ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-04-16 / 16. szám

X. évfolyam. Esztergom, 1905. április 16. 16. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR, egyetemi tanár. Szerkesztőség: Ferenc József út 75. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. Vármegyei ellenzék. Esztergom, ápnl 15. Esztergom vármegye bizonyos köreit nagyon meglepte az a mult napokban elterjedt hir, hogy a párkányi járásban megalakult a vármegyei ellenzék. Ez a hir ebben a formában korai, a valóság az, hogy a járás ellenzéki férfiai már megunták azt a járszalagon való vezetést, amelyben eddig részesültek. Különösen sérelmesnek találják azt az eljárást, hogy a vármegye legfontosabb bizottságaiba a maga lábán járó, a maga fejével gondolkodó ember be nem kerülhet. Mert a közigazgatási bizottságba, az állandó választmányba, a központi választmányba a hivatalosan nyomtatott és a megyebizottsági tagok markába nyomott lisztákon ellenzéki ember néve vagy egyáltalában nem, vagy csak mutatónak fordult elö. Egyáltalán az a fölfogás kezd lábra kapni, hogy a megye gyüléstermében fölösleges és nevetséges dolog íiók-parlamentesdit játszani, különösen ha a valóság annyira távol áll ettől a színjátéktól, mint az 1904. december 28-iki megyegyülés Tisza-bizalmi szavazata a január 26-iki választásoktól. Akkor is a főispán, alispán és főjegyző buzgó közreműködésével a falusi jegyzőkből és regale bérlőkből álló többség bizalmat szavazott a Tiszakormánynak a november 18-iki pucsért. Az ifjabb vármegyei tisztviselők pedig ugyancsak abcugolták saját jobb lelkiismeretük ellenére és dacára annak, hogy szavazati joguk sincs a megyei bizottságban — az ellenzéki szónokokat. Az egyik ellenzéki szónok fölhozta, hogy a lex Dániel csak függöny, amely dolog mögött keserves dolgok vannak elrejtve a magyar nemzetre nézve, úgy mint: ujonclétszám emelés, ujabb katonai terhek, stb. Az alispán úr erre jónak látta közbe szólni: »Ha ez úgy lenne, amint a szónok úr állítja, akkor én is azon a párton lennék, ahol ön!« Kíváncsiak vagyunk, hogy most, mikor a vezérlő bizottság kiküldötteinek ö Felségével való tárgyalásai az illető szónok állításait teljesen igazolták, állj a-e még az alispán úr kijelentését? Igen különösnek találta néhány megyebizottsági tag azt is, hogy az utolsó restauráció alkalmával, midőn az alispán úr egyhangúlag megválasztatott, székfoglaló beszédét azzal kezdte: » Kijelentem, hogy az országos szabadelvű párt tagja vagyok.« Mi közünk nekünk ehhez? Hiszen mi nem pártelnököt választottunk, hanem közigazgatási főtisztviselőt. A január 26-iki zivatar azonban kissé megtisztította a levegőt és a legközelebbi általános választások pedig rendezni fogják azt a kérdést is, vájjon a közigazgatási tisztviselők közigazgatási hivatalnokok-e, vagy pedig az országos szabadelvű párt budapesti végrehajtó bizottságának organumai-e? Reméljük, olyan szolgalelküségek többé nem fognak megtörténni, mint az esztergomvármegyei bizottsági üléseken, ahol a legkülönbözőbb irányú kormányokat lelkesedéssel ünnepelték. Tisza Kálmán után Szapáryt, azután Wekerlét, utána BáníTyt, BáníTy után Széli Kálmánt, legutóbb pedig Tisza Pistát. Eszünkbe jut az egyszeri tót képviselő mondása: »Szeretnim ín ázt á kormányt látni, akit ín nem támogatník!« Reméljük, hogy többé nem fogják a föszolgabirák a szabadelvű párti jelöltet kortesútjában kisérni, és a jegyzői irodában a választókat presszionálni, hogy ide vagy oda szavazzanak. Tudomásunk van arról is, hogy a jegyzői kar kiválóbb tagjai már megunták azt a szerepet, hogy őket, akik amúgy is a kuszált, tehetetlen magyar közigazgatás összes terheit viselik, olyan funkciókra fölhasználják, amelyek által csak a nép ódiumát vonják magukra. A vármegyei ellenzék tehát még nincs meg, de legközelebb meg lesz és pedig eltekintve az országos pártpolitikai keretektől, pártonkivülileg szervezve, egyedüli célja pedig az lesz, az országos politikát kiszorítani a megyeházáról, a községházakból és a közigazgatási orgánumokat visszaadni hivatásuknak : a jó és gyors adminisztráció vezetésének. Vármegyei ellenzék. Esztergom, ápnl 15. Esztergom vármegye bizonyos köreit nagyon meglepte az a mult napokban elterjedt hir, hogy a párkányi járásban megalakult a vármegyei ellenzék. Ez a hir ebben a formában korai, a valóság az, hogy a járás ellenzéki férfiai már megunták azt a járszalagon való vezetést, amelyben eddig részesültek. Különösen sérelmesnek találják azt az eljárást, hogy a vármegye legfontosabb bizottságaiba a maga lábán járó, a maga fejével gondolkodó ember be nem kerülhet. Mert a közigazgatási bizottságba, az állandó választmányba, a központi választmányba a hivatalosan nyomtatott és a megyebizottsági tagok markába nyomott lisztákon ellenzéki ember néve vagy egyáltalában nem, vagy csak mutatónak fordult elö. Egyáltalán az a fölfogás kezd lábra kapni, hogy a megye gyüléstermében fölösleges és nevetséges dolog íiók-parlamentesdit játszani, különösen ha a valóság annyira távol áll ettől a színjátéktól, mint az 1904. december 28-iki megyegyülés Tisza-bizalmi szavazata a január 26-iki választásoktól. Akkor is a főispán, alispán és főjegyző buzgó közreműködésével a falusi jegyzőkből és regale bérlőkből álló többség bizalmat szavazott a Tiszakormánynak a november 18-iki pucsért. Az ifjabb vármegyei tisztviselők pedig ugyancsak abcugolták saját jobb lelkiismeretük ellenére és dacára annak, hogy szavazati joguk sincs a megyei bizottságban — az ellenzéki szónokokat. Az egyik ellenzéki szónok fölhozta, hogy a lex Dániel csak függöny, amely dolog mögött keserves dolgok vannak elrejtve a magyar nemzetre nézve, úgy mint: ujonclétszám emelés, ujabb katonai terhek, stb. Az alispán úr erre jónak látta közbe szólni: »Ha ez úgy lenne, amint a szónok úr állítja, akkor én is azon a párton lennék, ahol ön!« Kíváncsiak vagyunk, hogy most, mikor a vezérlő bizottság kiküldötteinek ö Felségével való tárgyalásai az illető szónok állításait teljesen igazolták, állj a-e még az alispán úr kijelentését? Igen különösnek találta néhány megyebizottsági tag azt is, hogy az utolsó restauráció alkalmával, midőn az alispán úr egyhangúlag megválasztatott, székfoglaló beszédét azzal kezdte: » Kijelentem, hogy az országos szabadelvű párt tagja vagyok.« Mi közünk nekünk ehhez? Hiszen mi nem pártelnököt választottunk, hanem közigazgatási főtisztviselőt. A január 26-iki zivatar azonban kissé megtisztította a levegőt és a legközelebbi általános választások pedig rendezni fogják azt a kérdést is, vájjon a közigazgatási tisztviselők közigazgatási hivatalnokok-e, vagy pedig az országos szabadelvű párt budapesti végrehajtó bizottságának organumai-e? Reméljük, olyan szolgalelküségek többé nem fognak megtörténni, mint az esztergomvármegyei bizottsági üléseken, ahol a legkülönbözőbb irányú kormányokat lelkesedéssel ünnepelték. Tisza Kálmán után Szapáryt, azután Wekerlét, utána BáníTyt, BáníTy után — Dr. Kmety Károly szózata a vármegyei egyesült ellenzékről. Tek. Szerkesztő Ur! Tisztelt barátom! Becses lapja április g-iki számának vezércikke, igen találóan fejtegeti annak szükségét, hogy az ellenzéki koalíció által az országos életben érvényre jutott üdvös szellem a vármegyei közéletben is érvényre emelkedjék, és hogy e végből Esztergom vármegyében is szervezkednie kellene a szövetkezett ellenzéki pártoknak. Helyesen emeli ki azon cikk, hogy a szervezkedésben részt kell vennünk nekünk ellenzéki képviselőknek is. Epen pár nap előtt intéztem azon kérelAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. üdítő nyomdafesték illatát hozta meg vágyó lelkének. Az egyetlen honorárium mit eddig irodalmi munkásságáért a sok vállveregetésen kivül zsebre is tehetett, mindcssze csak az volt, hogy mikor á segédkönyvelőségből előléptették, a »Petymegi Lapok« elsőnek tette ezen eseményt a hírrovatba, s úgy kikanyarította, hogy egy főispáni installációt sem lehetne különben. De mindez csak kisebb része volt az éremnek, mert a cikkíró Benyácsek úr neve után még oda rittyentette, hogy: »lakunknak aranytollú munkatársát ért ezen szép kitüntetéshez szivünk mélyéből gratulálunk.« Ezt a lapszámot Benyácsek úr először vagy három hónapig magával hordozta, azután pedig eltette íróasztalának azon fiókjába, hol legfontosabb dolgai voltak. írói működésének ezen első nyilvános elismerése ki tudja nem hoz-e majd egykor busás kamatot. Hisz ritka ember hal meg életrajz nélkül ebben a krónikás világban . . . Benyácsek úr irodalmárságának épen második tavaszát látta, mikor a petymegi berkek zöldjében röpködő madarak szárnyalását megirigyelte. Egy édes vágy fogta el. Az úgynevezett kötet vágy. A kezdő irók életében ez olyan forma édes kín, mint a szerelmes fiatalok lelkében az, ha elszánják magukat, hogy az ideálnak szerelmet vallanak. Benyácsek úr is a Múzsának akart szerelmet vallani kötetével. Elhatározta tehát, hogy kiadja »összes munkáit.« Szent lázban égett a lelke, mikor az előfizetési felhívást megirta. Nagy gonddal és körültekintéssel fogalmazta s elrontott vagy kilenc árkust mig jónak gondolta. Benyácsek úr nem akart sem túlszerénynek, sem nagyon szerénytelennek feltűnni, tehát a körlevélben kinyomatta, miszerint munkáit »irodalmunk egyik jelesének tanácsára, és jóbarátainak unszolására« adja ki. Irodalmunk egyik jelesét Benyácsek úr a »Petymegi Lapok« szerkesztőjében tisztelte, kinek az irodalmi cserkészet szerény jövedelmeit a városnál viselt tanítói állás egészítette ki mint mellékjövedelem. Ami pedig a jóbarátok unszolását illeti, hát igaz, hogy az nem üldözte volna ki Benyácsek urat a világból, de mégis nagyhatással voltak rá a megjegyzések : — Hogy adj-e ki könyvet ? No hát adj ki! Már miért ne adnál ki, hisz ma mindenki kiad valamit. Szó ami szó! — a kötet pünkösdre megjelent. Azonban volt egy nagy bökkenő a dologban. Ez a bökkenő az, a mi megakaszthat mindent a világon, mely beszüntet hírlapokat és világháborút és egyformán terhes gondokat hozEgy ember megy az országúton. Benyácsek Jánost a szülőfaluja irónak ismerte, mert oda vagy io példányban járt az a vidéki vegyes-tartalmú hetilap, melyben az ő versei, meg tárcái havonkint egyszer megjelentek. Benyácsek úr különben, mint mondani szokta: mellékesen még a kisvárosi népbank könyvelője volt. Ez a mellékjövedelem volt egyetlen anyagi erőforrása. A tárcáiért nem kapott semmit, mert a vidéki újságoknak még megvan az a jó privilégiumuk, hogy a tehetségeket minden honorárium nélkül egyszerűen kihasználják. Ez bántotta kissé Benyácsek urat. Miért nem fizet az a »Petymegi Lapok« legalább egy forintot az ő tárcáiért. Mennyit irna akkor? Az igaz, hogy igy is ir sokat. Minden héten küld két-három »dolgozatot. « Nem kéri ugyan tőle ezt az újság, de hát miért ne küldene tárcát a * Petymegi Lapokénak, hisz ott kezdte két év előtt az »irodalmat. « Csak nem lesz hálátlan azon talaj iránt, melyben gondolat virágainak első magva csirát vert, majd pedig versbe tulipánosodva az első üdítő nyomdafesték illatát hozta meg vágyó lelkének. Az egyetlen honorárium mit eddig irodalmi munkásságáért a sok vállveregetésen kivül zsebre is tehetett, mindcssze csak az volt, hogy mikor á segédkönyvelőségből előléptették, a »Petymegi Lapok« elsőnek tette ezen eseményt a hírrovatba, s úgy kikanyarította, hogy egy főispáni installációt sem lehetne különben. De mindez csak kisebb része volt az éremnek, mert a cikkíró Benyácsek úr neve után még oda rittyentette, hogy: »lakunknak aranytollú munkatársát ért ezen szép kitüntetéshez szivünk mélyéből gratulálunk.« Ezt a lapszámot Benyácsek úr először vagy három hónapig magával hordozta, azután pedig eltette íróasztalának azon fiókjába, hol legfontosabb dolgai voltak. írói működésének ezen első nyilvános elismerése ki tudja nem hoz-e majd egykor busás kamatot. Hisz ritka ember hal meg életrajz nélkül ebben a krónikás világban . . . Benyácsek úr irodalmárságának épen második tavaszát látta, mikor a petymegi berkek zöldjében röpködő madarak szárnyalását megirigyelte. Egy édes vágy fogta el. Az úgynevezett kötet vágy. A kezdő irók életében ez olyan forma édes kín, mint a szerelmes fiatalok lelkében az, ha elszánják magukat, hogy az ideálnak szerelmet vallanak. Benyácsek úr is a Múzsának akart szerelmet vallani kötetével. Elhatározta tehát, hogy kiadja »összes munkáit.« Szent lázban égett a lelke, mikor az előfizetési felhívást megirta. Nagy gonddal és körültekintéssel fogalmazta s elrontott vagy kilenc árkust mig jónak gondolta. Benyácsek úr nem akart sem túlszerénynek, sem nagyon szerénytelennek feltűnni, tehát a körlevélben kinyomatta, miszerint munkáit »irodalmunk egyik jelesének tanácsára, és jóbarátainak unszolására« adja ki. Irodalmunk egyik jelesét Benyácsek úr a »Petymegi Lapok« szerkesztőjében tisztelte, kinek az irodalmi cserkészet szerény jövedelmeit a városnál viselt tanítói állás egészítette ki mint mellékjövedelem. Ami pedig a jóbarátok unszolását illeti, hát igaz, hogy az nem üldözte volna ki Benyácsek urat a világból, de mégis nagyhatással voltak rá a megjegyzések : — Hogy adj-e ki könyvet ? No hát adj ki! Már miért ne adnál ki, hisz ma mindenki kiad valamit. Szó ami szó! — a kötet pünkösdre megjelent. Azonban volt egy nagy bökkenő a dologban. Ez a bökkenő az, a mi megakaszthat mindent a világon, mely beszüntet hírlapokat és világháborút és egyformán terhes gondokat hozi mr ELSŐ SZENT ÁLDOZÁSI EMLÉKKÉPEK, valamint vizsgái szent képecskék legnagyobb választékban, különféle alakban és a legszebb kivitelben, magyar, német vagy tót szöveggel, a legjutányosabb árban kaphatók BUZÁROVITS GUSZTÁV könyvkereskedésében ESZTERGOMBAN. — Mutatványképek és árjegyzékek ingyen és bérmentve.