ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-03-06 / 10. szám

ESZTERGOM 1904. március 6. Állásfoglalásunk a szociáldemokráciával szemben. E cimen tartott Prohászka Ottokár dr., az Esztergomi Kath. Legényegyesület helyiségében egy valóban tanulságos, élvezetes szabadelőadást. A tudós előadó neve nagyszámú közönséget vonzott febr. 28. délután az egyesület dísztermébe. Nagy számmal volt képviselve társas életünk crémje, de a hallgatóság zöme érdeklődő iparosokból és munkásokból telt ki. Prohászka dr. pontban 5 órakor kezdte meg előadását, melyben mindvégig ragyogtatta nagy szónoki tudását és vaslogikával mutatta ki a szociáldemokrácia programmjának tarthatatlanságát. A hallgatóság mindvégig feszült figyelemmel kisérte a remek előadást, végül zajos éljenzéssel helyeselvén az előadó fejtegetéseit. Prohászka dr. előadását főbb vonásaiban a következőkben ismertetjük: A mai társadalmi kérdés akut kifejezése a szociáldemokrácia. Kik mozgatják manapság a tömegeket ? Először a nyomorúság maga, azután a fejlődés hivei s végre a nyomorúság s a fejlődés talaján a szenvedély emberei. A nyomorúságbari kifejezést nyer a gazdasági krízis; a fejlődés, a jogok és javak tágabb körben való élvezetét sürgeti; a szenvedély emberei pedig izzó parazsat szórnak az elkeseredett tömegbe s olajat öntenek a szenvedélyek tüzébe. Senki sem tagadja magát a bajt; de az orvoslás iránt van nézeteltérés; e ponton lép föl a szociáldemokrácia. E rendszernek két része van : az egyik a gazdasági szervezés, a másik filozófia; mindkettő téves és rémes gondolat. A gazdasági újjászervezés a termelési javaknak lefoglalását követeli a köznek, a társadalomnak számára, úgy, hogy ne legyen e részben magán-birtok. A termelés tehát társas lesz, mondjuk, állami. Óriási gyárak, egységes vezetés alatt a termelés minden szakában. Ez egységes vezetés képzeletet meghaladó állami gépezetet tételez föl, mely meghatározza a munkát, talán a hivatást is s a fogyasztást. Csupa képtelenség, mely körül azután különféle fölfogások viaskodnak, hogy a föladatot megoldják. Diktatúra kellene hozzá, mely az egyéniség-et s a szabadságot agyonüti s mely a fogyasztási cikkek kiosztásában sem talál semminemű objektiv formát. Azért a theoretikusok a jövendő társadalom önzetlenségére, nagylelkűségére, fegyelmezettségére appellálnak s a jövendőt a régben mult paradicsomnak színeivel festik. Filozófiájában óriási tévelyeket hirdet. Hiba már az is, hogy filozofál. Minek köti össze a legelvontabb gondolatvilágot, a filozófiát a megélhetés mesterségével ? Ki fogja a reális életet, a kenyeret műkertészekre bizni ... ki a levegőt chemikusokra ? Már pedig ezt teszi a szociáldemokráca . . . Miért ? nem hiába német ütötte nyélbe! A nagyképüsködése a szisztéma-alkotásnak el nem maradhat; zolói. Soha nép a természettel annyira nem élt együtt, mint a japánok. Még városaik is valóságos ligetek, minden palotát, házat, viskót kerttel körítenek. Látásuk a szabad természetben bámulatosan kifejlődött és csodálatos tehetségük képesekké teszi őket arra, hogy szerény eszközökkel megfelelő hatást érjenek el. Néhány vonással megfesti a fajt, állást, kort, foglalkozást, személyiséget egy. alakon. A japán szereti a természethűséget, de ezalatt nem szabad fotográfiára gondolnunk. A japán költők sohasem adnak leírást, elbeszélést, tanítást, erkölcsi prédikációt, történelmi és bölcseleti oktatást, hanem lelkihangulatot, a pillanatnyi impresszióra való visszaemlékezést — vagyis az igazi művészit. A festők igen takarékosak ; félnek attól, hogy sokat ne mondjanak. Az összbenyomást igyekeznek megrögzíteni, a kiegészítést, a részletek beállítását a néző képzeletére bízzák. Mint a XVIII. századbeli franciákban, bennök is megvan az ecset esprit-je. Anélkül, hogy a táj vagy alak elveszítené helyi jellegét, elhagynak minden nehézkest, zavarót, mellékest. A legerősebb benyomást okozó nagy vonalakat tartják meg és alárendelik a fénynek és árnyéknak. Ezen egyszerű formákhoz járul a kitűnő térérzék, mely mindent mintegy önmagától rendez el és a távlat költői illúzióját kelti. Egy-két vonás elég és megvan a legnagyobb távlat. Sokszor semmi vagy majdnem semmi sincs a távolságban és mégis van benne levegő és végtelen mély perspektíva. Ezen, képek előtt végtelen távolságról neki is kell dolmány, neki paróka és strimpfli, hogy a nagyok tanácsában beszélhessen . . . S mily gyűlölséges és nemtelen lesz ez irányában : gyűlölséges káromkodásaival; echt parvenüszerepben mutatja be magát, midőn a legfölségesebbnek megvetésével kíván föltűnni. Igaz, hogy a tudományra hivatkozik, de miféle tudomány ez: a gyülölségnek, az egyoldalúságok, a félreértések, az elfogultságok szövedéke. Az emberiség tanítói az Istenről, a világról, a lélekről beszéltek ; ez eszmék öregebbek mint a piramisok s már sok suhanc dobálta meg azokat kővel, de azért rendületlenül állnak. Nemtelen az irány, amidőn egyre az utcára appellál s az utcai csatornák piszkos folyásával operál. Az állatot keltegeti az emberben. A legnagyobb gondolatokból kivetkőzteti s rondaságra neveli. Lehet-e nélkülözni az ideált, a formát, az arányt, a fegyelmet ? Lehet-e a szabadságot, mint az ösztön mértéktelenségét az állat-ember elé állítani s az embert élvezetre tüzelni ? Pedig ebben úgy sincs hiány! Mivé zsugorodik kezeik közt a házasság ? Mily fogalmakat terjesztenek az emberről s természetéről ? Az irány tehát téves s mi abban nem követhetjük a szociáldemokráciát. De egy nagy érdeme bizonyára van, hogy fölkelti a munkások önérzetét s szervezkedésre neveli. Erre nagy szükségük van. Szervezkedjenek, hogy a törvényhozásban is súlyuk legyen a szociális reformok keresztülvitelére s hogy a tőkével szemben is kivívják maguknak a jobb s biztosabb megélhetést. De ezt csak öntudatos s lélekben is, s mesterségben is művelt munkásosztály teheti. Tűzzék ki s tartsák magasra az örök elveknek zászlaját: Isten, vallás, erkölcs, házasság, egyéniség, szabadság s nem általános államosítás, élvezet-vágy, szabad-szerelem legyenek elveik. Folytassák a szervezkedést, hogy mint erős társadalmi osztály kivívhassák a több-jót, s a több-jogot. Minden oda mutat, hogy a társadalmi fejlődést folytatni kell, s nem gyökerestül kitépni s újra elkezdeni; a fejlődésnek ez az igazi értelme és törvénye ! Előadása végeztével felszóllitotta a hallgatóságot, hogy a kinek netán észrevételei volnának az ő fejtegetéseire, az nyomban megteheti. A kérdés elhangzott, kíváncsian tekintettünk körül, hogy vájjon van-e bátor férfiú e teremben, ki az ő esetleg ellenkező véleményének kifejezést mer adni. Már-már úgylátszék, hogy nem akad bajvívó, aki Prohászkával felvegye a küzdelmet. Mindenki érezte az elmondottak igazságát, már pedig az igazság a legerősebb fegyver, a melylyel e nagy ellenfél rendkivül ügyesen harcol. Végül mégis, hogy a nap pikantériája meglegyen, felállott Vékony Sándor, ismert nevü helyi szabómester. De várakozás ellenére, nem azzal a céllal, hogy szócsatát vívjon a hatalmas ellenféllel, hanem azért, hogy meghajtsa zászlóját, elismeréssel adózzon dr. Prohászkának. Igy már szivesen hallgatták a különben is meglepő érteálmodozhatunk. Merész egyszerűsítéssel elveszik a tájak súlyát, a rögnek nehézségét ós tündér birodalmakká varázsolják. A dolgok szelleme, mosolya, illata leng ezeken a fátyolos és mégis I pontos mesterműveken. Az anyagtalanság és könnyedség benyomását nagyban elősegíti a japánok zseniális szimmetriátlansága. Mi mindent szimmetrikusan rendezünk el, ha még úgy mesterkedünk is, hogy a sematikus elrendezkedéstől megszabaduljunk. Annyira vérünkben van a szimmetria, hogy a látszólagos, szellemes szimmetriátlanságunk sem más, mint ügyesen elrejtett szimmetria. A japán ebben egészen ellenlábasunk. Reá nézve szerkezet, elrendezés, kompozíció a mi értelmünkben nem létezik. A japán festő csak pillanatnyi felvételeket eszközöl a legzseniálisabb módon. Rajza úgy hat, mint pillanatnyi meglepetés vagy káprázat. Mi a mozgást a kiinduló és befejező motívumból rakjuk össze és igy a mozgásnak csak sémáját adjuk, mig a japán a mozdulatot annak folyamata alatt látja és rögzíti meg, azért találjuk mi oly sajátszerűnek a japán képek mozdulati struktúráját. Színezés tekintetében is rendkívüli művészet nyilvánul műveikben. Rousseau M. a fontainebleaui piktor-remete vágyát a japán festők ösztönszerűleg valósították meg. Vörös és zöld fák, sárga utak, kék ég a legélénkebb színhatásban jelennek meg. Kivilágított hidak, sötét égbolt, fehér holdvilág, ragyogó csillagok, a tavasz élénk rózsaszín virágzása, a kápráztató hó fehérsége, lemmel és folyékony előadással biró Vékonyt is, meg is éljenezték. Csak akkor keltett némi viszszahatást, a mikor azt panaszolta fel, hogy őt a legényegyletből mintegy kitiltották, mert belépett egy »szabadelvű« egyesületbe. Itt egy kis felvilágosítással szolgálunk Vékony urnák, t. i. az az egyesület, a melybe ő belépett, nem anynyira »szabadelvü,« mert hiszen politizálni ott nem szabad, •— mint inkább »felekezetnélküli.« Azon megjegyzésére pedig, hogy »az ifjúság midőn elér egy bizonyos kort, akkor nem szorul »vezetés«-re, nevelésre, mint ezt a legényegyletben teszik,« — jól megfelelt Prohászka dr. Az ifjúnak, amig ifü feltétlenül szüksége van atyai irányításra, mert különben könnyen megtévelyedik. Legyen az iparos, kereskedő, vagy bárminő ifjú, de mert még »ífju,« csak örömmel fogadhatja az idősebb tapasztalt férfiak tanácsait. A legényegyesületben is — úgymond — fő-fődolog a nevelés. Prohászka a hallgatóság zajos éljenzése közt fejezte be szavait, a melyekből ki-ki megtanulhatta, hogy milyen álláspontra kell helyezkednünk a szociáldemokráciával szemben. Argus. Szövetkezzünk! Irta: Vaszary Mihály. IV. Talán nem sokan, de mégis számosan vannak papok, a kik »elvből« ellenségei a szövetkezeti eszmének. Jelszavuk : »a pap maradjon az oltárnál.« Hogy ez egy sophisma, azt mindenki belátja, ha csak egy pillantást vet is az egyház történetére. Talán csak nem hiszi senki, hogy az egyház nagy alakjainak szereplése és az egyház története nincsenek ok és okozati viszonyban egymással; hogy az egyes események csak a vakvéletlen következményei, melyek minden szorosabb viszony nélkül egymás mellé sorolhatók ? Hiszen e szerint mindegy lenne akár egy VI. Sándor, akár egy VII. Gergely ült a pápai széken. De ha semmit se lehetne felhozni ezen elv ellen; ha nem is látnók a papságnak — ezen állítással szemben, — a templom falain kívüli működésének nagyszerű eredményeit: ne felejtsük el, hogy ezen elvet főleg a liberálisok hangoztatják, — rendesen igy értelmezve: »hogy a pap csak az oltárnál legyen pap,« — a mi magában véve elégséges arra, hogy ennek egészen ellenkezőjét tegyék. De hát mi is az a szövetkezeti eszme? Miért félnek, fáznak tőle annyian ? Hiszen az nem forradalmat, hanem reformokat céloz A szövetkezet — tulajdonképen — nem más, mint a kis tőkének a nagy tőkével való versenyképessé tételének egy módja. Gazdasági célja: a kis ember anyagi felsegitése. Hát talán van más célja is, amitől félnek az emberek? »Bölcsészek, költők, lelkészek (Carlyl, Hingsleu, Maurice], állottak bölcsőjénél, vezérelve azon törekvés által, hogy a kereszténység magasza kertek tündéri szinpompája — mind ott vannak a japánok papirjain. Mily nehézkes a mi színezésünk ezen választékosan finom színfoltokhoz képest ! A legmerészebb ellentétű színek vannak egymás mellett és mégsem okoznak diszharmóniát. Minden gondos megfigyelésről tanúskodik ; sokszor csak jeleznek valamit, egy-egy szines vonás vagy színfolt egész világ kialakítására izgatja képzeletünket. A legegyszerűbb színösszetételek a leghatásobbak: szürke és arany egymás mellett. Fametszeteiken is hasonló finomságot észlelünk. A japán fametszés eredetét nagyon réginek mondják. 1610-ben jelenik meg az első illusztrált könyv. Ekkor már nem utánoznak meglevő képeket, hanem önálló művészetté fejlesztik a fametszetet. 1720-tól már szines nyomást készítenek, mig addig a nyomtatványt külön színezték ki. Outamaro, mint Watteau, az előkelő japán hölgyvilág bámulatos finom rajzolója. A XIX. században megindul náluk is a művészetek népszerűsége és vele bizonyos felületesség. De ezen népszerűsítő irányzat nagy érdeme, hogy megszülte a japánok legnagyobb művészét, Hokusait. Benne mint gyújtópontban, egyesültek a japán festészet minden jelességei. Finom megfigyelő, mélyreható jellemző, a mozgás utolérhetetlen megérzékitője: ember, állat, felhő, lomb minden mozog, rezeg, leng az ő képein. Tájképeket kitűnően fest, valóságos máguskép varázsolja elő álomképeit ; bámulatos misztikus, ha isteni és hősi legendákat fest. Született 1760-ban, de csak 1810-