terén »legtöbbet tettünk.« Ezt tán Kontsek László f.-almási lelkész és Baltik »püspök« se hiszi el neki, etiam sijurasset. Mi honthiak csak tudnánk róla — amint hogy tudjuk, hogy Honthban több volt tót katholikus plébánia és iskolában vagy egészen kihalt, vagy végnapjait éli a tót nyelv és régi tót falukban van magyar generáció már — de hol van olyan lutheránus »cirkev« — amely ezt megtette! Lassabban tehát a testtel — midőn katholikus pánszláv papokról van szó, —• ezek között nincs Kontsek László ; még kath. tótnépű plébános olyan nem született e hazában, aki iskolai vizsgán az »Isfen áldd meg a magyart« éneket »pochobe nóti« bolond nótának nevezte volna, mint egy »velebni pasztier« mondta. Ha valahol tán mégis rejtőznék a homályban egy »pánszláv kath. pap«, elő vele — hadd szedjük ki a tollát; de ez aztán igazán pánszláv legyen ! addig pedig »namnogaja léta velebni pán pasztier Kontsek.« Ugye én is tudok tótul! Egy honthi kath. pap. A zene titkaiból. — Kersch Ferenc esztergomi karnagy beszéde a székesfehérvári Gregorián-kurzus megnyitása alkalmából. — II. Honnét van tehát mégis az, hogy az életben ilyen kézzelfogható jogtalanság érvényesülni látszik ? Igyekezem kicsiny keretben ezt önök előtt némileg megfejteni. Még igen-igen nagy körben állandóan táplálják azt a hitet, hogy nem okvetlenül szükséges a zene theoriájának ismerete ahhoz, hogy valaki a zene terén működhessék, hogy magának zenei ítéletet" alkothasson, sőt, hogy számottevő zenei tekintélyül elismerjék. »Lám — szokás mondani — a cigány nem is cigány, ha kottából játszik, s milyen nagy érdeme van abban, hogy a magyar népdal virul!« Hozzá tehetném azt is, hányan vannak, a kik semmiféle zenei készültség mellett ne vádolhatnák lelkiismeretüket azzal, hogy azt egyegy nótának a szerzősége is terheli! — Pedig', ime volt, van és lesz talán még sokáig sikere, sőt tán haszna is az ilyen szárnypróbálkozásnak. Hát ez igaz, s mert igaz, azért szomorú, minthogy az ily piacra dobott frázisok még oly elméket is képesek megtéveszteni, a kiknek különben általános műveltségéhez szó sem férhet. Nézzünk hát szemébe az ilyen nagy mondás értékének ! Bámulatos a mindennapi életben, mily ellentétes álláspontot foglal el ítélkezésében az ember akkor, amikor anyagi s akkor, a mikor szellemi szükségleteinek kielégítéséről van szó. Anyagi kérdésekben a bizalmatlankodásnak ezer faja tolakodik előtérbe, s az ember a kritika rideg, sőt kíméletlen mérlegelésében keres biztositékot és oltalmat, esetleges meglepetések vagy károk ellenében : mig hiszékeny, — hogy ne mondjam — fölületes és vak szokott lenni, ha szellemi szükségleteit a piacról szerzi be. E tapasztalati tényt a mindennapi élet igazolja. Az ember — hogy példára hivatkozzam, — nem szokott egyedül a maga véleményére támoszkodni, ha drága pénzen valamit megszerezni akar. Előbb rendszerint maga tanulmányozza az alku tárgyának értékét, később még a szakértőktől kikért véleményben is csak akkor nyugszik meg, ha emberileg véve érdekeit megóva, pénzét biztosítva látja. Ez a szokás annyira ment a gyakorlati életben, hogy ugyancsak szánakozva nézne a világ arra, ha akadna ember, hogy pl. bársonyos diszmentéjét a falusi szűrszabónál, bálicipőjét a bocskorkészitőnél, bútorát az ácsnál rendelné meg és varrógépet a falu kovácsánál, harangot az üstfoltozó cigánynál csináltatna stb. Pedig hát szorosan véve mindez még nem is tartoznék az abszolút lehetetlenségek közé, minthogy egyik ágnál sem vitatható el rigoroze a szakképzettségek teljes hiánya. Ha ez igy van anyagi kérdésekben, a hol szaktekintély nélkül is a közvetlen tapasztalat nyomán közvetlenül ítélhetjük meg az eredményt: szabad-e oly kérdéseken fölületesen átsiklanunk, a melyeknek megoldása nem támaszkodhatik a közvetlen tapasztalat nyújtotta kézzelfogható eredményekre, hanem egy elvont világban keresi, s innét nyújtja szellemi szükségleteink kielégítését ? Vágy tán az anyag világa értékesebb tőkéje volna az emberiségnek, mint a mit a szellem világa nyújt ? Mily szűk látókörre valló felfogás! Hiszen az anyag maga minden becsét, minden értékét egyesegyedül csak a szellem céltudatos munkájának, a kutató ész vállvetett búvárkodásának köszönheti, a mely nem a véletlen anyagcsere, nem a véletlen átalakulás útjában kereste a tökéletesítés tényezőit, hanem olykor vértanúi babérok árán szinte kicsikarta a világegyetem mozgató erőinek nyomában támadó problémák ezreiből a fejlesztési folyamatnak külön-külön alkalmas logikus láncolatát, hogy azt az emberiség különböző céljainak szolgálatára örök időkre lekösse! Hol állana ma a tudomány, ha minden egyes ágának szakirodalmát nem szakemberek fejlesztették volna? Milyen lenne szépirodalmunk, ha annak alapját Tatár Péterek, vagy Hazafi Veray Jánosok alkotnák ? Ime ily értéke van annak a zenének is, a melynek nem tanulmány, nem céltudatos 'mivelés képezi alapját! Már most aztán mi az értéke annak az ítéletnek, a melyet még gyakorlati tudás sem támogat, s pusztán a semmivel sem indokolható egyéni véleményt állítja fjei bírói tekintély gyanánt ? Erről jobb nem szólni! Ha valamire, hát e kérdésre fokozottan alkalmazható ama közmondás: Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. A második pont, melyet fölvetettem, az egyházi jelleg. Mikor mondhatjuk a zenéről azt, hogy az egyházi ? Szubjektív felfogásnak van-e alávetve az, hogy valamely zenei műfajt egyházinak ismerjünk el, vagy nem ? Minden egyházi kérdésben egyetlen egy szubjektivitás dönt, s ez maga Krisztus és tanításának örök léteményese és őre a katholikus egyház. Midőn Jézus Krisztus Péterre, mint kősziklára építette anyaszentegyházát, hatalmat adott neki, mely védje s megoltalmazza minden érdekét a pokol kapuinak minden ereje ellenében. S ime a világ minden népe e kősziklán tömörült eggyé, áldozatul felajánlva mindenét, a mivel rendelkezett. A művészet is minden fajának minden változatával a megdönthetetlen igazság örök jelképénél keresett és nyert oltalmat. Az egyház gyermekévé fogadta, de csak ugy és csak addig, a mig éltető forrása az örök sziklából eredett és onnan merített táperőt. Joga volt ehhez, mert ő a szikla, mely a forrásnak útját szabta; s e joga meg nem dől, mig áll a szikla, melyet Krisztus a világ végezetéig a pokol minden hatalmával szemben föntart. Nem emberi tehát, hanem isteni hatalom az, a mely őrködik a szikla ormán ; nem a szubjektív, hanem az isteni kinyilatkoztatás objektív igazságában kell tehát keresnünk a legfőbb tekintélyt is, a mely Istentől nyert hatalmánál fogva intézkedéseiben döntő súllyal szabja meg belügyeinek minden kérdését. De talán nagyon elvont világba vezettem önöket. Szálljunk le a mi kis szűk világunkba, hogy jól megértsük egymást. Minden család egymagában egy kis közös világot zár magába, melynek legfőbb tekintélye kétségkívül a családfő. O rendelkezik; parancsa törvény, melyet a jő gyermek készséggel követ; óhaja parancs, melynek a család készséggel aláveti magát. S a család jólétnek örül, gyarapodik testben, lélekben" egyaránt. Es ime a család egy még romlatlan, de gyenge lelkű csemetéjéhez óvhatlan pillanatban hozzáférkőzik egy gonosz szellemű, más családhoz tartozó csemete, a ki eleinte tán szánakozva, részvéttel tekint a szerinte lenyűgözött barátjára, később kioktatja arra, hogy pld. az emberi szabad akaratot feszélyezi a parancs végrehajtása, s ismét arra, hogy az ember méltóságán üt csorbát a vak engedelmesség stb. stb. S a szegény fiú eleinte kedvetlenül teljesiti a parancsokat, később elfordul tőle, mig végre nyilt ellenszegüléssel dacol, s ellenáll minden kiadott parancsnak. Kérdem már most: családtagnak tekinthető-e az, a ki a család kötelékeit önkényüleg lazítja, sőt azt magáról lerázni törekszik? Jó katholikus-e az, a ki az egyház törvényeit tudva nem teljesíti, sőt olykor állásának tekintélyével azoknak megtartása ellen izgat? Qui non est mecum, contra me est. »A ki nincs velem, ellenem van,« mondhatná az egyház e kérdésben is. Erről azonban a kurzus folyamán részletesen lesz szó. Önökön a sor, hogy bebizonyítsák: komolyan fekszik-e szivükön, hogy tudnak és akarnak engedelmeskedni az egyház parancsainak minden körülmények között és minden áron,/ Ö becsületes ember, csak egy kis vallásosság hiányzik benne. Korunkban sok félszeg ember jár szabadon. Közmorált keresnek sokan a politikában, a társadalmi téren, a családban és társalgás közben, de sokan mozaikszerű kialakulások csupán az elméletek szellemi világában. Megjegecesedik bennük a szellemi zür-zavar. Dicsértessékkel köszönnek s