ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-11-13 / 46. szám

kárát vallaná, akkor félhet Tisza a házszabályokban rejlő fegyvertől. Jogait eltiporni egyetlen nép sem engedné, s annál inkább nem Magyarország, melynek alkotmányos gépezetéből igy azon kerék esne ki, mely nélkül rom lenne rövid idő alatt. A klotür behozatala ellen tiltakozni fog ha kell az egész nemzet, mert bármennyire nem akarjuk a forradalmat, nemzeti önállóságunk megvédése érdekében kell valami fegyvernek lenni, amellyel ellenszegülni lehet a hatalom és a parlamenti többség túlkapásaival szemben. Ez a fegyver pedig nem lehet más, mint a parlamenti szólásszabadság sértetlen fentartása. De nemcsak a nemzeti önállóságot veszélyezteti ez az indokolatlanul és idöszerütlenül elöráncigált revíziós indítvány, hanem feneketlen vesztét ásná meg a józan katholikus irányzatnak is. Magyarországon a mai választási törvények és viszonyok mellett egyetlen hatalomra vergődött kormányt sem lehet megbuktatni s csakis egyedül a parlamenti küzdőtéren lehet lejáratni. Már pedig ha kiadja a nemzet a szólásszabadság fegyverét kezéből, akkor a liberalizmus erőtlen és beteg testével is örökre uralkodhat az egészségtől duzzadó és diadalra váró eszméken. Jól hangoztatják politikusaink, hogy előbb a választási jogok kiterjesztése, tiszta, eszményien tiszta! választások jöjjenek, azután következhet valamelyes klotür. Ennek azonban még akkor is közszükségletet kell képezni és az összes pártok hozzájárulásával találkozni. Amig a liberalizmus van kormányon, meglepetések és alkotmányos formába öltöztetett törvénytelenségek is lesznek s ennek ellenében nincs más fegyverünk a szónál. Nem tartjuk Tisza István grófot oly előrelátó politikusnak, hogy most, mikor elsősorban is a saját hatalmi pozíciójának és egyéb pártbeli érdekeinek biztosításáról töpreng, egyszersmind a liberalizmust, mint örökelvet akarná Magyarország nyakába varrni. Itt csak egy kicsinyes könnyelműséggel ódavetett megjegyzés, egy kis fejességböl eredő mondat körül forog a kérdés: »vagy keresztül viszem, vagy vele bukom.« Csakhogy ez a kicsinyes politika a nemzetet forrongásba viheti, mely forrongástól összedőlhet a libeTiz kötetre való följegyzés maradt utána. Cselebi rendkivül érdekes útirajzait az ujabb időkig maguk a törökök sem ismerték, mert nyomtatásban az első két kötet csak néhány esztendő előtt, 1897-ben jelent meg. A Magy. Tud. Akadémia, mely a Magyarországról szóló VI. kötet török kiadását 1902-ben anyagilag is segítette, megbízta dr. Karácson Imrét, a tudós győr-peéri esperest, hogy a magyar vonatkozású kötetet lefordítsa. Dr. Karácson hűségesen és szeretettel végezte nagy becsű munkáját, mely történeti tudományunkat egészen új adatokkal és ismeretekkel gyarapítja. Evlia Cselebi az esztergomi ősi székesegyház szépségét keleti jelzőkkel dicsőíti. A régi főtemplom a török világban Kizil Elma Dsámi (piros almatemplom) néven ismeretes. Hogy a tudós effendi leírását világosabban megértsük s a történeti vonatkozásokat kiegészíthessük, néhány rövid vonással összefoglaljuk az ősi székesegyház történetét. Szent István bazilikája három hajós, négy saroktornyos építkezés volt. Hossza a nyugati főbejárattól az apsisig harminc öl, a fő- ég mellékhajók szélessége tiz öl. Belsejét öt pár oszlop három hajóra tagolta. Minden hajó végét apsis zárta le. A keletre épült szentély igen közel állván a várfalakhoz, legtöbbet szenvedett, mig a nyugati rész, a főbejárattal sokkal tovább megmaradt épségében. A szt. Adalbert tiszteletére épült ó-keresztény stilü bazilikát szent István király 1010-ben szenteltette fel. Majd kétszáz esztendeig állotta az idők viszontagságait, midőn Jób érsek 1198-ban rálizmus korhadt fejfákon álló dicsősége, de összedőlhet Magyarország ezeresztendős alkotmánya is. A politika nem játékszer s nem való olyanok kezébe, kik hatalomvágyukkal vagy idegességükkel a korona és a nemzet közötti ideális viszonyt fejtetőre állítják. Egy társadalmi betegségről. Eddig a mindinkább nyomasztó szegénység okát legtöbben a nehéz megélhetési viszonyokban keresték. Pedig a társadalomban oly figyelemre sem méltatott bajok dúlnak, melyek nem csekély mértékben járulnak hozzá köznépünk fokozatos elszegényitéséhez. A boldoguláshoz, megélhetéshez nem elégséges csupán a vagyon. Sokan vannak abban a helyzetben, hogy vagyonukból tisztességesen megélhetnének és mégis nyomorognak. Ehez még egy jó marék okosság is szükséges, mely megtanít arra, hogy a meglévő vagyonnal hogyan kell célszerűen bánni, mert »nincs az a sok, mely el nem fogyna, és nincs az a kevés, mely elég nem volna.« Ez aranyigazság. Fő az, hogy a vagyonnal bánni tudjunk. Ez többet ér, jobban boldogít még a vagyonnál is. Ugylátszík azonban, hogy a magyar nép ezt az aranyigazságot nem érti meg, legalább igazán nem érti föl, mert máskép lehetetlen, hogy nem követné. A bölcs életelvek hiánya okozta azt, hogy még a vagyonosabb magyar családok is egymásután kipusztulnak. Nincs terem ama társadalmi bajok mindegyikét fölemlíteni, melyek a meglévő anyagi javak mellett is lehetetlenné teszik a tisztes megélhetést, csak e bajok egyikéről, mely földmivelő népünknél már-már túlságos mérvet ölt —- kívánok megemlékezni. Tudjuk ugyanis, hogy a magyar ember roppant indulatos, lobbanékony. Ha megbántják szörnyű érzékeny. És e mellett a gyűlöletet, a haragot sokáig megtartja, sőt minden alkalmat megragad, hogy ezt a gyűlölséget fokozhassa. Sokszor nevetséges csekélységen összevesznek és »a két ház kicsinye, nagyja összehorgolnak keményen, mint kutyájok a Sövenyen.« Az örökösök sem lehetnek el pör nélkül. Mikor pénzt éreznek a kezeik között, akkor abból muszáj az ügyvédnek is jutni. Ha szántani megy, nem állhatja meg, hogy a szomszédéból egy kerülőt el ne szántson. Ha uj kerítést csináltat, beteg lenne, ha ezt az alkalmat föl nem használná arra, hogy a kertjét egy kevéssel megnagyobbítsa. És ilyenkor a helyett, hogy a békés kiegyenlítést keresnék —• bíróhoz és az ügyvédhez szaladnak, vagy sokszor csúf módon szereznek maguknak elégtételt. Aztán jön a helyi szemle dija, az ügyvédi költség, a becslő, a szakértő, az orvos, a tanuk újjáépíttette. Ekkor már a román stil szépsége uralkodott benne. Vancsa érsek 1252-ben a székesegyház előcsarnokát tágította meg. 1331-ben Telegdi Csanád érsek restauráltatta. 1385-ben Demeter érsek új kápolnát (Corpus Christi) épített hozzá, melyben eltemetkezett. 1396-ban Kanizsay érsek a Boldogságos Szűz kápolnájával gyarapította a székesegyház szépségeit. Széchy Dénes 1453-ban már gothikus stílben építtette ujjá az ősi templomot, melyet a Boldogságos Szűz és szent Adalbert tiszteletére szentelt fel. Vitéz János érsek könyvtári épületet csatolt hozzá. 1507-ben volt az utolsó építkezés. Ekkor keletkezett a Bakács-kápolna Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére. Ez az utolsó alkotás maradt ránk egyes egyedül valamennyi régibb közül. Kanizsay kápolnája, az egyházi kincstár (depositorium), Vitéz könyvtára s a consistorialis helyiség a bazilika északi oldalához, Demeter s Bakács sirkápolnája a déli oldalhoz csatlakozott. A bazilika nyugati oldala elé három bejáratú (9 öl hosszú, 12 öl széles) előcsarnok épült. A nyugati bejáratot a porta speciosa díszítette, melyet Klimi György esztergomi kanonok 1741-ben lefestetett. Ez a történeti becsű kép ma a primási gyűjteményben látható. Az ősi székesegyház diszkapuja tehát még Mária Terézia korában is megvolt, midőn 1764-ben a leomló torony összezúzta. Maga a híres templom 1543-ban az ostrom áldozatául először is szentélyét vesztette el. Félszázadra rá Mátyás főherceg ágyúi a törökök által lőporraktárnak berendezett székesegyházat jórészt felrobbantották. Ez a két nagy csapás dija, a sok napi mulasztás, az útiköltség, a fájdalomdíj, a pénzbírság, a bezárás stb. És ennek mi lenne más a következménye, mint a szegénység, a nyomorúság. Hát mit szóljunk az asszonyokról, a kik nem egyszer fordulnak meg nyelvükért a »törvény« előtt? Elég legyen felmondanom a következő és reájok nézve jellemző eseményt: Két asszony kölcsönösen a szokásos »diszito« jelzővel illette egymást. Ennek rendes következményekép panaszra mentek a bíróhoz. A tapasztalt biró az ő előadásaikból azonnal átlátta, hogy két fékevesztett asszonyi nyelvvel van dolga, azért fölszólitá őket, hogy egyenkint öt-öt forintot tegyenek le az asztalára. Az asszonyok, mintha okos dologra költenék a pénzt, sietve tettek eleget a biró kívánságának. Letették az öt-öt forintot. A biró hivatásához illő komoly arccal igy szólt aztán hozzájuk : »Én mint a törvény embere kijelentem, hogy mind a kettőjük becsületes, tisztességes asszony. Elmehetnek!« És e közben zsebre vágta a két ötöst. Az asszonyok pedig azon hiszemben, hogy a tisztességükben ejtett csorba ki van köszörülve, megkönnyebbülve (ötöt forinttal) tértek haza. Sokan fizetik igy meg vénségükben az ifjú korban elmulasztott nevelés diját. Ha betekintek a járásbiróság udvarába, elszörnyüködve kell látnom, hogy egy ily kisebb területből, mint a párkányi járás, naponkint 60—80 pörös atyafi és asszony verődik össze. Gondoljuk el, hogy hány munkás f

kéz hever igy, mikor otthon égető a munka. És' hányan nyomorognak a folytonos pörösködés miatt olyanok, a kik otthon békében tisztességesen megélhetnének. És a birák állítása szerint ezek legtöbbnyire az emiitett csekély okokból pörösködnek. Azt hiszem, föntiekből világosan kivehetni e baj káros befolyását a társadalmi életre. Következőleg föladatunk lesz ennek hatványozott szorgalommal való elhárítása. Ehez türelem kell, mert a népet öntudatra ébreszteni, hogy nála az okosság uralkodjék az indulaton — ez vajmi nehéz feladat. És ennek alapját már az iskolában kell leraknunk. Mily praktikus dolog az például, mikor a tanitó a szabad természetben a mértanból a föld, kert, vagy ház fölmérését tanítja, ha ezzel kapcsolatban elbeszéli mindama kellemetlenségeket, pöröket és veszekedéseket, melyek az ily méréseknél, fölosztásoknál csupán csak a tudatlanság és meggondolatlanság folytán csekély okokból erednek. Később ezt az ifjúsági egyesületekben és olvasókörökben szintén tárgyalás alá kell venni. Meg kell velők értetni, hogy ez egyrészről roppant anyagi veszteségeket okoz, másrészről nehezíti, sőt lehetetlenné teszi a társadalmi élet egészséges fejlődését. Tanítsuk tehát a népet és értessük meg vele a közmondásban rejlő mély igazságot: »Többet ésszel, mint erővel.« Lett József. megfosztotta a Szép templomot (régi neve szerint) szilárd épségétől és hires szépségétől. A romokat 1763-ban Barkóczy primás távolittatta el, akihez a Bakács-kápolna akkori javadalmas plébánosa, Széles György memorandumot nyújtott be s a régi székesegyház történetének méltatásával azt kérte, hogy az új főtemplomot a régi székesegyház hagyományai szerint építsék. Kérelme azonban nem állott a kor szellemével kapcsolatban s a derék terv ad acta került. .Széles György nagybecsű feljegyzései s a Klimó-kép útbaigazításai után ismerjük a porta speciosa szépségét. A vörös és fehér márványrétegekből összeállított remek kaput oroszlánok hátán álló oszlopok díszítették. Az oroszlánok közül ma az egyik a primás régiségtárában látható. A másfélméter hosszú szobor hátán most is meglátszik az oszloptartó kő. A porta speciosa történeti becsű felirata ez volt: Mentem sanctam spontaneum honorem Deo et patriae liberationem. Összes szent képei és történeti jelenetei márványból kirakott mozaikkövek, melyek közül legbecsesebb a felső mezőben látható. Ez a kép szűz Máriát ábrázolja az isteni kisdeddel. Balra áll tőle szent István király, jobbra szent Adalbert érsek. A jobb sarokban térdel III. Béla király az esztergomi vár előtt, a bal sarokban pedig az esztergomi főszékesegyház előtt Jób érsek. Mennyi történeti emlék, mennyi beszédes adat Esztergom dicsőséges múltjából! De most adjuk át a szót a török világutazónak, ki, mint szemtanú, a régi esztergomi székesegyházat a következő nagy történeti becsű sorokkal ismerteti: